Szerelme a tánc, és szerelmet adott a tánc

Virág Imola, a sepsiszentgyörgyi Százlábú és Százlábacskák együttesek vezetője, a Háromszék Táncegyüttes egykori tagja több mint húsz évet töltött a színpadon mint hivatásos táncos.
S habár lélekben mindig is táncolni fog, tavaly visszavonult a szakmától, ami még egy csípőműtéttel is „megajándékozta”, de ő semmit sem bánt meg, hisz gyerekkori álmát váltotta valóra. 

– Aki ismer téged, az tudja, hogy a mindened a tánc. Arra kérlek, mesélj, hogyan és honnan indult a pályafutásod?
– A kilencvenes évek elején lehetőségünk nyílt táncházakban belekóstolni az autentikus népzene, néptánc világába. Éreztem, hogy ez már valami más, mint amit korábban az iskolai népi együttesekben tapasztaltam. Fiatalok voltunk, és szabadok, folyamatosan csatangoltunk Erdély-szerte a zenész barátaimmal, minden táncházban, népzenei koncerten jelen voltunk, ugyanakkor kíváncsian kerestük az alkalmat, hogy részt vehessünk hagyományos falusi mulatságokon. Így történt, hogy a Tatros és a Szeret mentén húzódó gyimesi és moldvai csángó falvakban lehetőségünk nyílt betekinteni a falusi ember hétköznapjaiba, ünnepnapjaiba, mondhatni, a gyökereknél szívtuk magunkba a tudásukat, kultúrájukat, és folyamatosan elkápráztattak minket a természethez hihetetlen tisztelettel és alázattal való viszonyulásukkal, egyszerűségükkel, derülátó életbölcsességükkel. És szép lassan életre kelt a mag, amit belénk vetettek, azt adtuk tovább, táncházakban kezdtük tanítani a korábban még alig ismert moldvai táncokat. Mi voltunk a Tilinka együttes, a jelenlegi Folker őse.

– 1997-től vagy a Háromszék Táncegyüttes tagja, ami új fejezetet jelentett az életében.
– 1997-ben éppen versenyvizsgát hirdettek a Háromszék Táncegyüttesnél, kopogtattam és befogadtak. Rögtön az elején újraértékelődött a néptáncról korábban kialakult képzetem. Már nem a mulatságról, közösségi élményről beszéltünk, hanem a tánctechnikák kőkemény csiszolásáról, tökéletesítéséről, az izmok gyors fejlesztéséről, színpadi jelenlétről. Új mozgásformák, mint pl. a balett megismerése, és még számtalan bepótolandó hiányosság zúdult rám hirtelen. Nem voltam biztos benne, hogy egy évnél tovább bírni fogom. De beindult a gépezet, elkapott a sodrás, nagy nevű táncmesterek, koreográfusok, rendezők adták kézről kézre a próbaterem kilincsét, és azon kaptam magam, hogy szépen tovatűnt 25 év. 

– Milyen eredményeidre vagy a legbüszkébb, miket tudnál kiemelni a karrieredből?
– Úgy gondolom, hogy minden olyan előadás, amelyről a néző nem csak vizuálisan, hanem lelkileg is feltöltődve távozott, eredményes volt. Attól függetlenül, hogy epizódszerepem, vagy esetleg kiemeltebb szerepem volt egy darabban, mindig törekedtem arra, hogy adjak át valami olyant, akár egy mozdulattal, egy tekintettel, ami kicsit megmarad a néző lelkében, és nincs annál nagyobb ajándék, mint amikor másnap szembejön az utcán egy idegen, rád mosolyog, majd megköszöni az előző esti szereplésedet. Minden koreográfus, rendező egy külön világ, mindenki hozott számunkra újat. Mély nyomokat hagyott bennem az a küzdelmes akrobatikus táncstílus, amit Orza Călin az Igor Stravinszkij zenéjére kísérletezett ki velünk. Vagy a Tamási Áron színházzal közösen játszott Vérnász. A Juhász Zsolt által színre vitt Ady szerelmekben eljátszott Léda szerep, és természetesen a rengeteg néptánc, különböző táncmesterek tolmácsolásában, ami egy kifogyhatatlan kincsesbánya. Különleges élmény volt a tánc mellett először megszólalni a színpadon. Ettől kezdve a mesélő szerepek folyamatosan megtaláltak, főleg a nagyszerű koreográfus és rendező Furik Rita darabjaiban. És élmény volt a sok munka mellett közben szerelmes lenni és férjhez menni.

– Apropó szerelem, a táncnak köszönhetően megismerted életed párját, akihez hozzá mentél feleségül, de ugyanakkor a színpadon is osztoztatok, illetve számos táncos tevékenységet, rendezvényt szerveztetek közösen.
– Virág Endréről van szó, az együttes volt táncosáról, jelenlegi vezetőjéről, akivel már 23 éve együtt táncolunk át az életen. 2006-ban gondoltunk egyet, és útjára indítottunk egy gyermek-néptáncegyüttest Százlábú néven. Akkor még nem is sejtettük, hogy ezzel mekkora gépezetet üzemelünk be. Azóta már négy nemzedék nőtt ki a kezeink alól, és jelenleg is 130 fiatallal foglalkozunk 3 korosztályban, ők a Százlábú, a Százlábacskák és az Aprólábak néptáncegyüttesek. A hivatásos élet mellett valamilyen belső kényszer hajtott arra, hogy föltétlenül át kell adni azt a fajta tudást, ami a néptáncban, népi kultúrában lakozik, mert úgy tűnt, minden perc számít, a felgyorsult, globalizált világ teljesen kiszorítja ezt az értéket, ami a nemzeti identitásunkat erősítené. Mindamellett, hogy értékmegőrző szerepe van, a néptáncosok körében csodálatos közösségek születtek, annak ellenére, hogy ezek a gyerekek különböző környezetből, iskolákból érkeztek, erős kötelékek, életre szóló barátságok jöttek létre. És történt mindez a közös élmények nyomán, az együtt elhullatott izzadságcseppek, kiszállások, turnék, táborozások során. Volt szerencsénk idegen országokba is elvinni őket, megfordultunk Portugáliában, Magyarországon, Finnországban, Angliában és Udmurtiában. Nagyon sokan velünk élték meg első repülőútjukat, szorították a kezünket, és ránk bízták magukat. Nem kell mondanom, ezek a kötelékek egy életre szólnak. 

– Nem csak gyerekekkel foglalkoztok, hiszen mind Sepsiszentgyörgyön, mind Kézdin jó kis néptáncos csapatokat neveltetek ki.
– Amikor a gyerekek mellett, és gondolom az ő hatásukra, a felnőttek is kezdtek érdeklődni a néptáncoktatás iránt, 2010-ben feltettünk egy újsághirdetést, hogy párok jelentkezését várjuk. Olyan sokan jelentek meg a legelső találkozóra, hogy nem fértünk be egy iskola tornatermébe. Akkor alakult meg a Laboda nevű tanfolyam, ahol rögtön fény derült a tánc terápiás, gyógyító tulajdonságára. A párok új megközelítésből kezdték megismerni egymást, és mivel nem voltak elvárásaink, követeléseink, mindenki a saját ritmusában sajátította el a táncanyagokat. Ez lett az a hely, ahol péntek esténként kitáncolhatták magukból a hét folyamán felhalmozódott feszültséget, fáradtságot, örömet vagy bánatot. Csodás baráti közösségek alakultak ki. Ezt a jelenséget megerősítendő, hasonlóképpen alakult Kézdivásárhelyen is a Táncoló Udvartér baráti társaság, ahol a mai napig örömmel töltjük a szombat estéket. Természetesen itt is megalakult egy gyermek néptánccsoport Pitvar néven, amelynek kistestvére a Pitvarocska. Mindez a Bakó-Fazakas Zsuzsa által vezetett Antanténusz egyesület égisze alatt történik, amelynek én is alapítótagja vagyok.

– Ezzel párhuzamosan iskolákban is tanítjátok a néptáncot.
– Elemi iskolákban tanítunk heti rendszerességgel, itt elsősorban népi gyermekjátékokkal, népmesékkel, népdalokkal ismertetjük meg a kicsiket, majd a körtáncokon át a páros táncokig is eljutunk negyedik osztály végére. Itt az a célunk, hogy megszerettessük velük a népi kultúrát, a népdalokat, a néptáncot. 

– Majdnem három eltáncolt évtized után, sok száz gyerek lépteinek egyengetésén túl, hogyan tekintesz vissza céljaidra?
– A tánccal kapcsolatos terveim célba értek. Hálás vagyok az égieknek, hogy kerek 25 évet tölthettem színpadon hivatásosként. És a végén a természet tette a dolgát, jelzett, hogy ideje továbbállni, ugyanis alig két hónapja csípőműtéten estem át, amivel le is zárult ez a hihetetlenül színes, örömmel és fájdalommal teli fejezet. Varázslatos volt és teljes. Ezt kívánom az utánam következő nemzedékeknek is.

– Mit csinál egy táncos, amikor már nem táncol(hat)?
– Gyönyörködik a tanítványaiban, akik közül már a Táncművészeti Egyetemen is tanulnak, vagy éppen hivatásosként táncolnak. Továbbá gyűjti az erőt a folytatáshoz, megragadja az élet nyújtotta lehetőségeket, hogy azzal a kicsivel is, amit hozzá tud tenni, szebbé varázsolja a világot. Terveim továbbra is az oktatáshoz kapcsolódnak, olyan közösségek létrehozása és életben tartása a cél, amelyekben a fő összetartó erő a néptánc


 Dimény Árpád István