Berecz András
Fotó: Emmer László
Berecz András 1957. október 29-én született Budapesten egyetlen gyerekként. Tizennégy éves koráig az V. kerület, majd Kelenföld lakója volt, jelenleg Zuglóban él, de gyökerei szülein keresztül a Felvidékhez és a Nagykunsághoz kötik. „Az első dalokat édesanyámtól tanultam, aki a híres kunhegyesi táncos, tréfafa és nótafa, Tanka Gábor lányaként sok ilyet tudott” – mondja magáról a Kossuth-díjas énekes, mesemondó, népmesegyűjtő, folklórkutató előadóművész, aki eredetileg festőnek és jogásznak készült, de visszaemlékezése szerint „élete különféle vargabetűi, hajtűkanyarszerű fordulatai után, melyek során rakodó segédmunkás, erdőművelő, útkarbantartó is volt, hajszolt embertársai örömét keresgélő énekes, mesemondó lett”.
Hogy honnan ered Berecz István kivételes, sokoldalú tehetsége? Kétségtelenül sokat köszönhet szüleinek. Édesapja, Berecz István a Felvidéki Sőregen, a Gömör megyei (ma Szlovákia) egyutcás falucskában született, harmadik gyerekként már iskolába is járhatott. Rimaszombatban érettségizett, Prágában közgazdasági egyetemet, a debreceni egyetem bölcsészkarán francia-magyar szakot, majd Budapesten a Pázmány Péter egyetemen jogot végzett, tízegynéhány nyelven beszélt. Sokféle munkahelyen megfordult, de végül, és leghosszabb ideig műszaki szakirodalmi fordítóként dolgozott az Országos Fordító- és Fordításhitelesítő Irodánál. Sok 56-os és „rendszeridegen elem landolt itt” – kulákok, bárók, grófok – maga Berecz István is közéjük tartozott (az Egyesült Izzó 56-os munkástanácsának tagja volt). Hangszeren nem játszott, nem énekelt, de fütyülni remekül tudott.
Az édesanya otthonról hozta a mesélés, éneklés szeretetét és tudományát. Anyai nagyapja, Tanka Gábor Kunhegyesen és környékén nagyon híres nótafának, jó táncosnak számított, citerán, klarinéton is játszott. „Édesanyám édesapja nagyon híres táncos és énekes ember volt. Két bottal tudott táncolni. Összecsapta őket, forgatta igen szaporán, s hozzá a lábát is magasba kapkodta rendesen. Olyan szépen ki tudta kopogni a ritmusokat a két bottal, hogy igen nagy tekintélyt szerzett magának. Tárogatón és citerán is játszott. Volt egy okarinája is – édesanyám szavaival: hörcsögformájú cserépsípja – a kemencesutban. Amit csak kezébe vett az öreg, az muzsikálni kezdett. Cimbalmos muzsikus, ha betolta hozzájuk a hangszerét, nem is vitte el őtőlük. Amikor disznóvágás volt, az a sok hús meg kolbász öt-hat nap alatt mind elfogyott, mert a koldust is behúzta a ruhájánál fogva. Mindent megétetett az emberekkel. Ha nem dicsérték meg a pálinkáját, a bottal szétcsapta, úgy itta meg a döngölt föld. Nagy természetű, verekedős, ivós ember volt, de a végtelenségig jó szívű, mindenét megosztó és örök tréfás ember”– mondta róla Berecz András egy interjúban (2007. Vörösvári Újság 14-15)
Mivel otthon nem volt tévéjük (ma sincs), András minden nap édesanyja dalait, meséit és családi történeteit hallgatta. Édesanyjának nagyon jó hangja és ritmusérzéke volt, sajátos ritmusban tudta kísérni a csárdásokat. A tévénélküliség, az átlagosnál idősebb szülők, a vidékről hozott sajátos kultúra és nyelvezet az iskolában nem elszigetelte, hanem mókamesterré avatta a kis Andrást.
„OLYAT MONDTAM, AMILYET NEM HALLOTTAK, AZT MESÉLTEM, AMIT ÉN LÁTTAM. PERSZE MEG IS TOLDOTTAM.”
1973-ban találkozott először élőben széki zenével a Huszonötödik Színházban, ahol Sebőék játszottak egy színdarabban. Gimnáziumi osztálytársa Nagy Balázs (Táltos együttes, ma tekerőkészítő) 1974-ben mutatott neki széki fotókat és erdélyi zeneanyagot eredeti felvételekről. 1975-76-ban a táncházzal is kapcsolatba került, de nem táncolni, hanem a zenét hallgatni, üldögélni járt oda. 1976-ban érettségizett. Gimnázium után előbb festő akart lenni, sokáig a legjobb kifejező eszköze a rajz és a fotó volt. Végül a jogi karra jelentkezett, de előtte egy évet dolgozott a Híradástechnikai Vállalatnál, majd – mint előfelvételis – egy év sorkatonai szolgálatot is le kellett töltenie Kalocsán. Ez alatt a két év alatt már egyre jobban beleásta magát a magyar népzenébe, s népdalénekes pályafutása is ekkor kezdődött.
Eredetileg a gregorián, madrigál és barokk zene mellett a flamenco és a keleti népek zenéje érdekelte. A Gorkij Könyvtár zeneműtárában Rétsághy Zsolt barátjával gyakran hallgattak baskír, tatár, mongol, grúz, iráni, azeri, török, indiai muzsikát. Itt hallotta először a Rajeczky Benjámin szerkesztette Hungarian Folk Music lemezt és a négylemezes Magyar Népzene I. albumot is, amely nemcsak egyszerűen lenyűgözte, hanem az életét változtatta meg.
Olyan fülbeszökő zenei szabadságot, hangképzést, költői szöveget, szép kiejtést kaptam én ott ízelítőül, egyszerre, ami nélkül tovább el sem tudtam volna képzelni a »hátralévő« napjaimat, az életemet! Ezek a névtelen moldvai, erdélyi asszonyok, férfiak a zsigereimben kóválygó kacat dallamokat szép szerényen hátraparancsolták, átnyalábolták – az angyalok erejével el is taposták – emlékezett vissza András az egyik vele készült interjúban (Folkmagazin IX/2002. 3. 34-37).
A moldvai csángókról előbb Bálint Zsolt beszélt neki. Később gyakran feljárt Domokos Pál Péterhez, ő készítette fel első moldvai gyűjtőútjára is. Egyetemista korától (1978-82) egyre többet utazott a magyar nyelvterületen többek között népdalgyűjtés céljából. Moldva után Gyimesbe, Székelyföldre látogatott, később a mezőségi, kalotaszegi zenével ismerkedett. Ekkoriban már Kallós Zoltán is sokat segített neki. Ebben az időszakban már rendszeresen megfordult a budapesti táncházakban, ahol egyre többen úgy ismerték, mint aki a közismert táncházi dalrepertoárnál jóval többet tud, és szívesen énekel.
1985 februárjában lett az Ökrös együttes tagja, amely akkor már az önálló színpadi megjelenés mellett a Kodály Kamara Táncegyüttes kísérőzenekara volt. Ugyanebben az évben kezdett Juhász Zoltánnal is dolgozni, akivel két másik zenészbarát – Fábián Éva és Sáringer Kálmán – társaságában megalapították az Egyszólam együttest, amely nemcsak közös muzsikálást, hanem sok-sok közös gyűjtőutat és a mai napig évente ismétlődő, gyűjtéssel és tanítással egybekötött nyári népzenei tábort jelentett a szoros barátság mellett.
Időközben feleségül vette Jávorka Lillát, aki a Kodály Kamara Táncegyüttes táncosa volt, és 1987-től 1999-ig négy gyermekük született. István (1987), Katalin (1989), Mihály (1997) és Márton (1999), az édesapa gyermekkorához hasonló körülmények között, televízió nélkül és meleg családi körben, sok-sok mesével és dallal nevelkedtek. 2010-től „Berecz estek” címmel indult előadássorozata óta két fia, István és Mihály is rendszeresen fellép vele.
István Juhász Zoltántól tanult furulyázni, emellett tárogatón játszik, valamint kiváló táncos, aki 2012-ben megnyerte a Fölszállott a páva televíziós vetélkedőt szólótánc kategóriában. Mihály 3 éves kora óta gardonozik, 7 éves korától hegedül, 9 évesen kezdett zongorázni, 2010-ben oratorikus művet komponált. 2013-ban már Kocsis Zoltánnal és a Zuglói Filharmóniával szerepel szólistaként.
A Berecz András név jól hangzó márkává vált a magyar előadóművészet palettáján és a népi énekesekről írt tudományos monográfiáról a tudományos körök is elismerően nyilatkoztak. 1990-től sorra kapta az elismeréseket, díjakat. Életrajzában összegzi eddigi szerteágazó tevékenységeit: „Sok lemezt, kazettát, CD-t, rádió- és televízió felvételeket készítettem itthon, Európában, USA-ban és Kanadában is. Tanítottam magyar népzenét Kalotaszentkirályon, Jobbágytelkén, Sopronban, a torontoi York egyetemen, kanadai, amerikai nyári zenei táborokban, Hollandiában magánkurzusokon. Mesét mondtam tolmácsok segítségével kanadai, észt, francia, holland, olasz, egyiptomi közönségnek is. Műfordítással is foglalkozom. Csuvas és román népköltészetet ültettem át magyar nyelvre. 2016-tól színházi előadásban, a Vidnyánszky Attila rendezte Csíksomlyói passióban is részt veszek. Az ebben szereplő dalok, mesék a magam feldolgozásai, szerzeményei. Szintén 2014-től a Nemzeti Színházban rendszeresen tartok előadást. A Shakespeare-művek színház-képe, és az udvari bolond figurája a színházi munkából fakadóan foglalkoztat. Ebből született Isten bolondja c. műsorom. Legutóbb, 2018-tól görög mitológiából, Arisztotelész zenefilozófiájából és a görög népművészetből állítottam össze egy énekes, mesés, táncos műsort Síp és lant címmel.
2007 óta a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli tagja, 2013 óta rendes tagja. 2020-től a Nemzeti Színház tagja.
„Berecz András egyféle, mindig hiteles, átlátszó, egyenes életet él. Nála a közös szellemi kincseinkre való rácsodálkozás, a megőrzés és továbbadás vágya, az egyetemes értékekhez való igazodás az alkotómunkában, a színpadon és a magánéletben is életforma, olyan, mint a levegő, ezért lehet bárki számára etalon az ő művészete.”
(Via MMA – az életrajzot Juhász Katalin állította össze; Wikipedia)
