Kallós Archívum 4. Mezőségi magyar népzene. Mezőkeszü

— Leírás —

Archív felvételek Kallós Zoltán gyűjtéséből
Technikai rekonstrukció: Németh István

MEZŐKESZÜ HELYTÖRTÉNETE

A Kolozsvár-Szászrégen országúton Mócs községben, a 39. kilométerkötől nem messze, balra, kövezett út vezet a mai Mezőkeszü faluba. Színmagyar lakossága konokul ragaszkodik önazonosságához a lassan elrománosodó Mezőség közepén.
Az egykori erdőségek és a völgyekbe húzódó tavak már az ősember számára is jó életkörülményeket biztosítottak, amint azt a kőkorszaki leletek mutatják. Az 1948-as ásatások alkalmával hun kori települést tártak fel azon a helyen, ahol a maiak tudatában is egykor őseik éltek. A honfoglaló magyarok is az egykori hun települést választtották lakóhelyül, talán stratégiai fekvése miatt, egy magas dombhát délkeleti lejtőjén, a falu nyugati határában.
Amint a falu neve is mutatja, a Keszi törzs egyik ága költözött ide. Jelentős települést hoztak létre. Nemcsak a hagyományban megmaradt Nagykeszü név utal erre (mai napig így nevezik a helyet), de István király rendelete értelmében ide építették meg tíz falu templomát. Az 1241-es Batu kán vezette tatár invázió az egykori települést feldúlta, maroknyi megmaradt lakossága a mai falu helyére húzódott le a völgybe, ahol már soha nem érte el egykori jelentőségét. Nem tisztázott, mikortól lett Keszü a gyekei Wass grófok jobbágyfalva.
A települést írásos emlékek 1312-ben említik legelébb, és az 1300-as évek elején a pápai tizedjegyzékekben is szerepel. Ebben az időben építhették ide a templomot, mely a régi templom mása lehetett, és kövei is a régi templomból származnak. A templomban látni lehet azt a faragott oszlopot, amelyik Sebestyén József heraldikus szerint az eredeti román kori templom kapujának egyik fele volt. Három bordakő, mely az eredeti templom szentélyének mennyezetét tartotta, és egy kőből faragott keresztelőmedence ma is megtekinthető. A nyolcszög három oldalával záródó szentélyű kis templom átépítését építéstörténeti adatok hiányában, a falképek freskórétegeinek vizsgálata nyomán a XIV. század elejére tehetjük (két freskórészletet tártak fel: a szentélyben a Királyok imádása, az északi falon a Kálvária).
A falu lelki és gazdasági erejét jelzi, hogy temploma a XV. század elején jelentős átalakuláson ment át. Ekkor a hajót díszesen faragott, címeres fejezetű fal pillérekkel tagolták, melyekről hálóboltozat indult. A megmaradt zárókövek, falpillérek jelentős, kiváló színvonalú építkezésre utalnak. Az átalakítás befejezéseként a hajó északi falának középső szakaszába egy 350 cm átmérőjű Utolsó ítélet-ábrázolást festettek. Ehhez hasonló alkotás a történeti Magyarországon csak a szlovákiai Kiéte evangélikus templomában található. Ott 1427-ben festették a képeket, és valószínűleg mindkét alkotás ugyanazon grafikai előképből táplálkozhatott.
1521-ben Veres Antal és Novai Tamás keszüi lakosok ismeretlen mesterek által olasz reneszánsz ornamentikával díszített drága kaput faragtattak, amit a deli falon illesztettek be. A nyugati szemöldökgyámos gótikus kapun az 1535-ös évszámot látjuk, a felette levő timpanon vakolata alatt három freskómaradványt találtak.
A XVI. század végén Erdély protestánssá válása a reformáció elfogadását eredményezte itt is, de református felekezet létéről a XVII. század elejétől tudunk. Bethlen Gábor és öreg Rákóczy György fejedelmek idején béke uralkodott, de Erdély nagy égése 1658-ban itt is pusztított. Tömegsír, leégett falu és romos templom maradt a krími tatárok pusztító kordái után.
A falu nehezen épült újjá, a beomlott templommennyezet helyébe az újat fából alakították ki. Novai Menyhárt 1695-ben adományozott aranyozott ezüstkelyhe ma is a gyülekezet legértékesebb klenódiuma. A jelenlegi kazettás mennyezetet 1774-ben keszüi lakosok építtették saját költségükön, míg a szószéket 1772-ben készíttették. Ugyancsak 1772-ben épült a harangláb is, melyben két harang hívja a híveket az istentiszteletre, zúgja a gyászolók bánatát, oszlatja a viharfelhőket a sok próbát kiállt kicsiny falu ege felett.
Jelenleg a falu összlakossága alig haladja meg a háromszáz főt. Noha 1950-ben csak a református felekezethez tartozók száma meghaladta a hatszázat, az iparosítás és a gyári munkahelyek, majd a termelőszövetkezetek rendre a városra vonzották-űzték az embereket. Bár kevés a gyermek, a helybeli óvoda és az I-IV. összevont osztályos iskola még működik. A mezőgazdaság válságos helyzete nem sok jóval biztat, az öregedő lakosság kedvetlenül küzd a mindennapi megélhetésért, a fiatalok külföldre kívánkoznak dolgozni. Noha a hagyományok, az ősi énekek, táncok, a viselet még erős tartóerők, de érezhetően gyengülnek, és félő, hogy kivesznek.

Szöllősi János ref. lelkész, Mezőkeszü

— Felvételek —