A felcsendülő dallamok egy pillanat alatt összekapcsolták a jelenlévőket az autentikus népzenével és -tánccal, illetveaz elszakított országrészekkel
A Liszt Ferenc téri Könyvklubban, a mai Írók boltjában 1972. május 6-án rendezte az első budapesti táncházat a Bihari Táncegyüttes, a Vadrózsa Táncegyüttes, a Vasas Táncegyüttes és a Bartók Táncegyüttes széki módra, a Bihari Táncegyüttes koreográfusa, Novák Ferenc által gyűjtött táncokkal, teljes táncrenddel. Sebő Ferenc, Halmos Béla és Éri Péter működött közre.
A néptáncosok maguknak hozták létre az első magyarországi táncházat ötven évvel ezelőtt, hogy színvonalasan tudjanak együtt táncolni, szórakozni, de a Könyvklub nagy üvegtábláin át az arra járók beláttak a terembe, és egyre többen be is akartak jutni a zártkörű klubba, azonban nem engedték be őket. A táncegyüttesek koreográfusai közül hárman úgy gondolták, hogy a művészi munkájuk mellett nincs idejük arra, hogy civileket is tanítsanak, de a Bartók Táncegyüttes koreográfusa, Tímár Sándor, látva a hatalmas érdeklődést, vállalta, hogy azokat is tanítja, akiknek nincs táncos múltjuk, az együttes pedig a Fővárosi Művelődési Házban (FMH) kezdte tartani heti rendszerességgel táncházait, ahol tánctanítás, népdaltanítás is zajlott.
Hamarosan a Molnár utcában, az Almássy téren és más helyszíneken is indultak táncházak, sőt a vidéki nagyvárosokban is igény mutatkozott az autentikus népzenére, néptáncra. A táncházmozgalom sikere nyomán Magyarországon egyre többen kerekedtek fel, hogy maguk is megismerjék a székelyföldi, gyimesi, moldvai, mezőségi, kalotaszegi embereket és tájakat. A gyűjtőmunka is megélénkült, Kallós Zoltán kalauzolása révén Tímár Sándor, Martin György és sokan mások bejárták az erdélyi helyszíneket, ahol még népzenei kincseket találhattak, illetve határon innen és túl gyűjtötték, amit még lehetett.
Az első táncházakban felcsendülő erdélyi dallamok, táncok egy pillanat alatt összekapcsolták a jelenlevőket az autentikus népzenével, -tánccal, amelyben a régi magyar kultúra és egész Európa kultúrája benne van, és lélekben-szellemben azokkal az elszakított országrészekkel is, amelyekről abban az időben még az iskolákban sem beszéltek. A mozgalom igényessége, hitelessége, elevensége, gyógyító ereje révén revelációként hatott a teljes magyar művészeti életre. A Kassák Klubban hetente jelentkező Sebő-klub estjein ott volt a magyar értelmiség színe-java, többek közt Csoóri Sándor, Weöres Sándor, Nagy László, Szécsi Margit, Kósa Ferenc.
Bár időközben a régi helyszínek nagy részén már megszűntek a táncházak, 1995-ben megnyílt a Fonó Budai Zeneház, ahová népzenészek, néptáncosok és a közönség hazajár, és 2018-ban a Budai Vigadó épületében létrejött a Hagyományok Háza, amely az egész Kárpát-medencei magyarság néphagyományait összefogja.
Berecz István: Merüljünk meg a vidék kultúrájában
A Fonó és a Pajtakult egyik távoli víziója is az, hogy a Kárpát-medencében élő minden ember lakóhelyétől számított ötven kilométeren belül jusson el legalább havi egyszer élő zenés táncházba – fejtette ki lapunknak Berecz István táncos, koreográfus, a Fonó Budai Zeneház művészeti vezetője.
– Amikor önt táncolni látom, azt érzem, hogy száz-százötven évet utazok vissza a múltba, látom a csárdát, érzem az akkori hangulatokat. Mi kell ahhoz, hogy valaki így tudjon táncolni?
– A legfontosabb három dolog: gyakorolni, gyakorolni és gyakorolni, valamint megmerülni olyan vidékek emberi közegében, ahol az ezt a kultúrát hordozó embertípus még nem a múlté. Kivált Erdély, Székelyföld, Gyimes vidéke, ahol ezt a lelkületet közelről, tüzes, eszes, életerős mivoltában lehet még megtapasztalni.
– Ön beleszületett édesapja révén is a táncházmozgalomba, mégis jogi egyetemet végzett. Mikor dőlt el, hogy táncos, koreográfus lesz?
– A Fölszállott a páva (2012) idején dőlt el. Akkor kértek fel a Fonó Budai Zeneház művészeti vezetésére, pont az utolsó jogi államvizsgám előtt.
– Hol tart most a magyar néptánc ön szerint?
– Archív felvételek alapján igyekszünk a legkisebb, finom részleteket megtanulni a táncokban, hogy minél pontosabban megidézhessük azokat. Magas színvonal a követelmény a Kárpát-medence minden pontján a sok jó mesternek, táncosnak köszönhetően.
– És a táncházmozgalom?
– Csoóri Sándor szerint a néptánc életében két fontos pillanat volt: amikor fellépett a színpadra, és amikor lejött onnan. Talán most egy kicsit megint visszalopakodott.
– Az utóbbi fontos pillanatban született meg a városi táncházmozgalom?
– Igen. Most is vannak táncházak Budapesten a hét minden napján, de az paradoxon, hogy a vidék kevésbé részesül ebben, hiszen mégiscsak a vidék kultúrája a néptánc, a népzene.
– A Pajtakult program ezen igyekszik változtatni?
– Többek közt ezen a tendencián is segít. A Fonó és a Pajtakult program egyik távoli víziója is az, hogy a Kárpát-medencében élő minden ember lakóhelyétől számított ötven kilométeren belül jusson el legalább havi egyszer rendszeres élő zenés táncházba.
(VK)
