Kallós Archívum 21. Észak-mezőségi magyar népzene. Szék (1)

— Leírás —

Gyűjtötte:
Kallós Zoltán (1968, 1970, 1978)
Falvay Károly, Kallós Zoltán (1972)
Halmos Béla, Kallós Zoltán, Sebő Ferenc, Tímár Sándor (1974)

Szerkesztő munkatársai: Balázs-B. Gyöngyi, Németh István, Vakler Anna
Technikai rekonstrukció: Németh István

Idézet a kísérőfüzetből:

SZÉK

Szék a középkori Erdély gazdasági életében fontos szerepet játszott sóbányái miatt, melyekben a XVIII. századig folyt a bányászat. A települést III. Endre 1291-ben királyvárosi rangra emelte, majd Mátyás 1471-ben, Kolozsvár, Buda és Esztergom mellett megerősítette királyvárosi jogaiban. Az egykori városból utóbb nagyközség lett, de városias jellegét a mai napig megőrizte.
Mezőség népművészetére az 1940-es években kezdett felfigyelni a közvélemény. Palotai Gertrud széki varrottasokkal foglalkozó tanulmánya jelentős kiindulópontnak számít, hiszen Kodály Zoltán figyelmét is ráirányította az eddig “holttengernek” tartott, román többségű vidék népi kultúrájára. Kodály ösztönzésére Lajtha László Széken, majd Szépkenyerűszentmártonban végzett jelentős népzenei - népdalgyűjtést, s ezzel megalapozta azt az intenzív és széleskörű néprajzi gyűjtőmunkát, mely a folklór jelenségekre és az anyagi kultúrára egyaránt irányult és irányul napjainkban is.
1941-ben a készített hangfelvételek eredményeként addig egyedülálló népzenei gyűjtemény jött létre. Martin György így foglalta össze a Szék megismerésében kialakult helyzetet: “nincs a magyar népterületen, sőt a
Kárpát-medencében sem egyetlen olyan település, amelynek tánc- és zenehagyománya ilyen mértékben összegyűjtve állana a tudományos kutatás rendelkezésére”.
Kallós Zoltánt, Szék jeles kutatói közé soroljuk, aki Csorba János széki énekes egyéniségtől több tucat dalt gyűjtött. Csorba János így emlékszik vissza a Kallós Zoltánnal való első találkozására: “Balla Ferenc kollegámnál ismerkedtem meg Kallós Zoltánnal, a ballada könyv írójával, (...) és megkért engem is, hogy
daloljak néki pár nótát, olyan mifelénk valót."
Kallós Zoltán által került kapcsoltba a magyarországi néprajzosokkal. Énekes adatközlőként a táncházmozgalom kiemelkedő egyénisége volt, tudása elismeréseként 1999-ben elnyerte a Népművészet Mestere címet.
Csorba János 1925 február 15-én szegényparaszti családban született. Kilenc testvére közül ő volt az utolsó előtti. Zenei érdeklődése már kisgyermekkorában igen erős volt, édesanyjától tanulta dalai nagy részét. Két osztályt végzett, majd pásztorok mellett szolgált, később ostoros szolga lett. Küzdelmes életét végig kísérte a nóta. “Amikor az Isten a nótafát elültette a világra, valahol a széki határban járhatott" — vallja János bácsi. “Mert a nóta az beszél. Az barát és orvosság aki ismeri.”
Ő is, mint minden nagy énekes és zenész egyéniség, egy adott dallamra saját ízlése szerint húzza rá a szövegeket. Repertoárjában megtalálhatók a XIX. századi költők versei, melyek az irodalom holdudvarából kikerülve népdallá csiszolódtak. A versek folklorizálódott változatát követhetjük nyomon a következő dalokban: 08_ Első két sor Tóth Kálmán verse (szül:1831), melyet Mosonyi Mihály is megzenésített; 14_Pósa Lajos versei; 15_Lévay József verse 1861; 16_Arany János 1854; 17_Pálóczy Horváth Ádám dallam és vers. E dalok előadásmódja hihetetlen zenei szabadságot, különleges alkotókészséget tükröz; az előadó szabadon kezeli a dallamokat és ritmusokat.
„Talán, ha élne Petőfi és még hallaná, a könnye kicsordulna.” Mondja Csorba János.
Dalai nemcsak néprajzi jelentőségük miatt értékesek, hanem a hagyományos előadói stílusa miatt is.

Balázs-B. Gyöngyi

— Felvételek —