Králl Csaba írása

Akkor és most

(Akkor és most – online sorozat a Magyar Állami Népi Együttes közösségi oldalán)

Hogy beszédtéma volt Európában anno a „magyar iskola” (Tímár, Kricskovics, Novák, Szigeti, Györgyfalvay)? Beszédtéma volt, de hát az is a hetvenes évek, kérem. Ami ma van, puszta vegetáció, az amatőr néptáncmozgalom fénykorában bevezetett újítások újracsomagolásával, vagy, ami még ennél is rosszabb, az ötvenes évekkel a NER köntösében, ha például az id. Zsuráfszky vezette Magyar Nemzeti Táncegyüttes repertoárjára nézek.

Az online tér egyik leginspirálóbb hazai kezdeményezése jelenleg nem egy független társulat, hanem a Magyar Állami Népi Együttes (MÁNE) közösségi oldalán zajlik. A tavaszi karantén idején útjára indult és most ősszel is javában tartó sorozatban különböző tájegységek táncaiból régi és mai mozgóképek kerülnek ki párban, rövidek, alig pár percesek. Egykori adatközlők táncát rögzítő fekete-fehér archív felvételek és az azokat mintául tekintő (lemásoló?) profi néptáncosi interpretációk – utóbbiak már színesben. Ahogy az adatközlők saját paraszti közegükben és szabad ég alatt járják, úgy a járvány miatt kényszerűen színpad nélkül maradt, népviseletbe öltözött MÁNE-táncosokat is ott veszi a kamera, abban a közegben, ahol élnek, kivétel nélkül kültéren, természeti környezetben. A big picture tehát látszatra azonos, azt sugallva, hogy a (nép)hagyományon nem fog az idő, az alapértékek állandóak, mégis mintha múlt és jelen már-már feloldhatatlannak tűnő kontrasztja élesedne ki ezeken a páros felvételeken. Az archívokról lerí a természetesség, a maiakról süt a műszerűség. Hiszen ami hajdan a paraszti közösségek sajátja volt, onnan forrta ki magát, s mint a szórakozás egy szélesen elterjedt és hangsúlyozottan civil formája hagyományozódott generációról generációra, az ma, az élő paraszti kultúra megszűnésével automatikusan vákuumba, légüres térbe kerül, mert nincs gyökere a mindennapokban. Ez itt nem a jó vagy a rossz interpretáció kérdése, nem a tudásé vagy a nem tudásé, hanem a belső hitelességé, amit nem képes pótolni sem egy adott mozgásformában való jártasság, sem az előadói profizmus. Egy pillanatig nem kétséges ugyanis, ki a jobb  táncos ezeken a felvételeken, de az sem, kinek az előadásmódja a meggyőzőbb, melyik pendít meg érzékeny húrokat. Peregnek a filmek, egymás mellett a kettő, szinte tökéletes szinkronban mozdulnak a szereplők, az adatközlők tánca a lezserebb, maszatosabb, de egyben pajkosabb is, a profi táncosoké a konzekvens, jólfésült, akik inkább erőből tolják és gyakran még túl is cifrázzák az eredetit, mégsem tud megszületni itt az, ami ott igen, és ez még véletlenül sem az ő hibájuk, hanem az élethelyzetükből adódó sajátosság. Nézem a két felvételt egymás mellett, a profikat csak a szemem sarkából, mert elszippantják a figyelmet az archívon mozduló amatőrök, szóló- és páros táncok – vajdaszentiványi batuka (1989), nyírvasvári cigánytánc (1968), ördöngösfüzesi legényes (1969), hogy csak a legutóbbi bejegyzéseket említsük –, nők és férfiak, többnyire idősek, kevés középkorú, csak táncolnak, olykor, ha kissé lustán és elnehézkesedve is, de valahogy a teljes életük, az egész paraszti sors ott táncol velük.

Talán ezért is hatott szemnyitogatóan a hetvenes évek tájékán, de már évtizedekkel a néptánc színpadra kerülése után Csoóri Sándor sokat emlegetett bonmot-ja: „A néptánc történetének két fontos történelmi pillanata volt, az egyik, amikor a tánc felkerült a színpadra, és a másik, amikor a színpadról visszakerült a földre. Nem művészetként, hanem azért, hogy tánc maradhasson...” Mert ha az autentikus paraszti közeg lassan felszámolódott is, legalább oda vissza tudott találni a néptánc, ahonnan vétetett: a civil közösségekbe. Ami annak ellenére sikerült, hogy a táncházat – ma azt mondanánk: a néptánc revival irányzatát – az erdélyi úgynevezett batyubálok, csürdöngölők, taposóbálok stb. mintájára közösen megálmodó négy hazai amatőr együttes (a Vasas, a Bihari, a Bartók és a Vadrózsák) még csak nem is gondolkodott a civilek bevonásán azon az emlékezetes 1976. májusi napon, amikor a Liszt Ferenc téri könyvklubban megtartotta első összejövetelét. Aztán persze nagyon másképp alakultak a dolgok, de szó mi szó, „házon belül” azért szájkarate folyt:  szabad-e a néptáncot közösségi szórakoz(tat)ásra használni?!    

Ezek a páros felvételek arra is gondosan rámutatnak ugyanakkor, miért nem él meg a színpadi néptánc (ön)reflexió, a saját belső világára való szándékos rákérdezés nélkül. Miért nem tehet úgy, hogy hagyományápolás (miért, beteg?) címén poros múzeummá vagy nemzetieskedő idegenforgalmi látványossággá sekélyesíti a néptáncművészetet? Amivel máris a bartóki többfokozatúság elvénél lyukadunk ki, amit Bartók ugyan a népzenei alapokból táplálkozó új modern műzene „kifejlesztésére” fektetett le, és melynek csúcsát a konkrét népzenei motívumoktól akaratlagosan is eltávolodó zenei kompozíciókban jelölte meg, de adaptálható a színpadi néptáncművészetre is. Annál is inkább, mert ebben a nyolcvanas évek óta, amikor is a korábbi évtizedek progresszív amatőr néptánckísérletei végképp tetőződtek a maguk sokféleséségével, alig történt előrelépés. A kétezeres évek elejétől lezajlott egyfajta vizuális megújulás a nagy hivatásos társulatoknál (kivéve a Magyar Nemzeti Táncegyüttest), a MÁNE is, apró lépésenként, Kovács Gerzson Péter újító szemléletének is köszönhetően eljutott a (majdnem) paradigmaváltó Labirintusig, ami már a bartóki skálán is igen előkelő helyet foglalna el, de ez sem most, hanem még 2008-ban volt. Be kell látnunk, hogy Györfalvay Katalin pimaszul avantgárd életművénél ma sem tudunk előremutatóbbat, nyitottabbat, komplexebbet felmutatni a néptánc területén. Hogy beszédtéma volt Európában anno a „magyar iskola” (Tímár, Kricskovics, Novák, Szigeti, Györgyfalvay)? Beszédtéma volt, de hát az is a hetvenes évek, kérem. Ami ma van, puszta vegetáció, az amatőr néptáncmozgalom fénykorában bevezetett újítások újracsomagolásával, vagy, ami még ennél is rosszabb, az ötvenes évekkel a NER köntösében, ha például az id. Zsuráfszky vezette Magyar Nemzeti Táncegyüttes repertoárjára nézek. Vagy romanticizáló sportteljesítmény (Fricska, Urban Verbunk), ha még lejjebb megyek. Folytassam?

Králl Csaba
LXIV. évfolyam, 50. szám, 2020. december 11.

text