Idén márciusban ünnepelte 80. születésnapját Bodza Klára népdalénekes. A Magyar Televízió által 1969-ben meghirdetett népzenei verseny, a Nyílik a rózsa első helyezettjeként indult hódító útjára, melynek során szinte az egész világot bejárta, mindeközben pedig nemcsak önálló zenei anyagok, de még egy önéletrajzi ihletésű könyv (Lélekzengő) is született. 40 éves énekesi és tanári pályája során számtalan maradandó értéket hozott létre; neki köszönhetjük a Magyar Népi Énekiskola ötkötetes sorozatát, melynek első két kötetét egy ismert népzenekutatóval, dr. Paksa Katalinnal, a továbbiakat pedig egyik kedves volt tanítványával, Vakler Annával közösen szerkesztette. A sorozat megjelentetésének célja a magyar népdalok átörökítése, ezáltal a paraszti kultúra értékeinek megőrzése, ápolása, s a tankönyv segítségével egy – a népdalok mélységeit értő és értékelő – fiatal generáció felnevelése volt (sorozatát az Oktatási Minisztérium később alternatív tankönyvvé minősítette). Emellett kezdeményezte a magyar népdal tanításának módszertanát is – mint akkreditált tanfolyamot –, amit a Hagyományok Háza karolt fel. Kezei alól híres népdalénekesnők kerültek ki, akik a mai napig is tartják vele a kapcsolatot – és persze nem ritka egy-egy közös éneklés sem, ahogyan az a Hagyományok Házában tartott születésnapi koncertjén is történt. Az Eötvös József- és Martin György-díjas népdalénekesnőt életéről, pályafutásáról és legkedvesebb emlékeiről faggattuk – Klára néni pedig azt is megosztotta velünk, hogy énektudás nélkül is szabad (és kell) énekelni.
Génjeiben hordozza a népzene szeretetét
Szülei alföldi származásúak, édesanyja izsáki, édesapja pedig nem máshol, mint Kodály szülővárosában, Kecskeméten született. Nyolcan voltak testvérek, és bár szegény volt a család, de mozgalmas és boldog gyerekkort tudhat a háta mögött. „Nyaranta gyakran vakációztunk a rokonainknál, akiknél megtanultam a libapásztorkodást, lepkét kergettünk, hallgattuk a madarakat és figyeltük a természetet. Utóbbi azóta is nagyon közel áll hozzám, ezt a kötődést pedig maga a Nyílik a rózsa is megerősítette bennem. Miután megnyertem a vetélkedőt és beindult a pályafutásom, gyakran énekeltem vidéken. Az egyik legkedvesebb emlékem egy tiszai falucskából származik, ahol nappal a fiatalok megtanítottak horgászni, este pedig felléptem. Életemben először itt láttam tiszavirágzást is, ami olyan káprázatos látvány volt, hogy még vers formájában is megihletett” – meséli.
Hű a magyar népdalhoz
A népdal visszavezet bennünket a gyökereinkhez, és nemcsak egyénileg, de társadalmilag és kulturális szinten is fontos eleme az identitásnak. A kulturális örökség és a múlt életben tartása fontos szerepet játszik a népi- és világzenében, hiszen az őseink által megélt történeteket, örömöket és bánatokat meséli el – Bodza Klára szerint pedig a mi feladatunk, hogy megőrizzük és továbbadjuk ezeket az emlékeket: „Az 1969-es nyilvános népzenei vetélkedőre nem sok reménnyel készültem, nem is mertem elmondani a tanárnőmnek, Lugossy Magda néninek, aki nagyon igényes asszony volt. Ledöbbent, amikor meglátott a tévés műsor első fordulójában. Bár nem dicsért meg, és meg is szidott, amiért nem szóltam róla, de tudom, hogy legbelül büszke volt rám, a döntőre pedig már együtt válogattuk az erdélyi népdalokat – és azóta is hű vagyok a magyar népzenéhez. Hogy ezt a kincset hogyan lehet igazán megőrizni? Hát énekléssel! Énektanárként sok tanítványt felneveltem már, akikre egytől egyig nagyon büszke vagyok (többek között Szalóki Ági előadóművészt, dalszerzőt és Majorosi Mariannát, a Csík zenekar énekesét – a szerk.), hiszen ők azok, akik nemzedékről nemzedékre őrzik a dalt.
Az egész életemet arra tettem fel, hogy megvalósíthassuk Kodály Zoltán álmát, az Éneklő Magyarországot.
És úgy gondolom, ha Kodály ma élne, egészen biztos, hogy boldog lenne.”
A táncházmozgalomnak köszönhetően hazánkban nemcsak a néptánc, de egyúttal a népdal és a népzene is egyre fontosabbá kezdett válni. Az első táncház megrendezésére 1972. május 6-án került sor a Bihari Együttes közreműködésével. A táncházmozgalom a kezdettől fogva azonos értékként kezeli más népek folklórját is, és olyan szórakozási formának felel meg, melyben a hagyományőrzés közösségépítő erejére kerül a hangsúly.
„A tánc, az ének és a dal szerves egységet alkotnak a népművészetben, jelentésük pedig ma is pontosan ugyanaz, mint régen volt. Sőt, tapasztalataim alapján meg is erősödött. Hiszen aki ma népdallal foglalkozik, most már arra is figyel, hogy tiszta forrásból merítsen. Vannak legendás gyűjtőink Kodályon és Bartókon kívül is, akikre mindannyian büszkék lehetünk ” – teszi hozzá.
Merjünk énekelni!
Klára néni szerint a dal a lélek orvossága: „Felszabadítja a lelket – teljesen mindegy, hogy kinek milyen énekhangja van, tiszta-e vagy sem. Énektudás nélkül is szabad egy éneklő csoportban énekelni, ha jó hallású az énekes. Egy a lényeg igazán: hogy szeressünk énekelni. Felszabadultan tehát bárki dalolhat, hiszen a többek vonzásában úgyis megjelenik majd egy egységes hang. Merjünk énekelni – hiszen részben Kodály célja is ez volt – és merjünk büszkének lenni a magyarságunkra, mert olyan kincset hordoz a mi kicsi országunk, ami sehol máshol nincsen. A magyar népdal szépsége nemcsak gazdag és beszédes, de olyan egyediséget is hordoz magában, ami semmihez sem hasonlítható.”
A dal az emberiség közös nyelve
A népdalénekesnő férjével, Czidra László zeneművésszel bejárta Európát, Észak- és Dél-Amerikát, legkedvesebb emlékei pedig Japánhoz és Spanyolországhoz fűzik: „Japánban három hónapig turnéztunk, a magyarokat pedig nagyon szerették, a Kodály-módszert ott is tanítják, és óriási sikere van. Külföldi fellépéseim során mindig megtanultam az adott országok legkedveltebb népdalait, melyek a Tavaszi szélhez hasonlóan számítanak népszerűnek. Az akadémiáról egy japán hallgató segített, és így történt, hogy egy szál lantkísérettel elénekeltem Japánban a torjanszét (egy ismert helyi népdalt), ami olyan jól sikerült, hogy az előadás után japánul kérdezett tőlem a riporter – feltételezve, hogy én is folyékonyan beszélem az anyanyelvüket. Spanyolországban együtt énekeltünk a közönséggel, egy helyi cikkben pedig megírták, hogy a magyarul énekelt balladáimat tolmács nélkül is érteni lehetett. Tudniillik, népzenével akkor is közvetíthetünk érzelmeket, ha nem egy nyelvet beszélünk –
hiszen a dalt első sorban nem érteni, hanem érezni kell.”
A népdalok világszerte a múlt érzelmeit tolmácsolják, a hadak útját megjárt nép küzdelmei, boldogságai és boldogtalanságai pedig mind átcsengnek a nemzetek dalain keresztül. Klára néni büszke arra, hogy mindennek képviseletében töltheti az életét, számtalan elismerései és kitüntetései közül pedig a Martin György-díj áll hozzá a legközelebb – ami a magyar népzenei szakma egyik legkomolyabb kitüntetésének számít.
„Úgy érzem, szerencsés és büszke vagyok, hogy van mire visszatekintenem: magyarságtudatom a népzene szolgálatában nyilvánult meg, és ha a Jóisten is úgy akarja, hogy száz évig éljek, akkor én száz évig fogok énekelni. Mottómat egy Kallós Zoltán által gyűjtött népdal soraiból emeltem ki, amit a tanítványaim is énekelni szoktak, emellett az önálló estjeimet is mindig ezzel zártam:
addig élek, amíg élek, amíg bennem zeng a lélek.”
Az idén 80 éves művésznőben márpedig fáradhatatlanul zeng a lélek: jelenleg a zuglói Olajág Otthonok lakója, ahol nemcsak énekműhelyt vezet, de rendszeresen tart jógaórákat is az otthon lakói számára. (Az otthonban egyébként nemrég a Magyar Állami Népi Együttes is fellépett, ahol a lakók az ország legjobb néptáncosaival együtt énekelhették a szebbnél szebb népdalokat.) Klára néni vallja, hogy kiegyensúlyozott és egészséges életet csak aktívan lehet élni; a mai napig énekel, baráti társaságával kulturális programok rendszeres résztvevői – és ahogyan ő fogalmazott: „Néha magam is kulturális program vagyok.”
Rimóczi Ancsa
