Szabó Péter által vált ismertté az elekiek néptánca

Szabó Péter eleki néptáncos, a népművészet mestere, az Eleki Román Hagyományőrző Néptáncegyüttes tagja nemrégiben a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetésben részesült. Az elismerést a román nemzetiségi hagyományok ápolását és továbbadását szolgáló közösségépítő tevékenysége elismeréseként adományozták a néptáncosnak. A Békés Megyei Hírlap ezért most Szabó Pétert választotta a hét emberének.
 
– Beszélne a kezdetekről, a tánccal való kapcsolatáról?
– Eleken születtem 1935-ben, édesanyám egyedül nevelt testvéremmel együtt. Szegény sorban nevelkedtünk, olyan tíz év körüli gyerek lehettem, amikor kisbéresnek kellett állnom. Már ekkor, egészen fiatalon megtetszett a zene és a tánc. Nálunk a környéken akkoriban rendszeresek voltak a különféle összejövetelek, táncok, zenélések, az öregek és a fiatalok összegyűltek, mi meg azt néztük, hogy ki táncol a legjobban. Ebben az időben jártam először zsokban is.

– Mesélne a zsokról?
– Akkoriban nem sok szórakozási lehetőség volt számunkra. A joc, azaz a zsok egyfajta táncos összejövetel, táncdélután volt, ilyenkor egy- vagy többtucatnyi fiatal összegyűlt egy megbeszélt helyen, és ott szórakoztak, táncoltak, beszélgettek, zene is volt, lehetett ismerkedni is. Általában kora délután kezdődött és pár órán át tartott, hogy a lányok még sötétedés előtt hazaérjenek.

– Ilyen alkalmakkor tanult meg táncolni?
– Egyre többet táncoltam, tánccsoportot alapítottunk Eleken, de mikor bevonultam, a seregben sem szakadtam el az eleki román táncoktól. Ekkoriban egyébként már jól roptam, legalábbis mások ezt mondták. Közben elvégeztem estin a nyolc általánost, mivel kisgyerekként dolgoznom kellett, és ezért akkor csak három osztályt tudtam befejezni. Fejlődtem tovább, egyre több helyre hívtak táncolni, egyre többször ismerték el a tánctudásom.

– Tanított is?
– Igen, például közel két évtizeden át tanítottam a helyi gyermekeket a román táncokra, hagyományokra. Rendszeresen kerestek néptáncosok, a hagyományokkal foglalkozó szakemberek. Különösen szoros volt a kapcsolat Tímár Sándorral, a Magyar Állami Népi Együttes vezetőjével, aki egyszer elhívott a Zalka Táncegyütteshez, hogy tanítsam be nekik az eleki táncokat. Ők meg aztán ezzel a produkcióval bejutottak az akkori Ki mit tud? döntőjébe. De a Fölszállott a páva című műsorban is foglalkoztam pár fellépővel, például azzal a nyolcesztendős kisfiúval, aki az eleki táncot mutatta be.

 – Az nem olyan rég volt, most is táncol?
– Emlékszem, a kisfiúnak a fővárosban egy nagyobbacska teremben mutattam be a lépéseket. Voltak ott többen rajtunk kívül, sőt, páran oda is jöttek, hogy szeretnének majd tanulni ők is, de arrébb küldtem őket, mert kellett a hely a tánchoz. Nagyon ügyes, aranyos kisgyerek volt, és mikor eltáncoltam, megmutattam neki, hogy miként is csinálja jól a lépéseket, hallottam fél füllel, hogy valaki azt mondja körülöttünk, hogy „hát, nem néztem volna ki ezt belőle”. Jót mosolyogtam akkor magamban. Most nem táncolok, volt egy hosszabb betegségem, de ütjük a vasat, fogunk még élni, és persze táncolni is szeretnék még.

Vágvölgyi Nóra
-------------------

Őrzik az elődök hagyományait

Szabó Péter az Eleki Románok tánccsoport alapító tagja, a Páva Kör, valamint az Eleki Román Hagyományőrző­ Egyesületnek a tagja. Ők azok, akik őrzik és továbbadják elődjeik zenéjét, táncait, dalait és szokásait. Ma már az eleki joc, a turkajárás, a lakodalmas-, a legényestánc nemcsak Eleken, hanem az országban és külföldön is ismert. Fogalommá vált, és nemcsak ismerik, szeretik, hanem táncolják és tanítják is az eleki táncokat.

text