Az elmúlt években egyre inkább öntudatra ébredt a moldvai csángómagyar közösség. Ugyan egyesek szerint már évszázadok óta az utolsó órában vannak a távolba szakadt magyar testvéreink, most riportúton jártuk be e vidéket, hogy lássuk, miként élnek manapság.
„Üdvözlet a Sinistra-körzetben!” – ezzel a mondattal fogad minket csütörtök késő este Bákóban vendéglátónk, Kádár Elemér, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének munkatársa. Marosvásárhelyig repültünk, onnan autóval keltünk át Székelyföldön, s kimerészkedünk a Kárpátokon túl: Karácsonykő (Piatra Neamț) szocreál városán áthaladva érkeztünk meg a dimbes-dombos Moldvába, oda, ahol összefolyik a Beszterce és a Szeret folyó. Érkezésünk apropója a februári bákói csángó bál, de a csángómagyarok aktuális helyzetére is kíváncsiak vagyunk.
A csángómagyarok a hírekbe rendszerint azzal kerülnek be, hogy küzdenek a magyar nyelvű szentmisékért, s a románok igen erőszakosan akarják őket beolvasztani. Eddig azt érték el, hogy 2019-től Bákóban (Bacău) havi egyszer van magyar mise. Édesanyám is felemlegeti indulásunk előtt, hogy a nyolcvanas évek elején járt erre, de nagyon nagy volt a szegénység, és bujkálni kellett, mert a nacionalista-kommunista Ceaușescu-rezsim megbüntette azt, aki magyarországi néprajzost vagy turistát fogadott be.
„Ha az előző időszakban megkérdezték egy csángómagyartól, hogy te mi vagy, csángó, román vagy magyar, azt felelte, hogy katolikus vagyok” – mondja Polgár László, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke. – Négyszáz éven át bezárkóztunk a magunk településeibe, tagadni kellett a magyarságunkat, de de mégis megmaradtunk ennyire, amennyire ma magyarul beszélünk, katolikusok maradtunk. Idő kell, mire meri sok moldvai csángó azt mondani, hogy ő magyar ember.”
A szövetség ma 34 faluban tart magyaroktatást akár órarendi, akár különóra-jelleggel. Emellett hagyományőrző órák, táncoktatás, hangszeroktatás is szerepel a repertoárban: pásztorfurulyát, kobozt, hegedűt oktatnak többfelé, nyaranként zene- tánc- és nyelvi táborokat rendeznek.
Ma már van moldvai diákokból olyan zenekar, ami egy táncházat le tud muzsikálni.
Nagy szó ez, az mégsem járja hogy a budapesti Marczibányi téren évtizedek óta moldvai táncház van, a magyarországi zenekarok Csángóföldön gyűjtenek, és mégsincs helyben táncház-zenész. Most már van.
Csak magyar cégért akart, elnök lett
De hogy miként lett elnök Polgár László? Mint mondja, kilencvenes évek első felében került Csíkszeredába a Domokos Pál Péter Alapítvány támogatásával, akárcsak öt testvére: „A szakmám autófestő-karosszériás, szeretek barkácsolni. Csíkszeredában végeztem a középiskolát. Hatan vagyunk testvérek, és mind a hatan a csángó szövetség oktatási programja által tudtunk érvényesülni. Az volt az álmom, hogy hazajövök Bákóba, és nyitok egy autószerelő műhelyt, ahol magyarul is ki tudom tenni a cégért, hogy autószerelő műhely. Elkezdtem dolgozni Bákóban, majd gondnok lettem a szövetségnél, voltam ifjúsági felelős, voltam alelnök, majd elnök. Annak idején sokkal kisebb volt a szervezet, de ha kellett valaki, aki megy, akkor az a valaki mindig én voltam.” Aztán volt polgármester szülőfalujában, Magyarfalun, s végül 2012-től a csángó szövetség elnöke.
Mint mondja: sok a nehézség, pár éve még több volt, de apró lépésekkel jó irányba haladnak. Ez nem független attól, hogy Magyarországon Járai Zsigmond ki lett nevezve csángó ügyekért felelős miniszterelnöki megbízottnak, és 2019-től a kormány is nagy erőkkel támogatja őket: „Nagy köszönettel tartozunk a magyar kormánynak, hogy felkarolta az ügyünket.
Hogy maradt meg?
Mi Lészpedre megyünk megnézni a Magyar Házban folyó hagyományőrző órát. S valóban tíz-tizenöt csemete játszik hagyományos gyermekjátékokat, majd süt fánkot, ami igen finom.
Jelenlétünkben nem igazán mernek magyarul beszélni, de a helyi magyar népdalokat szépen éneklik.
Aztán Kádár Elemér néptáncpedagógussal meglátogatjuk Külsőrekecsint – érdekesség, hogy a falu nem Rekecsin, hanem Klézse kirajzása. Itt a helyi és a dumbravéni asszonyok tánccsoportjának fellépésén végezzük el a utolsó simításokat. Klézsére ugyan a Csík falu irányába vezető hegyi surranóúton át érkezünk, mégis elkésünk, már ami a táncpróbát illeti.
De itt marad nekünk Legedi István bácsi, a legendás furulyás és Botezatu Viktória, avagy Viktori néni, a budai hagyományőrzők vezetője (Buda Klézséhez tartozó falu). Valamiért Moldvában régen minden legénynek volt egy furulya a keze ügyében, ha unatkozott, furulyázással ütötte el az időt, de táncmulatságban is jól szolgált – bár komolyabb alkalmakra, mint esküvő, profi cigányzenekart szerződtetek a környező cigányfalvakból.
Mint mesélik: régen húshagyó kedden – ami most is épp közeledik – cigány rezesbandát, fanfarát fogadtak máshonnan, mivel a faluban nem volt, s azok reggeltől estig végigzenélték a falut; majd a falu végén guzsalyas volt, amiben addig ropták a táncot, hogy éjfélre hazaérjenek. Nap közben farsangi módon beöltöztek, például a bákói bál nevét adó „csontkirály-babkirály”-plakáton is asszonygúnyában vannak a férfiak, és férfigúnyában az asszonyok. S aztán „húshagyattal” véget ért a mulatság.
Az is igaz, hogy
ha ők nem kezdték volna el megtartani tudatosan a hagyományokat, már mindennek vége lenne,
volt ugyanis tíz esztendő, mikor az ingeket is csak az öregek legelszántabbja merte felvenni. A kommunizmus összeomlása – a „forradalom” – Bukarestben, katonaként „kapta meg” „bács Istvánt”, azaz István bácsit, s miután hazakerült, már gyorsan megtalálták a néprajzosok, és beindult a tudatosabb hagyományőrzés is.
Ezzel együtt a legtöbb faluban a sokféle táncból már kevésre emlékeznek, de azt tudták, melyik táncnak mi a neve, és melyik melódiához milyen tánc tartozik. Ezeket ugyanis a falvak táncos vezéregyéniségei tartották számon, s őket követték a többiek – ha meghalt minden vezéregyéniség, akkor nehéz rekonstruálni, ami elveszett. Régen egy faluban 10-15 táncot ismerik az emberek. Klézsén még tudnak táncolni, de sokfelé már csak egy-két táncot tudnak. Olyan is van, hogy a tánc és dallam ugyanaz, de tök más a neve a másik faluban. Van, hogy ugyanazt a táncot más dallamra táncolják.
„Régen vót kedvik az embereknek mulatni, most nincs kedvik.”
Szombat délelőtt körbejárjuk a moldvai román várost, hogy csak úgy elbeszélgessünk a helyiekkel. Ismerőseink közül többen figyelmeztettek ugyan, hogy ha nem tudunk románul, más nyelven nehéz lesz szóra bírni bárkit is, de mi megpróbáljuk: érdekel minket, mit gondolnak az emberek Romániáról, a csángókról, Orbánról, a háborúról. Elnéző segítőinknek igaza van: alig valaki szólal meg angolul, az is többnyire annyit mond, Orbánról nincs véleménye, a háború meg csúnya dolog.
Aki most azt gondolja, legalább volt egy kis városnézés, az téved: a 145 ezres Bákó nem tipikus turistacélpont. Aki a régi városképre kíváncsi, az az Insula de Agrementen, a szabadidőszigeten megnézheti a régi Bákót ábrázoló fotókat. Azonban a kommunizmus annyira iparosított, hogy alig maradt pár régi épület,
s az egész városból egy nagy lakótelep lett.
Így aztán Bákó még az útikönyvbe sem került bele – szemben Karácsonykővel és Németvásárral, amelyek azonos léptékű és azonos hangulatú települések, csak talán egy picivel több maradt meg falaik között. Apropó: tudják, mit jelent Bákó városának neve? Azt, hogy hóhér.
Sikerül viszont belebotlanunk az apró Szent Miklós-templomba, ahol 2019-ben az első magyar misét tartották, főleg Nyisztor Tinka három évtizedes küzdelmeinek köszönhetően. A valóban történelmi, barokkos templomocska elé egy hatalmas tömbházsort épített a rezsim, és került mellé egy óriási, merészen modern katolikus templom is, ami 1990-től húsz éven át épült, és szeretnek a helyiek azzal dicsekedni, hogy ez a legnagyobb katolikus templom Romániában – ami viszont nem igaz. A hatalmas templom előtt
annak a Dumitru Mărtinașnak van szobra, aki mindenáron be akarta bizonyítani, hogy a csángók márpedig román eredetűek
– az erről szóló könyvet jelentősen megdolgozta a Securitate félretájékoztatási osztálya is, hogy úgymond eladhatóbb legyen nyugaton.
Moldvai magyarok: a világ peremén
„A csángók identitása nagyon összetett dolog. Amúgy nem is szeretem a csángó kifejezést, jobb volna moldvai magyarokról beszélni inkább. Származásáról konszenzus van a magyar tudományos világban, de a románokkal van még vitánk. A magyar álláspont az, hogy Erdélyből származó magyar eredetű emberek a csángók. A románok azt mondják, hogy a csángók olyan elmagyarosított románok, akik Erdélyből elmenekültek a magyar elnyomás elől. De ezt komolyabb román történészek nyíltan ellenzik” – mondja Hegyeli Attila, a szövetség oktatási programjának atyja és vezetője.
A Magyar Királyság a Kárpátok keleti lejtőire és annak előterébe a 13-14. században különböző nemzetiségű erdélyieket telepített,
elsősorban határvédelmi feladattal. Azóta ismét jelentős számban van jelen a magyarság a területen. A kivándorlás Erdélyből később is folyamatos volt, és az 1764-es mádéfalvi veszedelem után a menekülő székelység egy jelentős csoportja úgyszintén Moldvában telepedett le.
Mindazok, akiket mi csángóknak nevezünk, az ő utódaik. Nyelvileg három dialektust beszélnek (már akik még beszélnek magyarul): az északi dialektus lényegében a középkori magyarból származik; a déli vegyes (moldvai és székely), és a nyugati, a Kárpátok lejtőin fekvő falvak lakói székelyes nyelvjárásban beszélnek. Mivel azonban a nemzeti ébredés ide nem jutott el, a moldvai magyarság identitása középkorias maradt, elsősorban vallási (katolikus), másodsorban lokális-etnikai.
Hegyeli hozzáteszi: „Ha tágabb értelemben vesszük, akkor az ezen a vidéken élő római katolikusok mind magyar eredetűek néhány kivételtől eltekintve. Római katolikusból hozzávetőlegesen kétszázezer van a Jászvásári Püspökség területén, tehát egész Moldvában. Ebből a kétszázezerből nagyjából negyvenezer lehet az, aki valamilyen szinten tud vagy ért magyarul. A negyvenezerből hat-hétezer olyan gyermek van, aki a passzív tudás szintjén hozott otthonról valamennyi magyarnyelv-tudást. Ez a hat-hétezer gyermek az oktatási program célcsoportja. Közülük jelenleg 1800 gyermek jár hozzánk.”
Amikor a csángómagyaroknak elegük lett
A Moldvai Vajdaság gyakorlatilag Nagy Lajos idejében a magyar király vazallusállamaként jött létre (1359), később (1514-től) oszmán uralom alatt állt, majd keleti területeit elfoglalta a cári Oroszország (1812). Középkori virágzásakor a magyarok és szászok jelentős részt vállaltak az állam irányításából is. A megmaradt állam 1859-ben perszonálunióra lépett Havasalfölddel, majd 1962-ben a két állam Románia néven egyesült.Moldva a katolikus világ perifériáján helyezkedett el mindig, ezért a lelkipásztori ellátásuk mindig is akadozott. Leginkább olasz és lengyel ferencesek látták el őket, akik nem beszélték a nyelvüket.
A moldvai magyarok évszázadokon át kérték Rómát, vagy épp az erdélyi érseket, esetleg a császárt, hogy küldjön magyarul beszélő papokat. Ez azonban többnyire nem teljesült.
A jászvásári püspökség, amelyhez tartoznak, Románia létrejöttétől kezdve a román nacionalizmus szolgálatába állt, amit részben azzal indokoltak, hogy Romániában románul kell beszélni, részben a nép boldogulásának elősegítését hozták fel indoklásul. Emellett volt még két oka: a püspökség be akarta bizonyítani, hogy nem csak az ortodoxok, hanem a katolikusok is tudnak jó románok lenni, és ennek érdekében túlkompenzált. Másrészt már korábban úgy vélte a magyarul nem tudó papság egy része, hogy a magyar a pogányként beazonosított néphagyományok – avagy az ördög – nyelve. A magyar éneklés és imádkozás hagyományát a csángómagyar falvakban a helyi kántorok (deákok) tartották fenn, akik azokban az esetekben, amikor nem volt jelen felszentelt pap, irányították a vallási életet.
A kommunizmus még rosszabbá tette a helyzetet, hiszen az alapvetően önellátó falvak közösségi életét tönkretette a kollektivizálás és iparosítás, mert így a férfiak (néha a nők is) a városokba kezdtek ingázni dolgozni, ahol a boldoguláshoz valóban szükség volt a románra. A magyar kommunista szervezet igyekezett a csángómagyarokat segíteni,
de az erősen katolikus csángóság a kommunistákkal nem tudott mit kezdeni,
ehhez az ideológiai különbség túl nagy volt.
Ahogy Hegyeli Attila meséli: „A moldvai katolikusok valahol tudták, hogy ők a magyarsághoz közelebb állnak, valamikor a huszadik század elejéig. A nagy váltás a jászvásári püspökség megalakulásával és az iskolák, majd az óvodák megjelenésével történik. A kiküdött ortodox román tanítók, óvónénik nem tudtak magyarul, a három-négy éves csángó gyerekek meg nem tudtak románul, és a huszadik század első felére jellemző brutális fegyelmező módszerek mély nyomot hagytak abban a nemzedékben – akik a mai nagymamák. Ők aztán a gyermekeiket elkezdték románul tanítani, hogy mire óvodába kerülnek, tudjanak románul, hogy ne szenvedjenek úgy, ahogy ők szenvedtek. Ezt nagyon sok idős asszony elmeséli: ők hoztak egy ki nem mondott közösségi döntést, miszerint a férj és a feleség a konyhában magyarul beszélt, a gyerekhez meg románul beszéltek születésétől kezdve, hogy később boldogulni tudjon.”
Három csángó hazaszökött
Moldva távoli mivolta, a román asszimilációs törekvések oda vezettek, hogy sokan nem is tudtak, tudnak a csángóságról. A kovásznai születésű Hegyeli Attila például elmeséli, hogy ő középiskolás koráig egyáltalán nem hallott a csángókról, és középiskolás korában a sepsiszentgyörgyi líceumban találkozott velük először.
„Ott kollégista voltam, s a szobában, ahol laktam, volt három csángó srác. Az akkori elképzelés az volt, hogy ki kell vinni Székelyföldre minél több gyereket, hogy magyarul tanulhassanak. Addig én soha életemben nem hallottam arról, hogy léteznek moldvai csángók. Nyolcan-tízen laktunk egy ilyen szobában.
S itt volt ez a három csodabogár, akik számunkra furcsán beszéltek, hétvégén nem mentek haza, és minden fura volt körülöttük.
Mindenki, az egész kollégium csicskáztatta őket. Ez szép reggel arra ébredtünk, hogy a három ágy szépen meg volt vetve, és nem volt bennük senki. Eltűntek a fiúk. S mint kiderült, megszöktek éjszaka, és a hajnali busszal hazamentek. 12-13 éves gyerekek lehettek, 1992-ről beszélünk, amikor még nem volt mobiltelefon, semmi, kitanulmányozták, honnan indul a busz, s hazamentek Csángóföldre. Akkor még nem tudtuk, mi az a bullying, de az az volt, amit csináltak velük. És én 15 évesen elhatároztam, hogy utánanézek a srácoknak. Elmentem a falujukba, Somoskára és Klézsére. S kiderült, hogy ők úgy mentek Sepsiszentgyörgyre, hogy kiiratkoztak a román iskolából, és amikor visszamentek, olyasmit mondott nekik a falusi igazgató, hogy menjetek vissza oda, ahol voltatok. Nem tudom, mi történt akkor velem, azóta ezzel foglalkozom, mintha megbabonáztak volna. Kolozsváron voltam magyar-néprajz szakos hallgató, az egyetemi évek alatt is állandóan itt voltam, majd létrehoztunk egy egyesületet, s teljesen nyilvánvaló volt, hogy ide kell költöznöm – ekkor írtunk 2000-et.”
Hegyeli Attila, miközben az asszimiláció nehézségeiről beszél, mégis optimista. „A román intézményrendszer ma már európaibb – nem azt mondom, hogy rajonganak értünk, de már nem engednek meg maguknak olyasfajta dolgokat, mint annak idején.”
A 2000-es években volt olyan, hogy három itt dolgozó kolléganő szüleinél megjelent ugyanazon a napon, ugyanabban az órában három bőrkabátos fiatalember, és közölte románul, hogy a lányuk nem jó helyen van, hívják haza az itt dolgozó, fiatal tanítónőket, mert ők nem tudnak garanciát vállalni a biztonságukért. Ilyenkor egy anya vagy apa eszeveszetten rohan, hogy kimentse Bákó megyéből a kolléganőt.
„Ilyen sztorink hetente volt. Hol a közegészségügyi hivatal jött, hogy nem felelünk meg valaminek, hol a rendőrség üvöltözött, hogy hagyjuk el a falut, hol a tanfelügyelőség kérte a bíróságtól a csángó szövetség felszámolását, hol a bőrkabátosok jöttek, máskor pedig az iskolaigazgató volt az, aki addig piszkálta a szülőket és gyerekeket, hogy azok egyszerűen nem mertek már magyar órára járnak.”
Ez az előző húsz évben egyre ritkább lett, és bár előfordul egy-egy eset ma is, de ez már kezelhető mértékű. A román többség passzív, nagyon kevesen támogatóak.
Hozzáteszi: „Egy A/4-es lapra össze lehet írni, hogy mi volt az, amiben a magyarság 1989 előtt háromszáz éven át segített a moldvai magyarságnak. Ha háromszáz év nélkülözés és eredménytelen papigénylés után egy közösség azt mondja, hogy elég volt, belefáradt, én is szeretnék dolgozni, tanulni, orvoshoz menni Bákóban, az azt hiszem, elég érthető. Szóval lehetne kicsit önkritikusabb a magyarság ebben a kérdésben. Azokat a programokat, amiket ma a magyar kormány csinál, meg lehetett volna lépni a történelmi Magyarország idejében is, és akkor nem itt tartanánk. De ha 1989 december végén nekiálltunk volna, akkor is teljesen más helyzet lenne Csángóföldön, mint ami most van.”
Eszembe is jut, hogy a szállásunkul szolgáló lakás egyik kulcsára rá van írva: „régi iroda”. S többen felemlegetik, hogy akkoriban lakásról lakásra vándorolt a csángó szövetség, mert valakik minden tulajdonost megfenyegettek, aki bérbe adta nekik a lakását.
Ez volt az utolsó a sorban, azóta takaros bérházat bérelnek. Azóta enyhülés van csángóügyben román részről. Románia belépett az EU-ba, Jászvásárban új püspök lett, a bákói tanfelügyelőségen pedig egy pusztinai csángó asszony felelős a kisebbségi oktatásért – ami, fogalmazzunk így, erősen hatással van az iskolaigazgatók hozzáállására. Kérdés, mindez nincs-e túl későn.
Hegyeli szerint elérhető egészséges kétnyelvűség és a gyökerek, a származás ismerete. Emellett be kell mutatni, hogy a magyar nem a lemaradás kultúrája, ugyanis eddig azt sulykolták beléjük, hogy ha fel akarnak zárkózni, akkor románná kell válni.
S hát a gyökértelenség komoly pszichológiai problémákat okozhat. Amikor már megoldódnak az alapvető anyagi kérdések, kibuknak az identitás problémái is.
„Lehet, hogy már magyarul sem tudok, de eszembe jut a kép, amikor kisgyerek voltam falun, s a nagymamám nem tudta szépen elmondani románul azt, amit kérdeztem, és nem értettem rendesen a nagymamámat. Hogy honnan jövök, az mindig foglalkoztatja az embert. Akármennyire is elrománosodik valaki, ha a megélhetési kérdéseken túl van, rögtön elő fog ez jönni. Nekünk az a feladatunk, hogy ezekben a pillanatokban könnyen elérhetőek legyünk.”
Egy darab középkor
Óvatos optimizmusát és a csángó szövetség eddig munkáját támasztja az is, hogy tömve van a rendezvénycsarnok a csángó bálon, és 34 falu küldöttei mind magyarul mondják a Miatyánkot a forrófalvi plébános, Félix atya vezetésével. Olyan se nagyon volt még, hogy a plébánosok közül egy-kettő eljöjjön a bálra – s most eljöttek. Az első sorokban néhány magyar díszvendégen túl csupa román nevű méltóság, főleg polgármesterek ülnek – és mindegyik tudja magyarul a Miatyánkot. Félix atya mellett a másik magyarul miséző pap Varga András. Felvetjük, hogy milyen jó lenne beszélni Măriuț Felix-szel.
De figyelmünk a színpad felé fordul: előző este Külsőrekecsinben és Klézsén néztük meg az ottaniak táncpróbáját Kádár Elemér néptáncpedagógussal, aki elvégezte az utolsó simításokat, s most ők jönnek a műsorban.
Aztán a tánc leköltözik a színpadról, s több százan éjfélig ropják a táncot.
Kádár Elemér tulajdonképpen emiatt is jött Csángóföldre. A táncok miatt. Mint meséli: „Egyszer csak rájöttem, hogy ami bennem Moldvával kapcsolatban megválaszolatlan kérdés maradt, azt senki a környezetemben, beleértve tudós embereket is, nem tudják megválaszolni. S hogy ha ezekre a kérdésekre választ akarok, akkor ide kell jönnöm. Engem a moldvai táncok művészettörténeti jelentősége nyűgöz le, és a mai napig leginkább ezt kutatom.”
De mi ez a jelentőség? Az írott magyar tánctörténet ma valahol a reneszánsszal kezdődik, a középkor pedig egy meglehetősen sötét folt benne. „Nem nagyon tudjuk, hogy hogy nézett ki a magyar középkorban a magyar tánc – pedig tudhatnánk, ugyanis úgy nézett ki, mint ma Moldvában. Persze azt nem jelenthetjük ki, hogy Nagy Lajos diósgyőri udvarában cakkra pontosan így táncoltak, mint ma itt, de a tánc és a zene jellege ilyen volt. Ilyenszerű táncokat táncoltak akkor tőlünk keletre és nyugatra is, több száz éven keresztül.”
Egész Európa úgy táncolt a középkorban, mi ma a moldvai magyarok
– csak itt az elszigeteltség és a török hódoltság miatt meg is maradt, és nem írták felül új táncdivatok: a késő reneszánsz és barokk tánckultúra forgatósai, legényesei, aztán a csárdás-divat és a verbunk.
Ugyanakkor Moldvában már sok száz éve utolsó pillanat van. „A Kárpát-medencei és azt körülölelő közösségeknek volt egy nagy, közös aranykora, amikor a Kárpát-medencei kultúra kisugárzott minden irányba. Ez nagyjából Mátyás király halálával ért véget. Ekkortól a moldvai kultúra védekező pozícióban vészel át sokszáz esztendőt saját értelmiségi réteg nélkül. Nem volt magyar „templom és iskola”. Az maradt meg, amire az erősen zárt közösségek emlékeztek, amit fenntartottak. Attól kezdve pedig, hogy most már van tudatos hagyományéltetés, reményeim szerint a következő utolsó óra még újabb pár száz évig el fog tartani.”
Félix atya és a magyar mise
Másnap vasárnap; jóakaróinknak pedig sikerül leszerveznie, hogy a forrófalvi plébános a 11 órai mise után fogadjon minket. A klézsei születésű, fiatal plébános elmondja, hogy több évet szolgált Budapesten is, most szülőfaluja szomszédságában vezeti a közösség lelki életét. A templom bejáratánál mutatja a plébánosok évszázadok óta vezetett névsorát. Mint mondja: „Régen, mikor gyerek voltam, a kántor még magyarul vezette az éneket. Még tudtak, de a fiatalság már nem beszéli a csángó nyelvet. Az öreg nénik még beszélnek.”
Beszámol arról, milyen nehézségei voltak magyartanulás közben, s megjegyzi, hogy szerinte a iasi püspökség is hibázott ebben a magyar ügyben. Hozzáteszi: a volt plébános, aki most itt lakik nála és nyugdíjas, a mai napig ki nem állhatja a magyarokat.
S hogy miért? „Szoktam ezen gondolkodni, hogy miért áll így hozzá. Talán kicserélték a történelmet.”
Mindenesetre ő szívesen megtartja a havi egy bákói magyar misét, s ha az egyház megváltozott hozzáállása marad, akkor mások is a két pap nyomdokaiba léphetnek. Hiszen ők ketten nem tudnak minden vasárnap magyarul misézni minden faluban. Persze Félix atya azért megjegyzi azt is, hogy a magyar miséhez az is kéne, hogy a hívek tudják a válaszokat magyarul – de nem tudják.
Hozzáteszi: szeretettel, diplomáciával többet el lehet érni, mint harccal.
Ezután elvisz minket megnézni a Forrófalvához tartozó Nagypatak temetőjében álló, 1435-ben épült Szent Márton fatemplomot, amit ő újíttatott fel a magyar állam támogatásával. A templomocska nyugati ajtaját a 18. század közepén készíthették, s rajta a felirat: „Bálint Márton csinálta”.
Aztán hazaviszem az atyát, de az autóban még óvatosan megkérdezem: gyón-e még valaki magyarul? Két néni – válaszolja. Délután vendéglátóimmal beszélgetve megjegyzik: érthető az egyház meglátása, hogy nem tudják a hívek a magyar liturgikus nyelvet – de azért ebben benne van az egyház keze is, ami akár meg is taníthatná.
S hát van falu, ami a plébánosától való félelmében nem mer elmenni a magyar misére. De Félix atya jelenti az új nemzedéket, s idővel talán a többi probléma is megoldódik.
Ahogy Polgár László mondja: „A tanévkezdést és -zárást is meg tudjuk ünnepelni magyar misével. Ugyanakkor azt a kérést nem tudja még teljesíteni az egyház, hogy a falvakban minden vasárnap magyarul legyen a mise, az anyanyelvünkön. De jó irányba tartunk, még ha apró lépésekben is haladunk.”
Szabófalvi vég, pusztinai remény
Érdekes a kontraszt a kis Szent Márton- és a bákói Szent Miklós-templom, valamint a hatalmas, modern bákói és falusi katolikus templomok között. Utóbbiak a kilencvenes években épültek fel, s többek között az volt velük az egyik cél, hogy leváltsák az addigi szentegyház magyar, árpádházi védőszentjét. Magyarfalunak például Szent Istvánról nevezett temploma volt, de az új templom oltalmazója Kisboldogasszony (tehát a Szűzanya), így a búcsú is átkerült augusztus 20-ról szeptember 8-ra. Ám a falusiak csak „szentistvánozni” mennek ilyenkor is.
Ahogy északi csángó központ, a szomszédos Neamț megyében fekvő Szabófalva felé tartunk; az útmentéről látni a sok modern templomot. Szabófalván az utolsó magyar Perka Mihály helyi tanító és történész, akinek nemrég jelent meg Gyökerek című kötete. Mihály bácsi a saját maga által kialakított múzeumban mesél, aminek jövőbeni sorsát is szeretné elrendezni, mivel nincs, aki fenntartsa. Már csak azért sem, mert Szabófalván van a püspökség múzeuma, a plébános pedig még a régi vágású fajta. Perka Mihály rámutat, hogy ma már több szabófalvinak van unokája Olaszországban, mint otthon, a házaik üresek, csak ünnepekre jönnek haza. S mikor a szabófalvi magyarság jövőjére kérdezünk rá, kezével intve mondja: „Nincs. Vége.”
Kontrasztként a Tatros-menti Pusztinára látogatunk, ahol ma is Szent István a templom védőszentje. Benézünk Bilibók Jenőhöz, aki a a 2000-res években a saját házában vállalva a veszélyeket is elindította a magyar oktatást. De vendége van, így nem sokat zavarjuk.
Mátyás Mónika, aki most Pusztinán magyart tanít, lényegében Bilibók Jenőék tanítványa. Az Egerben végzett pusztinai hölgy elmondja: 2000-ben, mikor elindult Pusztinában a magyar oktatás Bilibók Jenőéknél, Nyisztor Ilona tanított énekelni, Jenő tanított írni-olvasni. „Nagy megtiszteltetés volt, hogy régebbi tanáraim kollégáim lehetnek, visszahívtak, s úgy érzik, szükség van itt rám.”
S hogy milyen nehézségek voltak, mikor küzdöttek a magyar oktatásért? Például amikor feleltették egy tantárgyból a gyermekeket, s nem sikerült, akkor azt mondták, hogy a magyaróra miatt nem volt ideje rá tanulni. A legtöbb tanár arra biztatta őket, hogy beszélgessenek a gyermekekkel románul, hogy amikor bekerülnek az iskolába, értsék a román nyelvet. Azóta sokat javult a helyzet, s mint Mátyás Mónika mondja, jó a kapcsolat az iskolaigazgatóval és plébánossal is.
Pusztináról származik Fazakas-Timaru Carina néprajzkutató, a szövetség vallási ügyekért felelős megbízottja is. Elmondja: „Engem már nem büntettek, ha magyarul beszéltem, de az idősebb nemzedékeket igen. Nem úgy nőttem fel, hogy én román vagy magyar lennék, hanem úgy, hogy katolikus. Valahogy elnyomó kifejezésnek találom azt, hogy ’csángó’. De abban biztos vagyok, hogy
ha a dédnagyanyám a sírjából felkelne, azt mondaná, hogy megérte élni,
mert látja, hogy végre lett egy olyan réteg, ami ki meri mondani, hogy magyarok vagyunk.”
Carina egy finn kutatócsoportnak is tagja, ami épp a csángómagyarokat kutatja, szóval, mint megjegyzi, egész életét átfonja a csángóság. Néprajzosként azt is látja: „Mindig van egy kísértés, hogy azt a képet mutassuk Moldváról, hogy itt kicsi, kék, lerombolt házak vannak és piros kendős, katrincás nénik meg gyerekek szaladgálnak az úton. Aztán ha idejövünk, látjuk, hogy nem szaladgálnak piros kendős kislányok az úton, nem minden ház kék és sok rengeteg az új. Tőlem is megkérdezik néha, hogy tényleg csángó vagyok-e, mert nem látszik. De hát mitől látszana?”
A csángó jelzőt amúgy sem kedveli, s ezzel nincs egyedül: a moldvai magyarok mindig is lenézőnek érezték a székelység által rájuk ragasztott, majd a tudományosság által is használt jelzőt.
„Szoktam mérgelődni, ha csángónak neveznek, és én magamat csángómagyarnak mondom.”
Apró lépések, kivirágzó remény a Sinistra-körzetben
De vajon mi lett azzal a három csángóval azóta, akik olyannyira meghatározták Hegyeli Attila életét? „Az egyikük azóta egy vállalkozó, a másik kettőről túl sokat nem tudok, ők külföldre mentek. Hogy milyen sorsuk lett, nem tudom. A vállalkozó viszont sokat segített a magyar oktatásban azokban a kezdeti időkben, amikor nagyon nehéz volt. Volt egy boltja, aminek a tetőtéri részét ideadta ingyen akkor, amikor komoly ellenállásba ütköztünk. Hálás vagyok neki.”
És hogy mi van a Sinistra-körzettel? Mint Kádár Elemér kifejti: „Sokáig azt hittem, ez egy fantáziahely, de egyre inkább úgy érzem, hogy nagyon hasonlít ahhoz, amit Moldvában meg lehet tapasztalni.
Poszt-szocreál, dzsungelkapitalista kelet-európai környezet.
A világ zabálja Bodor Ádám regényeit, hogy milyen abszurd helyzetek és karakterek vannak bennük, de hát ilyen van a valóságban is. Persze ő nem foglalkozik a dolog népi részével. Itt vannak ezek az emberek, ezek a faluközösségek, mind zseniálisak. A legfontosabb Moldvával kapcsolatban, hogy a táncok is közösségi jellegűek, és az életmód is. . Az egymás ismerésének az a szintje, ami Moldvában van, az szerintem Európában máshol már nem nagyon tud lenni. Talán ez a varázsa Moldvának, s emiatt a Sinistra-körzet jó hely.”
Polgár László úgy fogalmaz:
„Most már nem az van, hogy ha bemegyünk egy polgármesterhez, akkor azt mondja, hogy ti, csángók nem is léteztek.
Tudják, hogy gyerekek oktatásával foglalkozunk, programokat szervezünk. Minderről tanúskodik a bákói csángó bál is, amin most már ott lesznek papok és polgármesterek is. Apró lépésekkel haladunk.”
Szilvay Gergely
