Jaj, de búsan süt az őszi nap sugara

Jaj, de búsan süt az őszi nap sugara,
Az aradi vár nagybörtön ablakára,
Szánja jazt a tizenhárom magyar vitézt,
Ki ja börtön fenekén a halálra kész.

Elitélték sorba mind a tizenhármat,
Szőttek-fontak a nyakukba ezer vádat.
Elnevezték felségsértő pártütőknek,
Hogy a magyar szabadságért harcra keltek.

Uramfa, jaz itélet akasztófa,
Mintha gyáva útonállók lettek volna,
Mintha méltók nem lennének egy lövésre,
Férfiakhoz, katonákhoz illő végre.

Csikorog a börtönajtó vasas zárja,
Gyertek, gyertek, jó magyarok a halálra!
Búcsuzzatok el egymástól mindörökre,
Úgy menjetek, úgy szálljatok jobb életre!
El is jöttek vérző szívvel, haloványon,
Elbúcsuztak ők egymástól katonáson:
Gyertek, fijúk, az Istenhez, fel a mennybe,
Hogy fordítsa szemeit a magyar népre.

Jaj, de boldog, kit elsőnek nevezének,
Hogy a halált először is ő lelé meg,
Jaj, de bajos, kit végsőnek hagynak hátra,
Hogy pajtási szenvedésit végig lássa.

Damjanichot hagyták végső vértanúnak,
Mer’ ő mindig élén állott a csatának,
Haragszik rá kegyetlenül minden német,
Számtalanszor elporozta őkelméket.

Most is ott áll mankójára támaszkodva,
Mind egy dűlőfélben álló templomtornya,
Vagy egy tigris, mely ketrecbe vagyon zárva,
Ingerkedő gyermeksereg játékára.

Pajtásai már ott függnek mind előtte,
Őt is viszik, ő is megyen már előre,
És megáll az akasztófa közelébe,
Megöleli, megcsókolja keservébe.

Isten veled, szabadságharc akasztófája,
Rajtad halok meg hazámért, minden hijába,
És körülnéz olyan hősen, olyan bátran,
Mintha honvédok közt lenne a csatában.

Aradi vár, aradi vár, halál völgye,
A régi hős magyaroknak temetője,
Viruljon a környékeden sír virágja,
Elfelejthetetlen legyen az ő halála!