Kazincbarcikai alkotóportrék: Hanuder Piroska

Ha valaki a néptáncot nem tudja lélekkel megtölteni, akkor semmit nem ér az egész. A Hanuder család tagjai szívvel, lélekkel a hagyományokat nemcsak őrizték, hanem élték is még a hétköznapokban is. A népi hagyományok, a népzene, a néptánc benne volt a család értéktárában, és ezt igyekeztek a legmagasabb színvonalon művelni is.

Beszélgetőpartnerem Nagy Imréné Hanuder Piroska, Pirkó, a Borsod néptáncegyüttes táncosa. Őt faggatom, beszélgetünk a kazincbarcikai néptáncról, a Borsod néptáncegyüttesben töltött idejéről, milyen emlékei vannak a néptáncos korszakról. Pirkó, mikor kerültél az együttesbe?

Első oktatóm Landenberger László volt, majd a későbbiekben Kulcsár László. Természetesen volt előzménye. A nővéremék, vagyis a három Hanuder lány tizenévesen kezdtek el táncolni. Otthon mindig táncoltak, énekeltek, apuci citerázott. Igazi élet volt. Panelban laktunk, mégsem zavart senkit. Imádták, ismertek, szerettek minket. Aztán én is kedvet kaptam, így a Hanuder lányok, négyen ezen az úton indultunk neki a táncos életünknek. Apukám, Hanuder Sándor alapította meg Kazincbarcikán a citerazenekart. Aztán jöttünk mi, a lányok. Akkoriban még a moziban voltak a próbáink. Ó, de régen volt! Most jó visszaemlékezni ezekre az időszakokra.

Hány éves voltál, amikor az együttesbe kerültél?

A táncos életutam 1972-től, nyolcévesen kezdődött Kazincbarcikán, ahol volt egy kezdő felnőtt- és egy gyerek-néptáncegyüttes. Ahogy már említettem, a próbák a mozi helyiségében voltak, az együttes vezetője Landenberger László, Landi volt. A három nővérem, Hanuder Ketty, Maca, Eta a felnőttcsoport alapító tagjai voltak. Nagyon büszke voltam rájuk, az együttes nagyon gyorsan fejlődött. Később átkerültünk az Egressy Béni Művelődési Központba, és itt a próbák már a nagyszínpadon zajlottak. Nekem a kiscsoportos nem volt elég, hanem minden alkalommal mentem a nővéremékkel az ő próbájukra is, de otthon sem nyugodtunk. Mindig táncoltunk, énekeltünk.

Egyik alkalommal is a nézőtéren ültem, csodáltam, ahogy próbálnak. Ekkor 11 éves voltam. A fiúk úgy csapásoltak, hogy beleremegett a színpad, a lányok, ó, istenem, azok a hangok, azok a tisztán csengő népdalok… Fantasztikusak voltak! Egyszer Landi leszólt a nézőtérre, hogy „kis Hanuder, állj fel, gyere a színpadra, állj be a lányokhoz”. Ahogy felmentem a színpadra, tapsoltak a többiek. Felmentem, és úgy táncoltam a koreográfiát, mintha ezer éve velük táncoltam volna. Itt kezdődött el táncos életem második felvonása, amikor büszkén mondtam, hogy én is a felnőttcsoport tagja lettem. Viszont nem ment simán, mert egy avatáson is át kellett esnem. Az első fellépések után öltöztünk át, amikor Landi szólt, hogy befelé a színpadra. Visszamentünk, a színpadon ült egy széken Rónyai Józsi. Két oldalról hirtelen elkapott két fiú és a Józsi ölébe fektettek, úgy elverték a fenekemet, hogy alig bírtam felállni. Erről én nem is tudtam, hogy így avatnak be az első előadás után. Hirtelen a zongorista Pista bácsihoz menekültem, ő ölelt át ‒ és gratulált.

Mindig mozgásban voltunk, soha nem fáradtunk el. Ez a csapat, amikor én felkerülten hozzájuk, ez volt az első generáció akkor az együttesben. Kassai Imre, Kassai Misi – sajnos ő már nem lehet közöttünk ‒, Rónyai Jóska, Kurilla Feri, Bányai Gabi, sajnos már ő is elhunyt, Hanuder Ketty, Hanuder Maca, Hanuder Eta, Kállai Erzsi (Panni), Velkei Kati, Cserbin Mari (Bébi), az akkori párja, Mátyás Csaba, Kricsfalusi, Papp Ibolya, Demjén Gyula, Radics Kálmán, Fekete Tünde, Németh Piroska, Szazánszky Mari (Szazi), Kriston Joci, Gál István, velük kezdtem el, ők szerettették meg velem meg jobban a néptáncot. Hálás vagyok és örülök, hogy megismerhettem őket. A Facebooknak köszönhetően páran még a mai nap is tartjuk a kapcsolatot.

Apukád citerázott, a lányok táncoltak, énekeltek, de édesanyád sem maradt ki, volt bőven feladata veletek.

Ruháink nagy részét kölcsönöztük, de voltak saját ruháink is. Mindenki otthon mosta, keményítette. Nekünk, a négy Hanuder lánynak ezt az anyu otthon csinálta. Soha nem fáradt bele, és mindig büszke volt ránk és arra, hogy nagyon szépek voltak a ruháink. Az alsószoknyáink olyanok voltak kikeményítve, vasalva, hogy ha felállítottuk, annak bizony úgy kellett maradnia. Vállfára tettük, gyönyörködtünk benne, és imádtam a piros szalagot a hajunkban.

 

A tánc felpezsdít, jó kedvre derít, ismerkedhetünk általa, tulajdonképpen ez nálatok is így történt. A férjed is néptáncos, együtt is táncoltatok, és a táncból lángoló szerelem, majd házasság lett.

Igen, a boldog házasságomat is a néptáncnak köszönhetem. Férjem, Nagy Imre Szolnokon lakott és néptáncos volt, a Tisza néptáncegyüttesben táncolt, így természetes volt, hogy mikor a családjával Kazincbarcikára költözött, ez 1981-ben volt, csatlakozott a Borsod Néptáncegyütteshez. Itt ismerkedtünk meg, és 1982-ben össze is házasodtunk. Így a néptánc teljesen az éltem részévé vált. Leírhatatlan boldogság, sok élmény, regényt lehetne írni belőle.

Nem ti voltatok az egyedüliek, hiszen a néptáncegyüttesben a szoros barátság mellett szerelem és több táncosházasság is szövődött.

Igen, valóban, ez így történt, házaspár lett Hatvan Marika és Gál István, Csulák Judit és Szerencse Laci, Hazag Kriszti és Kassai Imre, Német Piroska és Hurja Lajos, ő a zenekarunkban volt a nagybőgős, sajnos pár éve  elhunyt. Cserbin Mari és Mátyás Csaba.

A Hanuder lányok híresek voltak a szép hangjukról. Nagyon szépen és rendkívül erélyesen énekeltetek. Én is nagyon sokszor hallottalak énekelni, sok előadásotokat láttam, és csodáltalak benneteket.   

Az éneklést igazából nem tanultuk. Az jött magától, de rendszeresen voltak olyan órák, ahol a Pista bácsi, Sándor István, a zongoristánk tanított, tanította, mikor kell levegőt, mély levegőt venni, egy szuszra kiénekelni a magas hangot. Volt ebből is oktatás. Előadás előtt nyers tojást ittunk, mert attól a hangszálaink rendben voltak.

Azt mondtad, hogy az emlékekből regényt lehetne írni… Akkor kérlek, ami eszedbe jut, pár emlékedet osszuk meg az olvasókkal.

Emlékezetes volt minden próba, minden perce. Egy nagy család voltunk. Mai napig barátok vagyunk, tartjuk a kapcsolatot, és mint már beszéltünk róla, táncosházasságok is szövődtek.

Mi, táncosok többnyire a BVK-nál dolgoztunk, a fiatalok többsége pedig az akkori 105. sz. szakmunkásképzőből jött. Házasságkötést követően többen a BVK házaspárszállóján kezdtük a közös életet. Előadások az ország szinte minden területén voltak. Havi szinten kaptunk meghívásokat.

Próba heti két alkalommal volt. Amikor előadásunk volt, akkor szombat, sőt vasárnap is volt. Soha senki nem hiányzott. Mindig vártuk a próbákat. Próba előtt már több órával korábban az Egressyben a büfénél ültünk, beszélgettünk, gitároztunk, énekeltünk. Akkoriban rendkívül mozgalmas társadalmi és kulturális élet folyt az Egressyben, és minden feltétel adott volt. A próbák mindig jó kedvűen teltek, mosoly, öröm, sok hülyeség, mindemellett nagyon komoly munka folyt. Kezdtük a bemelegítéssel, majd a balett és ének Pista bácsival. Aztán jöttek a koreográfiák tanulása. Próba végén ismét büfé, éneklés, beszélgetés. Nem tudtunk elfáradni

Fellépésekre külföldre is jártunk, táncházak, szüreti bálok, bálok megnyitóján, felvonulásokon, fesztiválokon vettünk részt. Emlékezetesek az edzőtáborok Balatonszepezden, Billa-tárón. Sok külföldi szereplés, megannyi fesztivál, majálisok, utcai felvonulások. A kisebb falvak meghívását is szeretettel vállaltuk. Ez a csapat mindent vitt. Olyan hanggal rendelkezünk mi, lányok, hogy erről beszéltek mindenhol Barcikán. Az együttes egy nagy boldog összetartó csapat volt.

Sminkelni előadás előtt muszáj volt, mert így látszott az arcunk a színpadról. Ki magának, de leginkább egymásnak. A hajunkat is egymásnak fontuk. Akinek rövidebb haja volt, póthajat viselt. Volt egy hosszú hajfonat, és hajgumi volt belefűzve, saját hajunkat becopfoztuk és a póthajat rágumiztuk. Egy-két tánchoz gyönyörű háromsoros kaláris volt a nyakunkban. Büszke vagyok és hálás a mai napig, hogy itt velük kezdhettem el a nagybetűs életemet. Csodálatos élmény volt, mikor Gyöngyösön „Aranysarkantyús” versenyt nyertünk Hanuder Mária és Rónyai József személyében.

Valóban élményekkel teli időszak, ahogy meséled is jókedve támad az embernek. Időközben voltak távozók, az utánpótlás megoldott volt?

Landi és felesége Mariann, mikor úgy döntöttek, abbahagyják a néptáncot, az akkori generáció, akiket név szerint is felsoroltam, majd mindenki egyszerre hagyta el a színpadot. Az utánpótláscsoportból akkor többen jöttek hozzánk a felnőttcsoportba. Így folyamatosan mentek a próbák, előadások, fesztiválok. A Miskolci Avas Néptáncegyüttesből Kulcsár Laci vette át a csoportot. Ő lett a művészeti vezetőnk. Drága Pista bácsi még maradt a zongoránál. Imádtuk. Nélküle nem is lehetett volna próba, de nem is volt olyan, hogy ne jött volna. Kincs volt nekünk. Kulcsár Laci vezetésével jöttek az újabb koreográfiák. Megint hatalmas lökés a pozitív irány felé. Domaházi, délszláv, mezőségi, pontozó és forgatós, eleki, cigány tánc, lánykarikázó, keménykalap. Hihetetlen erő, energia mindenkiben. Pestről és Miskolcról jöttek szakemberek, művészek koreográfiát tanítani. Timár Sanyi, Heks Kati, Szél Márta, Zsuráfszky Zoltán, Pap Ibolya.

Úgy tudom, a fiatalokkal te is foglalkoztál.

A Borsod Néptáncegyüttes alapítója, Tóth János (János bácsi) táncpedagógus volt, ő kérte fel Landenberger Lászlót (Landi), aki méltó utódja volt. A későbbiekben lett Miskolcról Kulcsár Laci, a helyettesek pedig Kállai Erzsébet (Panni), Kassai Imre (Szöszi) és én. A fiatalokat én tanítottam a lépésekre, forgásokra. Próba előtt már megkértek, hogy gyakoroljak velük. Nagyon sokat segítettem a lányoknak, vagy éppen levezettem a bemelegítést. Akkoriban 18 évesen én lettem a lány bizalmi. Ez nagy megtiszteltetés volt számomra. Olyan pozíció volt, hogy a Kulcsár Lacit tudtam helyettesíteni. Kassai Imre pedig a fiú bizalmi volt.

Mikor befejeztem a táncot, a fiam kétéves lehetett, megtudtam, hogy Tóth Zsolti, aki velünk táncolt éveken keresztül, alapított egy új néptánccsoportot. Komolyan mondom, amikor ezt megtudtam, sírtam örömömben, hogy hiszen ez nagyszerű. Nem bírtam ki, hogy ne menjek be hozzájuk. Igaz, számomra teljesen ismeretlenek voltak a fiatalok, de a fiammal, sőt apukám is mindig jött velünk, néha Imre is, ha engedte a munkája, szóval minden előadásukra elmentem, vagyis elmentünk. Mondtam is akkor…. ennek, hogy én csak úgy abbahagyjam, soha  nem lesz vége.

Miután szétoszlott a Borsod Néptáncegyüttes, egy páran, Kovács Mariann, Barna Elvíra, Gerák Andi, átmenetek a Miskolci Avasba, ők pár évig ott folytatták.

Tavaly a Felsőbarcikai Táncsics Művelődési Házban Gerák Andinak volt fellépése, műsora. Ugyanolyan erővel énekelt, mint táncos korában!

Említetted, hogy az együttesnek volt zenekara is.

Első zenekarunk idősebb tagokból állt, főpróbák, fellépések alkalmával húzták a talpalávalót. A Miskolci Déryné Színház szimfonikus zenekarából alakultak. 1985 tájékán cserélődött le a zenekar fiatal tagokra, akik Szürke Szabó népi együttesként zenéltek, szintén Miskolcról. Mindkét zenekar hosszú ideig hihetetlenül jól zenélt. Mindenhol velünk voltak.

A táncos szerelemnek hogyan és miért lett vége?

Imádtam ezt az életet Barcikán, de sajnos egyszer minden véget ér. Az együttesből a fiúk sorozatosan mentek katonának. Mi, lányok férjhez mentünk, gyerekeket szültünk. Többeket másfelé sodort az élet. Mi Bicskére költöztünk, férjem munkahelyet váltott, és hogy együtt maradjon a család, jöttünk vele, a tánc már csak emlék marad. Nagyon szerettem a BVK-ban dolgozni, nagyon fiatalon ez volt az első munkahelyem. Férjemnek, Imrének, a táncon kívül is nagyon szép időszaka kötődik Barcikához. Ő szintén a BVK-nál dolgozott villanyszerelőként. Soha nem fogjuk elfelejteni Kazincbarcikát, a BVK-t és azokat az embereket, akikkel összehozott a sors, ismerősöket, barátokat, szomszédokat, kollégákat, amiért végtelenül hálás vagyok.

Férjednek, neked szenvedély volt a néptánc, a gyermekeiteket mégsem sikerült megfertőzni.

Ők nem akartak néptáncolni, viszont el kell, hogy mondjam, amire nagyon büszkék vagyunk, hogy a zenei ágat örökölték apukámtól és apósomtól, aki szaxofonozott egy együttesben. Tökéletesen dobol, gitározik a nagyobbik fiam, Ádám, a kisebbik fiam, Imi is remek dobos. A tánc? Igaz, nem folytatták, ahol mi abbahagytuk, de bizony úgy csapásolnak, úgy táncolnak, mintha igazi néptáncosok lennének.

Van, hogy az ember már gyermekként megsejti jövendő sorsát, viszont erről az útról az akadályok néha le is térítik.

A sors iróniája minden, mindenkinek meg van írva. Figyelni kell a jelekre. Mert bizony sokszor kapunk és élni kell vele. Én éltem vele, sőt szinte az egész életemet, de itt valahogy elszúrtam, mert amikor Bicskére költöztünk, és én azt mondtam, hogy nem buszozok. A visszatérés adott volt, de nem éltem a lehetőséggel. Nagyon megbántam, sokszor gondolok erre a döntésemre vissza. Miután Bicskére költöztünk, kerestem természetesen néptánccsoportot itt is, de ahhoz sokat kellett volna buszoznom, és akkor úgy gondoltam, ez sok időt vesz el. Itt csak gyereknéptánccsoport működik, viszont sok néptáncprogram van. Ilyenkor megyek, és a nézőtérről, főleg ha szabadtéri, akkor énekelek is, a lábam pedig folyamatos mozgásba van. Ezt nem lehet kitörölni, a szívemben, a lelkemben, a lábamban van a néptánc. Itthon nagyon sokat hallgatok népzenét, sőt táncolok és énekelek a konyhában. Voltunk sok esküvőn vagy éppen bálokban, ezeken a helyeken mindig figyelnek, észreveszik, hogy rutinos a mozgásom, és sokszor megkérdezik, hogy táncoltál valahol?  Büszkén mondom, hogy igen és hogy hol!

Bármennyire is magas színvonalon űztétek, rengeteget kellett rá áldozni, de megélhetést nem biztosított. Viszont az is fontos, hogy az ember továbbadja a tudását. Ekkora tudással, tapasztalattal szóba sem került, hogy a későbbiekben táncot taníts, vagy a nővéreid közül valaki?

Sajnos nem került szóba. Bizony rengeteg energiát, áldozatot fektettünk a néptáncra, de eszünkbe nem jutott akkoriban az a szó, hogy megélhetés. Ez hobbi, utána szeretet, majd szerelem lett a néptánc. Igazából nem az anyagiak vezettek. Annak ellenére, hogy az utánpótláscsoportban segítettem a lányoknak, vagy levezényeltem a bemelegítést, nem került szóba az oktatás, talán mert aktív korunkban rendkívül jó oktatók voltak, akik rendkívül színvonalas munkát végeztek. A későbbiekben pedig már a család és a munka lett a fontosabb.

Mi, a Hanuder lányok elkerültünk családostul, egymástól más városokba, de természetesen tartjuk a kapcsolatot. Nagyon sokat emlegetjük a néptáncos életünket. Mindig szóba kerül, és eszünkbe jutnak a poénok. Nevetünk ezeken sokat.

Katalin (Ketty) nővérem maradt Kazincbarcikán a családjával. Ő a Don Bosco Sportközpontban dolgozik, nyugdíj előtt áll. Mária (Maca) volt, aki velem együtt táncolt a legtovább. Őt Százhalombattára sodorta az élet, ő már nyugdíjas. Az ottani néptánccsoport nagyon híres. Természetesen, ha teheti, minden rendezvényen ott van. Etelka (Eta) Csepelen lakik a családjával, szülésznő. Már ő is nyugdíjas, de folytatja a munkáját a mai napig.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Beszélgetésünk alkalmával többször említetted édesapádat, aki a kazincbarcikai citerakör alapítója volt.  Kérlek, erről is mesélj nekünk.

Apukám Hanuder Sándor. Őt is mindenki ismerte a városban. Ő is néphagyományőrző lett fiatalon. Nem bírt magával, így vett magának egy citerát. Felhúrozta, nagyon vékony fából faragott egy pengetőt, és anyukám nagy örömére a konyhánkban citerázott minden áldott délután. Anyukám nagyon szerette hallgatni. Egy-két hónap elteltével vett még egy újabb citerát. Akkor már mi is gondoltuk, hogy komolyan akarja ezt csinálni. Sokszor amikor citerázott, mi énekeltünk.

Ha akkoriban lehetett volna olyan műszaki dolgokkal rendelkezni, mint a mai időkben, most biztosan tátott szájjal néznénk a felvételeket. De sajnos akkoriban, ha valakinek volt fényképezőgépe, az már nagy dolognak számított.

Apu a Hőerőműben dolgozott. Ott mondta, hogy citerázik otthon. Már jött is két kollégája. Imre bácsi és Jenei Karcsi bácsi. Aztán jöttek, jöttek még többen. Végül a konyha kicsi lett, így beköltöztek a pincébe, amin szerencsére volt ablak, és berendezték maguknak próbateremnek. A szomszédok is sokszor bemenetek megnézi, hallgatni őket.

Annyira furcsa, mert ahogy mondom, sorba jönnek elő a képek, az emlékek. Nagyon jó így visszaemlékezni. Egy vasárnap a néptáncegyüttesnek volt főpróba, készültünk egy nagy előadásra. Heks Kati Budapestről jött a néptáncegyüttesnek koreográfiát tanítani, és eljött hozzánk meghallgatni apuékat, hogyan citeráznak .

Annyi népdalt tudtak citerázni, énekelni, hogy apukám úgy döntött, beszél az a művelődési ház akkori igazgatójával, Serfőző Sándorral, hogy hallgassa meg őket, és ha tetszik a repertoárjuk, akkor jó lenne, ha biztosítanának nekik helyet. Megtörtént. Talán 1970-1971-ben volt, amikor az Egressyben elkezdhették a próbákat. Serfőző Sándor nagyon népszerű igazgatója volt a művelődési központnak, sokan szerették, de felkerült Pestre. Mi még azt követően is találkoztunk vele, mert az édesanyja abban a házban lakott, ahol mi.

A citerazenekar olyan szintre jutott, hogy már meghívásokat is kapott, Bulgáriába is eljutottak, azt az emléktárgyat, amit apu onnét hozott, még mindig őrzöm. Akkoriban a külföldi szereplés nagyon nagy dolog volt. Kisebb rendezvények, majálisok állandó szereplői is voltak. Jenei Karcsi bácsi fia, Zsolti is elkezdett citerázni. Sokat nevettünk, mert olyan kicsi volt, hogy nem érte fel az asztalt, így mindig vitte magával a kis sámlit. Minden alkalomkor, amikor meghívást kaptak, a sámli elmaradhatatlan volt. Volt, amikor huszárruhában tett egy-két csapásolást is. Úgy emlékszem, én is táncoltam vele orosz táncot. Szóval így indult apukám kezdeményezésére Kazincbarcikán az akkori citerazenekar.

Szépen felfejlődött a zenekar, sokan lettek, sok fiatal jött az iskolákból. Apuci, azt hiszem, belefáradt, talán tíz évig citerázott, és mikor befejezte, Jenei Karcsi bácsi vette át az irányítást. Apu pedig a két citeráját az unokákra hagyta.

 
 
 
 
 
Véleményed szerint a mai generáció hogy áll a népzenéhez, néptánchoz? Látod bennük azt az elhivatottságot, ami nektek volt?

A mai generáció? Hm, ez egy jó kérdés. Mivel gimnáziumba dolgozom, imádom a diákokat, ők is nagyon szeretnek, sőt szokták kérni, hogy táncoljak, énekeljek nekik. Szóba került, hogy összehoznék egy néptánccsoportot, de arra már nem volt igény, azt mondták, hogy nincs idejük. Igazuk is van, mert három óráig vannak az iskolában, és otthon is tanulnak. Itt a háromnegyede a diákoknak busszal utazik, bejáró. Viszont vannak olyan diákjaink, akik a falujukban bizony évek óta táncolnak. Úgy látom, úgy gondolom, hogy nem lesz ez kihalófélben, ugyanis itt óvodáskortól néptáncolni is tanítják a gyerekeket, de az általános és középiskolás diákoknak is be lehetne vezetni az órarendjükbe.

Pirkó, köszönöm szépen, élmény volt veled a beszélgetés! Zárásként mit üzensz Barcikának?

Elsősorban büszke vagyok, hogy barcikainak mondhatom magam. Kazincbarcika gyönyörű fejlődő város, ami mindig is tetszett a városunkban, a sok virág és a parkokat ékesítő szobrok. Kazincbarcikán születtem, éltem életem nagy részét, onnan indult a néptáncos életem, köszönöm életem legboldogabb éveit, hálás vagyok a mai napig, hogy beleszerettem a néptáncba, a hagyományőrzésbe. Csodálatos évek voltak. Leírhatatlan. A lelkemmel tudom érezni, mind a mai napig, pedig bevallom, már 56 éves vagyok. A szó szoros értelmében mondom, hogy a mai napig minden koreográfiára emlékszem, és ha ugyanúgy bírnám szusszal, most is eltáncolnám. Nem is értem, hogyan tudtam ennyire megszeretni, és huszonnéhány évig boldogan táncolni. Szeretném, ha a néptánchagyományt folytatnák a fiatalok, nem veszne el, hiszen évtizedes gyökerei vannak.

Tavaly Kazincbarcikán a Don Bosco Sportközpontban egy hatalmas jubileumi találkozóra összejöttünk. Nagyon megható boldogság volt találkozni a régi társakkal. És még valami, az iskolák, tudod, be vannak zárva. Kereken hatvan napot töltöttem itthon szinte egyedül. Szóval e hatvan nap között kértél fel engem erre a táncos beszélgetésre, úgymond az életemről. Ez annyira nagyon jó időben jött, hogy én ezeket kibeszélhettem magamból, hogy azt el sem tudom neked mondani. Hiszen ezzel az emlékekkel sokat segítettél a lelkemnek. Köszönöm szépen a lehetőséget, hogy így emlékezhettem életem legfantasztikusabb dolgáról, a néptáncról, a néphagyományról és életem kisebb részleteiről.

Mindemellett kívánok minden ott lakó embernek ugyanolyan nyugodt fantasztikus életet, mint amilyen nekem volt, amikor ott éltem. Mindig tisztelettel, szeretettel, sok emlékkel gondolok vissza Kazincbarcikára!


  Kálmánné Katalin

text