Cuháré

— Leírás —

A Tiszántúl középső részén elterülő Hajdúságnak nevezett történelmi-néprajzi táj valaha igen gazdag népzenei és néptánc hagyományokkal rendelkezett. Az utóbbi évek beható kutatásai és az összegyűjtött adatok feldolgozása lehetővé tették, hogy valóra váljon régi tervünk, szűkebb hazánk a Hajdúság népzenei örökségének lemezen való rögzítése és bemutatása.

A Hajdúság a hat régi szabadalmas hajdúváros - Hajdúböszörmény, Hajdúszoboszló, Hajdúnánás, Hajdúdorog, Hajdúhadház, Vámospércs – által határolt terület. Tágabb értelemben az 1950-ig fennállt Hajdú megye területét, a hajdúvárosokat, a Hortobágyot és Debrecen környékét foglalja magába.

A tájegység Hajdúság elnevezése az itt élő hajdúknak köszönhető, akiket Bocskay István fejedelem 1606-ban saját birtokain telepített le, különböző kiváltságokat adományozva e harcias, zárt katonai szervezetben élő néprajzi csoportnak.

Lemezünk anyagának összeállításában arra törekedtünk, hogy minél színesebb átfogóbb képet nyújtsunk a Hajdúság zenéjéből. A dalok többsége a pásztorkodással kapcsolható össze, hiszen a pásztorok voltak a hagyományok továbbörökítői a nomád állattartó hortobágyi pusztán. A Hortobágy környéki – s általában az alföldi dalolásban kevés a díszítőhang. Férfias, érdekes erőteljes pusztai hang e tájegység hang-ideálja; ilyen a tipikus éneklésmód.

A régi parlando és rubato dalok – ezt többnyire a szövegük is mutatja – általában a pásztor repertoárba tartoznak. Tartalmukat tekintve szorosabb értelemben pásztordalok, betyárdalok, rabénekek, balladák.

A lemezen hallható dallamok között azonban sok az új keletű. Ez az újabb stílus a XIX-XX. század fordulója táján teljesedett ki. Dallamait jellemzi az első és negyedik dallamsor azonossága, a két középső sor általában magasabb fekvésű. E stílus egyik fő sajátossága az alkalmazkodó ritmus. A dalok válogatásánál többször felmerült a kérdés: népdal e vagy népies műdal az, amit énekelnek adatközlőink. B. Nagy Ferenc nádudvari csikós-számadó szavával: ,, Nem tudja az ember, hogy melyik a népdal. Csak danolja az ember, danolja. Ehhez szakértők kellenek, akik megállapítják, hogy ez magyarnóta, ez meg népdal.”

Így vannak ezzel nem csak az egyszerű falusi emberek, hanem azok is, akik ezzel behatóan foglalkoznak, mert a népdal és a népies műdal között nagyarányú a keveredés. Sok esetben valóban nehéz egy-egy múlt századi - részben már népivé variálódott – nótát az új stílusú népdaloktól megkülönböztetni. Mi azonban úgy gondoljuk, ha bebizonyosodott egy dalról, hogy a nép hosszú idő óta magáénak érzi, nincs okunk azt a népdalok közül kizárni.

A Hajdúság hangszeres népzenei hagyományaiból kitűnik, hogy a régmúlt idők jellegzetes alakja volt a vándorló dudás. Kocsmákban, határbeli csárdákban, nagyvárosi lacikonyhák tabernáiban szívesen fogadták, mert dudájának hangos szavára csábult a vendég.

Sokat tudtak a pusztáról és az ott élőkről, számos mende-monda szerint a betyárok viselt dolgairól is. Némelyik dudás híre-neve fennmaradt a népi emlékezetben, így sokáig emlegették még Hajrá Béni, Zángó Péter, vagy Tulok Balog Márton nevét.

A vándor hegedűsökről kevesebb adat maradt fenn, de a régi híres hegedűsök kései utódaként ismerjük Rimóczi Lajos nevét, aki kopott hegedűvel a hóna alatt járta a pusztát több mint fél évszázadon keresztül. Húzta vén számadók fülébe, nyalka bojtárok talpa alá, de még Jókai Mór, Herman Ottó és Blaha Lujza is meghallgatta játékát.
A pásztorok kedvelt hangszerei voltak a furulya, a citera, de nagyon népszerű volt az esz klarinét is, amelynek erős sipítós hangja volt és rövid teste lévén a szűr ujjában is elfért.

A hajdúsági falvakban és városokban azonban vonós cigányzenekarok muzsikáltak, akik a hagyományos vonós hangszereken kívül gyakran kiegészültek cimbalommal, sőt klarinéttal vagy tárogatóval is. Minden társadalmi réteg zenei igényét kiszolgálták, legyen az mulató pásztor, fuvaros, földműves vagy éppen módos gazda. Játékukra még a feszes ritmizálás volt a jellemző, hiszen a régi falusi bandák elsősorban tánc alá muzsikáltak. Repertoárjukban a pásztorbotolók mellett a kötött szerkezetű verbunkok, az Erdélyből áttelepült parasztokról elnevezett oláhosok, valamint a lakodalmakban játszott dramatikus tréfás verbuválás volt ismeretes. Páros táncként az új stílusú lassú- és friss csárdás, túlnyomórészt új stílusú dallamokkal kísérve jelent meg. Harmonizálásban visszafogottabbak, mint a városi (kávéházi) cigányzenekarok, de jóval fejlettebbek az erdélyi vonós bandáknál. Esküvők, keresztelők, bálok, mulatságok nélkülözhetetlen közreműködői voltak a legújabb időkig.

Dr. Ecsedi István, Dr. Béres András, Dr. Varga Gyula, Dr. Bencze Lászlóné és Szathmári Károly tudományos kutatómunkájának köszönhetően sikerült betekintést nyernünk a Hajdúság paraszti- és pásztorkulturájának egy részletébe. Lemezünk anyaga ezen adatokra támaszkodik. Igyekeztünk a régi és új réteg kevésbé ismert, de jellegzetes darabjait megszólaltatni, valamint az ismertebb dallamok érdekes változatait bemutatni, stílushű előadásmód mellett életszerű szituációkban, színes hangszerösszeállításban. Szeretnénk felidézni a hajdani csárdák, pásztorok pusztai életének, mulatságainak, katonák báljainak hangulatát, nem felejtve a nők zenei megnyilvánulásait sem. Sajnos hangszeres felvétel vajmi kevés maradt erről a környékből, így javarészt a vokális anyag segítette munkánkat.

Adatközlőink: Bagoly Imréné, Bartha Gyuláné, Tóth Bálint, Törő Gábor, B. Nagy Ferenc, Tanka Gábor, a hajdúhadházi zenekar és még sokan mások, sajnos ismeretlenül.

Gyűjtők: Béres Zsuzsa, Béres András, Buka László, Dévai János, Dobos Bea, Galánfi András, Joób Árpád, Kranyik László, Pásku György, Rónai Anikó, Rőmer Ottó, Sarkadi Zsolt, Ulics Tibor, Dr. Varga Gábor

— Felvételek —