Cuháré

Elveszett a lovam a volfi erdőbe’,
Kilyukadt a csinos csizmám a lókeresésbe’.

Ne keresd a lovam, régen be lett fogva,
Debrecenben, a nagy utcában szól a csengő rajta.

Megismerem lovam csengő szólásárúl,
Megismerem a babámat büszke járásárúl.

Udvarom közepén van egy vadrózsafa,
Ahhoz van megkötve két szép pejparipa.

Fel is van nyergelve, fel van kantározva,
Gyere régi babám, bujdossunk el rajta.

Elmegyek, elmegyek, el is van vágyásom,
Ebbe a faluba nincsen maradásom.

Akkor lesz, mikor lesz visszajövetelem,
Mikor egy szem búza száz keresztet terem.

Az pedig sosem lesz, hogy annyit teremjen,
Nekem se várjátok hazajövetelem.

Kossuth Lajos udvarába’ van egy terebélyes diófa.
Kis pej lovam felnyergelve, kantározva áll alatta.
Arany a zabolája, édes a babám pici szája,
Lehajtom a bús fejemet a rózsám ölelő két karjába.

Megüzenem, vagy megírom, vagy még szóval is megmondom,
Hogy az Isten, a jó Isten egy árva fiút ne adjon.
Mer az árvát az ág is siratja aztat a madár is,
Így hát kedves kisangyalom árván maradsz te még magad is.

Szép a páva, mert aranyos a tolla,
Most vagyok a szeretőmmel haragba.
Addig leszek a babámmal haragba,
Míg a páva leszáll a mi házunkra.

Kék szivárvány koszorúzza az eget,
Már az eső mindenfelől csepereg.
Én Istenem, merre menjek, megázok,
Kisszováton szeretőt nem találok.

Jaj Istenem, hogy tartsak szeretőt,
Hogy ne legyek rossz a világ előtt.
Ha megölelem a szeretőmet,
Egész világ rossznak tart engemet.

Jaj Istenem, kinek tegyek panaszt,
Sok az irigy, nincs benne egy igaz.
Panaszt teszek az égi madárnak,
Dalolja el búmat a babámnak.

Haza is kéne már menni,
Mit fognak otthon mondani,
Tudom, fognak pirongatni,
Én meg csak fogok hallgatni.

Édesanyám lánya vagyok,
Úgy járok, ahogy akarok,
Megfogom a babám kezét,
Úgy megyek az utcán végig.