Az éneklés, a zene az ember életének része, gyökerei egészen távolra nyúlnak vissza. Régészeti vizsgálatok alapján a zenével kapcsolatos legkorábbi tárgyi emlékek 25-50 ezer évesre becsülhetők.1 A zene, ezen belül elsősorban a vokális zene2 az évszázadok folyamán minden kultúrában aktív tevékenységet feltételezett. Egészen a 20. századig, amikor a technikai fejlődés következtében a zene passzív felhasználása egyre nagyobb teret nyert a modern társadalmak kultúrájában.
„A tradíció éltetését bonyolult folyamatként kell értelmeznünk, melyben egy életforma fenntartásához szükséges társadalmi mechanizmusok, vagy éppen az adott életformában kialakult érzésvilág kifejezőeszközeinek (itt elsősorban a népművészet körében számon tartott jelenségekre gondolok) átörökítése dominál. Ebben a folyamatban viszont – mivel a folklorisztika a hagyományőrzés fogalma alatt általában a szájhagyomány által történő átadást/átvételt érti – nincsenek pontos és változatlan, receptszerűen követhető előírások. Ez azt jelenti, hogy a kulturális javak […] átörökítésénél a folyamat szereplői csakis a saját legjobb tudásukra, emlékezetükre hagyatkozhatnak. Ebből kifolyólag a hagyományőrzést általában a tudatos változtatás igénye nélkül végrehajtott átörökítés folyamataként jellemezhetjük.” 3 Az értékek és jelenségek hagyományozódása ugyanakkor az eredeti funkciók megtartásával is számol. Az énekkultúra területén ezért az önképzőköri keretekben, a közművelődés és közoktatás viszonyrendszerében, vagy intellektuális indíttatásból megvalósuló átadás-átvétel nem vezethet a hagyomány továbbéltetéséhez, hiszen itt többnyire az éneklés megváltozott funkciójával számolhatunk.
A népzenei gyűjtések során a kutatók a falusi környezetben a kiváló énekeseket keresték, az ő repertoárjuk értékesnek ítélt darabjait rögzítették. A hagyományos zenei kultúra viszont nem egyes specialisták sajátja volt, hanem az egész közösség használta, formálta a népdalokat. Szemléletes példa erre Vargyas Lajos úttörő – és részletgazdagságában napjainkig egyedülálló – munkája, Áj falu zenei monográfiája.4 Vargyas a 20. század derekán, 1940-ben végzett mélyreható gyűjtőmunkát a falu teljes lakossága körében. Áj falunak ekkor mindössze 404 lakosa volt. A közel 1200 összegyűjtött dallamot felölelő repertoár sokszínű: a régi és új stílusú népdalok mellett egyházi népénekek, műdalok, szlovák és cigány dalok is szerepelnek benne. Minden, amit a faluban énekeltek. A gazdag dalkészlet nemcsak Áj falu egészére vonatkozik, egyes énekesek repertoárja az 500 dallamot közelítette meg a vizsgálat idején.5 Akadt olyan is, aki nem rendelkezett megfelelő zenei érzékkel, és nem dalolt, vagy csak másokkal együtt tudott énekelni.6 Általánosságban elmondható, hogy a hagyományos kultúra keretei között a közösségek tagjainak mintegy 70-80 %-a legalább átlagos zenei érzékkel rendelkezett, az éneklése valódi zenei élményt nyújtott.
Napjaink gyakorlati tapasztalatai alapján úgy látom, hogy ez az arány megfordult. Jómagam főállásban a művészetoktatásban veszek részt, pedagógus kollégáim révén viszont a közoktatás és a felsőoktatás területeire is van rálátásom. Példaként szeretném felvázolni a felsőoktatáson belül az óvodapedagógia képzés levelező szakán megfigyelt tendenciát. Ezt a képzési formát jellemzően olyan gyakorló óvodapedagógusok választják, akiknek nincs a munkakörükhöz megfelelő felsőfokú végzettségük. Az utóbbi két év benyomásai lesújtó képet mutatnak ezen a szakon. A több száz levelezős hallgató Magyarország különböző településeiről származik. A kamaraének konzultációk és a vizsgák tapasztalatai alapján körülbelül a hallgatók kétharmada nem tud tisztán intonálni, átlagos zenei érzékkel sem rendelkeznek. Olyan pedagógusokról van szó, akik a mindennapos munkájuk során a kisgyermekek zenei nevelésével is foglalkoznak. Ők tehát – elvileg – a mindennapos gyakorlatban énekelnek az óvodásoknak, vagy dalt tanítanak nekik. Az úgymond laikusoknál (akik munkakörébe nem tartozik bele az éneklés) feltehetőleg még kisebb a jó énekesek hányada. A hagyományos kultúrához viszonyítva tehát az arányok megfordultak. Modern társadalmunk tagjainak csupán 20-30%-a rendelkezik átlagos zenei érzékkel. A hangszeres tudással bíró személyek száma még ennél is alacsonyabb.
Mi lehet az oka ennek a drasztikus változásnak? A válasz röviden: megváltozott a társadalom viszonya a zenéhez. A civil társadalom zenére, pontosabban éneklésre irányuló tevékenységformáival (énekkarok, dalárdák, nótaklubok és pávakörök) jellemzően egy adott korosztályon belül, az 50 év fölöttiek körében találkozunk. Ezek a közösségek elsősorban belső motiváció hatására alakultak ki, mert az idősebb generációk tagjai számára még egyfajta szükséglet a közös éneklés. A fiatalabb korosztályokhoz tartozók többsége nem, vagy csak ritkán énekel. Az erre szakosodott énekes specialistákat hallgatják, mint egyfajta szolgáltatást. A technikai eszközök gyors fejlődésével ez egyre könnyebb, ma már elegendő, ha egy okostelefonnal rendelkezik valaki. A felhasználó egyetlen memóriakártyáról többórányi felvétel közül tud bárhol, bármikor válogatni, az internet segítségével pedig szinte végtelen a zenei műsortár. A néphagyománnyal kapcsolatban gyakran emlegetett önellátás fogalma gazdasági és kulturális értelemben is megállja a helyét, ezzel szemben ma a fogyasztói társadalom korszakában élünk. A hagyományos közösség tagja a zenei kultúra hordozója, a modern társadalomban viszont egy-egy zenei termékcsomag fogyasztóját látjuk. A kultúra megélése és a kulturális javak fogyasztása közt óriási a különbség.
A hagyományos kultúra társadalmi keretei a 20. század folyamán felbomlottak, a közösségek kölcsönös bizalmat, valamint elköteleződést feltételező közegei szertefoszlottak. A közösségi alkalmakon nem tudnak együtt énekelni a résztvevők, mert nincs közös repertoárjuk. Már lakodalmakban és tábortüzeknél is ritka a spontán kialakuló énekes mulatság. Ezzel párhuzamosan a szoros családi kötelékek is meglazultak. Az otthonokban egyre ritkább az énekszó, ezt a funkciót elvben a közoktatásban, illetve köznevelésben kötelező ének-zene oktatás vette át. A zenei anyanyelvre épülő, világhírű Kodály-koncepció azonban – amelyet a magyar zenei nevelésben alkalmaznak a tanárok – a gyakorlatban nem mindig teljesedik ki, sok esetben csonka formában jelenik meg az órákon. Kodály Zoltán nevelési eszméit röviden a következő pontokban lehet összefoglalni.
1. A gyermekeknek zenei alapú nevelésben kell részesülniük. Példaként az antik görög kultúrát emeli ki: a magas szintű zenei oktatás tette lehetővé a görögök felemelkedését. A zene a testet és a lelket is karban tartja és fejleszti.
2. Csakis értékes zenei anyagot szabad a gyerekeknek tanítani. „A tudatalatti magyarság első talpköve a nyelv. (…) A tudatalatti magyarság másik talpköve a zene. Óvóban tán még fontosabb a nyelvnél is.” 7 Tehát az óvodai és iskolai zenei nevelést a magyar népzenére kell alapozni, hiszen ennek komoly hatása van az identitás kialakulására. A magyar gyermek először a saját zenei anyanyelvében legyen jártas. Csak később tanítsunk neki más zenei nyelveket, de azoknak is csak a legjavát, az igazi értékeket.
3. A zenéhez legközelebb jutni saját hangunk által tudunk. Nem a hangszeres zeneoktatásra kell a hangsúlyt fektetni, hanem vokális alapokra kell helyezni az oktatást. Az éneklés mindenki számára hozzáférhető, és nincs annál maradandóbb zenei élmény, mint amelyet saját magunk fizikailag is megtapasztalunk.
4. A zeneoktatás során a zeneértés tudományába is be kell vezetni az ifjúságot. Úgy lehet a muzsikát igazán élvezni, ha értjük is azt. A zeneértés egyik mércéje a zenei írás-olvasás, amelynek kulcsa a relatív szolmizáció.
Kodály Zoltán munkássága során időről időre felhívta a figyelmet a magyar oktatás és nevelés hiányosságaira. Hol az óvodai játékos tanulás fontosságát emelte ki, hol az általános iskolában szükséges napi éneklés hiányát, hol pedig a megfelelő képzettségű énektanárok igen alacsony számát firtatta. Sajnos ezekben a kérdésekben nem történt számottevő előrelépés az elmúlt évtizedekben sem. A Kodály életében kiépült ének-zene tagozatos általános iskolák száma drasztikusan lecsökkent, az általános tantervű iskolákban pedig a heti két énekóra helyett egy (esetleg másfél) óra maradt. Ráadásul a gyakorlatban az ének-zene órákon keveset énekelnek a gyermekek: a hangsúly áttolódik a zenetörténeti ismeretek felé, rosszabb esetben pedig más tantárgyak ismereteit oktatják ezeken az órákon is. Néhány éve felvetődött ugyan az ún. mindennapos éneklés bevezetése az általános iskolákban, de a koncepció kidolgozása elakadt. A diákok nem szeretnek énekelni, mert nem tudnak. Jogosan vetődik fel a kérdés: hogyan tudna énekelni valaki, akivel sem otthon, sem az óvodában, sem az iskolában nem énekeltek együtt rendszeresen; akinek nem mutatta meg senki, hogyan és mit érdemes dalolnia? Saját pedagógusi pályám során sok olyan személlyel találkozom, aki fiatal felnőttként keresi az énektanulás lehetőségét. Rendszerint jó adottságokkal rendelkező férfiakról és nőkről van szó, akiknél semmilyen szervi elváltozás vagy képességzavar nem akadályozza az éneklést. A hangképző szerveiket viszont nem használták rendszeresen a beszéden kívül más tevékenységformában. Emellett lelki gátak is kialakulhatnak az énektudás hiánya miatt.8
Miért születik meg az ének? Amikor a beszélt nyelv már nem elég a közölni kívánt tartalom kifejezésére, az ember más kifejezési formát keres. Ez az énekhang. A hangszalagok körüli izomzat irányítása magas fokú idegrendszeri összehangoltságot igényel. A hangszalagok finommotorikai fejlesztése a mozgásformák más területein is pozitív hatásokat vált ki. Tanulmányok sora irányul a zenei nevelés transzferhatásának vizsgálatára. Több kutatás igazolta, hogy a zenét tanuló diákok intellektuális, szociális és emocionális téren is gyorsabban fejlődnek az olyan gyermekekhez képest, akik nem részesülnek intenzív zenei nevelésben.9 A tehetség az olyan szinkretikus rendszerekben, mint amilyen a hagyományos kultúra, általában egyszerre több területen jelentkezik. A jó énekes többnyire jó táncos is, vagy kézműves tudásával emelkedik ki a közösség tagjai közül. A transzferhatás tehát ebben a kulturális közegben is megmutatkozik. Az éneklés pozitív hatásait hosszan lehet sorolni: a testkép kialakulása, a helyes légzéstechnika elsajátítása, a hangképző szervek finommotorikai irányítása, az érthető, kifejező szövegmondás fejlesztése, stb. Az egyén életében kifejtett pszichoszociális hatások, a lelki oldások és kötések szerepe sem elhanyagolható. A közösségben pedig szintén fontos szerepet tölt be az éneklés. Az összetartozás élményét erősíti a közös tevékenység. A különböző műfajú népdalok egyes csoportjai a társadalmi szerepek megszilárdulását is elősegítik: a nemi identitást, a férfi-női szerepek elkülönülését, egyes csoportok (pl. katonák, summások) egységességét.
A hagyományos kultúrában az éneklés kifejezést jellemzően csak az egyházi énekekre vonatkoztatják. A népdalokat, nótákat a parasztasszonyok dalolják, fújják, vagy mondják.10 Mondják, hisz bár az éneklés, illetve dalolás egyféle emelkedettséget jelent a beszédhez képest, mégis a szöveg, a tartalom az elsődleges. A magyar népdalszövegek tematikája szerteágazó. A hagyományos kultúra keretein belül minden élethelyzetben, minden fontosabb eseménynél rendelkezésre állt az eszköztár az öröm, a szomorúság, az ünnep vagy akár a gyász megéléséhez és feldolgozásához. A népdalszövegek sokszínűségét jól mutatja Katona Imre osztályozása:
I. érzelmi dalok: virágének, szerelmi dal, búcsúdal, keserves, stb.
II. mulattató dalok: bordal, mulatónóta, táncdal, gúnydal, stb.
III. alkalmi énekek: bölcsődal, lakodalmi ének, munkadal, sirató, stb.
IV. szertartásos énekek: népének, virrasztóének, halotti búcsúztató, stb.
V. foglalkozási dalok: diákdal, bakternóta, koldusének, mesterdal, szolgadal, aratódal, summásdal, kubikosdal, stb.
VI. történeti-társadalmi énekek: kuruc énekek, porcióénekek, ’48-as dalok, katonadalok, betyárdalok, rabénekek, stb.11
Hadd emeljek ki néhány példát a lírai folklórszövegek sorából! A szöveg kifejezheti az egyén viszonyát a szülőföldhöz:
Hazám, hazám, édes hazám,
Bárcsak határidat látnám.
Látom füstjét, de csak elig,
Az ég alatt setétellik.12
Megjelenik az egyén természettel való kapcsolata is. Népdalaink gyakran természeti képpel kezdődnek:
Kiszáradt a tóbul mind a sár, mind a víz,
A szegény barom is csak a pásztorra néz.
Istenem, Teremtőm, adj egy csendes esőt,
A szegény baromnak jó legelő mezőt!13
Az egyének egymáshoz való viszonya hol emelkedett, hol humoros felhanggal mutatkozik meg. Ez jelenthet szülő-gyermek vagy párkapcsolati viszonyt, de a különböző társadalmi rétegek képviselői közti feszültségek is felszínre törnek a népdalszövegekben:
Ha még egyszer tüzes ménykő lehetnék,
A ménesi irodába becsapnék.
Széjjelvágnám azt a magos irodát,
Meg azt a sok benne ugató kutyát.
Széjjelvágnám, intéző úr, magát is,
Meg azt a sok ingyenélő kutyát is.14
Hosszasan sorolhatnám még a különböző példákat, de ez a néhány kiragadott részlet is jól rávilágít a népdalszövegek sokszínűségére. A kortárs, ún. mainstream szórakoztatóipar zenei termékei közül vajon hányféle példát tudunk felsorolni? A tapasztalat azt mutatja, hogy a tematika végletesen beszűkült egyetlen területre, a párkapcsolati viszonyt megjelenítő szövegvilágra. A dalszövegekben nem jelennek meg a különböző lélektani helyzetek (pl. szülő elvesztése, új társadalmi szerepkörbe kerülés házasság révén, stb.), nem alkalmazkodott a kultúra a megváltozott életritmushoz. A kifejezés eszköztára tehát egysíkúvá vált, ami emocionális és intellektuális téren is negatív hatással van a társadalomra. Az éneklésre való igény még él az egyénekben, de többség ennek a módját már nem tudja. A médiában gyakran találkozhatunk azzal a kifejezéssel, hogy valaki, vagy valakik ordítva éneklik az aktuálisan kedvenc zeneszámot a koncerteken. Ez az ordítva éneklés – nevezzük el most a sláger előadójával, vagy annak felvételével történő, artikulálatlan, belső intonációs kontrollt mellőző, többnyire hangos együtténeklésnek – viszont távol áll attól a dalolástól, amely a hagyományos zenei kultúrát karakterizálta. A napjainkra jellemző állandó háttérzaj (utcazaj, rádió vagy televízió) nem ad lehetőséget az elmélyülésre, egyre ritkább körülöttünk a csend. „Hiszen a csend kell ahhoz, hogy létrejöjjön az az ihletett pillanat, amely az embert, az ember lelkét a dalolás felé indítja el. Igen, egyfajta minőségi csend kell ahhoz, hogy igényünk legyen az éneklésre, vagy akár a hangszeres zenélésre.”15
A hagyományos kultúra társadalmi kereteinek szembetűnő változásait támasztja alá a balmazújvárosi Németi család tagjai körében végzett gyűjtőmunkám tapasztalata is. Míg id. Németi János juhász, nótafa több száz népdalt tud felidézni, fia, ifj. Németi János gulyás mindössze néhány tucatot, az unokák pedig ennél is kevesebbet. A Németi család még ezzel együtt is kiemelkedik a társadalom általános, végletekig erodálódott énekkultúrájából, hiszen az életformájuk miatt a népdalok nagy részének átadás-átvétele még a hagyományban kialakult funkcióknak megfelelően történt. A terepkutatások során elsősorban a két idősebb generáció képviselőinek énekkultúráját vizsgáltam.
1. kép. Id. Németi János (Fotó: Farkas József)
Id. Németi János 1938-ban született Balmazújvárosban (Hajdú vármegye) hatgyermekes család második gyermekeként. Nagyapja kondás volt, édesapja juhászként dolgozott, valamint gazdálkodott is. Id. Németi János az elemi iskola elvégzése után a szülei földjén dolgozott, itt tanulta a juhász mesterséget édesapjától. Nyugdíjba vonulásáig az állatok mellett volt, a balmazújvárosi határ különböző részein kereste a kenyerét, ahogy ő mondja: „Az újvárosi fődön nem nagyon van olyan hely, ahova nem líptem.”16 2007 augusztusában az elsők között érdemelte ki a Hortobágy Örökös Pásztora17 címet. Id. Németi János a danolást – ahogy ő mondja – édesapjától tanulta, aki citerázni és furulyázni is tudott. A nagyapja is jó furulyás volt, a hangszereit maga készítette, valamint klarinéton is játszott.
A gyermekeknek az elsődleges daltanulási alkalmak a közösségi események voltak. Disznótorban, csigacsináláskor, lakodalmakban összegyűlt a család és a szomszédok, ilyenkor mindenki együtt énekelt. A fiatalok a dalokat auditív módon, „hallásból” tanulták meg az idősebbektől, lényegében másolták azokat, belenőttek a dalolásba. Id. Németi János így emlékszik erre az időszakra: „Szóval egymástól tanultuk ugye a nótákat, mer’ mán úgymond a gyerekkorba nem is vót rádió, nem vót semmi. Mit csináltunk? Danulásztunk.”18 Nemcsak az idősebb generációk tagjaitól, hanem a kortársak egymástól is sokat tanultak, a férfiak például a csárdában való mulatságok és a katonaság alkalmával. A másolva tanulás mellett tudatos daltanulási folyamatok is megfigyelhetők a hagyományos kultúra keretei között is. Nótafáknál, kiváló énekeseknél gyakori jelenség például, hogy az általuk ismert dalok szövegeit, kezdősorait összegyűjtik egy daloskönyvbe.19 A Hajdúságban jelentős szerepe van Ecsedi István 1927-ben publikált kötetének is.20 Id. Németi János és kortársai ebből a kiadványból tanultak szövegeket, újabb versszakokat a már ismert dallamokra.21 A bemutatott daltanulási alkalmak és jelenségek a hagyományos kultúra átadás-átvételi folyamatainak részét képezik. Id. Németi János a dallamrepertoárjának jelentős hányadát gyermekkorában vagy legényként gyűjtötte össze. A közösségi alkalmak ritkulásával a repertoár egy része megfakult, de a közművelődés keretei között újra felszínre tudott kerülni. Id. Németi János ugyanis nyugdíjba vonulása óta a helyi népdalkör tagja. Ebben a közösségben más kistájak dallamaival is megismerkedett, de a népdalkör repertoárjának központjában a hazai népdalanyag áll.
2. kép. Ifj. Németi János (Fotó: Farkas József)
Id. Németi János első gyermeke, ifj. Németi János (született: 1964.) is a pásztormesterséget folytatja. Nemcsak édesapja, hanem mindkét nagyapja is pásztor volt. A mesterség fortélyait a felmenőitől is elleste, de a kor igényeinek megfelelően már mezőgazdasági végzettsége is van. Gyermekei közül két fia is az agrárszakmában tanult, édesapjuk mellett dolgoznak. Ifj. Németi Jánost gyermekként a családban és a baráti körben is sok jó énekes vette körül. Ő maga így gondol vissza erre az időszakra: „Apu (…) mióta gyerekkoromtól emlékszek, mindig énekelt. Akár a jószág, a juh mellett is, vagy ha motoroztunk, akkor énekelt. Szabó nagyapám, ő is juhászember volt, édesanyámnak az édesapja. Őtőle is egy pár nótát hallottam gyerekkoromba. (…) Meg az ő baráti köre, a Petrovicsok, az ilyen híres juhászdinasztia volt, (…) azok nagyon jól tudtak énekelni.”22 Anyai nagyapja, Szabó István nagy hatással volt rá, a régi stílusú dallamok nagy részét tőle tanulta. A hagyományozódás tehát nem elsősorban apáról fiúra szállt, hanem egy generációt átugorva nagyapáról fiúra. Ez a jelenség más régiókban is megfigyelhető. Mivel a szülők dolgoztak, gyakran a nagyszülők vigyáztak a gyermekekre,23 ők tudták közvetíteni és átadni a hagyományos kultúra értékeit.
Ifj. Németi János dallamrepertoárjában a családban hagyományozott dallamok mellett az iskolában és a népdalkörben tanult dalok is megjelennek, valamint jelentős a tudatos önképzés során visszatanult népdalok száma is. Ezekben az esetekben a dallamok elsődleges forrása a család, a dallamvariálás módja nem lépi túl a hagyományos kultúra kereteit, a szövegek forrása pedig kivétel nélkül helyi gyűjtések anyaga, elsősorban Ecsedi István kiadványa.24 Az utóbbi csoportba tartozó visszatanult dallamokat és szövegeket ifj. Németi János olyan hitelesen és a stiláris keretek megtartásával énekli, hogy a hagyományos kultúra szerves folytatásának kell tekintenünk. Egyedül, a maga kedvére a hallgató nótákat énekli szívesen, a feszesebb előadásmódú dallamok inkább csak közösségben kerülnek elő, önállóan ezeket gyakran fel sem tudja idézni.
Ifj. Németi János életében a zene, az éneklés nem pusztán szórakozás, hanem önkifejezési forma. A hagyományos kultúra iskolai keretek között való átadásának problémáját a következőképpen fogalmazta meg: „… az nem tudja az a mai gyerek, aki elénekli azt, hogy ’Kis Mariska’ néni [egy fiktív személy, aki a dalt énekli – T. L.] mit érzett bele abba a népdalba, (…) vagy egy táncba is mit érzett bele az, aki annak idején előadta. Mer’ le tudja másolni, egyértelmű, de az érzéseket, azt nem tudja.”25 A közművelődés és köznevelés keretei tehát új funkcióba helyezik az éneklést. A növendékeknek egy népdal eléneklése gyakran egy a sok iskolai feladat közül. Korábban kifejtettem, hogy Kodály Zoltán nevelési eszméi szoros összefüggésben állnak a hagyományos kultúra értékeivel. Mindez azonban mit sem ér, ha a gyakorlatban nem alkalmazzák megfelelően a kodályi eszméken alapuló módszertant.
Mit tud átmenteni a művészetoktatás a hagyományos kultúra értékrendszeréből? A cél az, hogy a gyermek a saját környezetében tapasztalható és a hagyományhoz köthető jelenségeket helyesen értelmezze. Ha a népdal a művelődési, tudományos vagy reprezentatív folklorizmus részeként éli tovább az életét, bármennyire azonos a hagyomány anyagában formálódott alakzataival (szöveg, dallam, előadásmód), de nem az eredeti társadalmi vagy egyéni funkciók mentén jelenik meg, akkor csak lenyomata lehet a hagyománynak, annak részét nem képezheti. A hagyományőrző énekesek egyre nehezebben elérhetők, énekük legtöbbször csak archív felvételekről hallható. A népzenei terepkutatás hangfelvételei ugyanakkor a legritkább esetben tartalmazzák azokat a járulékos információkat, amelyek a hagyomány szövetében kiépítették az egyén tudatában az énekkultúrát. A kutatás és az oktatás az éneket legtöbbször kizárólag annak dallama, vagy szövegének esztétikája szerint kezeli. A hatékony zenepedagógiához viszont ez kevés, hiszen ha a növendéknek nincs mihez kötnie a népdal esztétikai ismérveit, akkor nem sikerülhet azt hatékonyan beilleszteni a műveltségének aktív tartományaiba. A pedagógusokra, vezetőkre ezáltal nagyobb felelősség hárul, hiszen ők válnak a kulturális javak átadásának elsődleges közvetítőivé.
3. kép. Közös éneklés id. és ifj. Németi Jánossal (Fotó: Farkas József)
A saját pedagógiai gyakorlatomban folyamatosan keresem a kapcsolatot a hagyományőrző énekesekkel és hangszeres zenészekkel. Kollégáimmal együtt olyan idős embereket keresek, akiknek nem tananyagként, hanem szocializáció folyamán épült a tudatukba a hagyományos kultúra. A módszer – mondhatni – egyszerű: személyes kapcsolat kialakítása a növendékek és a hagyományőrző énekes között. Ezt a kapcsolatteremtést személyes találkozások, rendhagyó órák és tanulmányi utak keretein belül tudjuk megvalósítani. Az iskolához közel élő hagyományőrző énekeseket elhívjuk magunkhoz, ahol a legkisebbek is részt tudnak venni a foglalkozásokon. A nagyobb növendékekkel pedig (akik már a térképen is jól tudnak tájékozódni) rendszeresen szervezünk ún. gyűjtőutakat a magyar nyelvterület különböző pontjaira. Az ilyen találkozások során tapasztalt élmények exponenciálisan megnövelik az egyes dalokhoz fűződő érzelmi viszony kiépítésének lehetőségeit. Ez megnyitja az utat abba az irányba, ahol a zene az egyén és a közösség számára az eredeti funkciókat tudja ellátni.
4. kép. Pál István (Fotó: Farkas József)
Befejezésképpen egy hangszeres példán keresztül szeretnék rávilágítani arra, hogyan érvényesülhetnek a tradicionális műveltség eredeti funkciói a 20-21. században. Agócs Gergely és Juhász Zoltán 1992-ben talált rá az utolsó hagyományőrző dudásra, a Nógrád megyei Pál Istvánra, aki 1919-ben látta meg a napvilágot, és 2015-ben hunyt el. Pál István számos területen kiemelkedő tudással bírt: a dudálás mellett többek között a furulyázás, a népdalok, a népmese, a hagyományos gyógyítás és a pásztorkultúra iránt érdeklődők is sokat tanulhattak tőle.26 A ’90-es évek elejéig mindössze néhány revival népzenész játszott dudán, tudásukat az archív felvételek alapján csiszolgatták. Pál István „felszínre kerülése” óta száznál is több dudás van Magyarországon. A megfelelő módszertannal és a népzenei táborokban, különböző tanfolyamokon és kurzusokon való személyes találkozások révén újraépült egy kulturális kifejezésmód. A hagyományos tudás megszakított átadás-átvételi folyamatai egy másodlagos keretrendszerben, a művészetoktatás illetve a táncházmozgalom27 keretében, bár új módszerekkel, s részben új funkciók érvényesülésének érdekében, de ismét működésbe lépnek, s így újrakötik a folytonosság szálait.
Irodalomjegyzék
Agócs Gergely: A társadalmi dimenziók és a hagyomány megkerülhetetlensége.
Mester és tanítvány. Konzervatív pedagógiai folyóirat. I. évf. 3. szám: Oktatáspolitika 158–165. 2004. augusztus
Berecz András: …Bú hozza, kedv hordozza… Magon kőtt énekesek iskolája 1. Budapest: Jel Kiadó, 1997.
Dr. Ecsedi István: Hortobágyi pásztor- és betyár-nóták. A dallamokat lejegyezte és magyarázta Bodnár Lajos. Debrecen, 1927.
Vargyas Lajos: Egy felvidéki falu zenei világa – Áj 1940. Budapest: Planétás Kiadó, Európai Folklór Intézet, 2000. (Jelenlévő múlt.)
