Az, hogy egy gombostűt sem lehetett leejteni 2023. március 8-án este a Várfok Galériában, csak finoman érzékelteti, mekkora érdeklődés kísérte Korniss Péter Hosszú úton, Szék 1967–2022 című kiállításának megnyitóját. A magyar fotótörténet leghosszabb és legjelentősebb projektjét május 13-ig lehet megtekinteni – utána garantáltan más érzésekkel ballag az ember a Széll Kálmán tér felé, mint ahogy a galériába érkezett.
Pátosz nélkül kellene írni Korniss Péter kiállításáról, amilyenek a fotóművész Széken készült képei: egyszerűségükben is felemelők, hétköznapiságukban is ünnepiek, és olyan tisztaság árad belőlük, hogy a bőrünkön érezzük a Bartók-féle „Csak tiszta forrásból” üzenetét, amire csak ráerősítenek a Kokas Katalin és Kelemen Barnabás által a megnyitón előadott Bartók-duettek.
Galéria: Korniss Péter régi és új széki képeiből nyílt kiállítás a Várfok GalériábanFotó: Szollár Zsófi / Index
Pátosz nélkül kellene tehát írni, de mit tehet az ember, ha megnézi a Kapára támaszkodó asszony című képet 1974-ből, amelyen egy sugárzóan szép, fiatal nő áll a kukoricamező közepén fehér blúzban és piros szoknyában, majd pedig elkezd beszélgetni a megnyitóra érkezett idős emberrel, aki kék széki lajbiban és széki kalapban áll az ünneplő fővárosi vendégsereg közepén, és könnyes lesz a szeme, ha a felesége szóba kerül.
Balogh MártonGaléria: Korniss Péter régi és új széki képeiből nyílt kiállítás a Várfok Galériában(Fotó: Szollár Zsófi / Index)
Az idős férfi Balogh Márton, a fülbevalóval, vékony órával és piros gyöngykalárissal a nyakában a messzi távolba néző fiatalasszony pedig a felesége, Boldizsár Mari, Korniss Péter fotóművész keresztlányának édesanyja: tavalyelőtt halt meg, az ő emléke előtt tiszteleg a Várfok Galériában megrendezett kiállítás, amelynek megnyitójára sokan érkeztek Budapestre a képek szereplői közül is.
Péter végigfotózta az esküvőnket, és közben olyan jó barátságba kerültünk, hogy felkértük, legyen ő Mari lányunk keresztapja
– meséli Márton.
Mellette áll Mari fekete, a gyászhoz illő téli viseletben, és eljött Zsuzsi, a kisebbik lány is a kislányával, rajta színes ünnepi öltözet van. Ilyen ruhák már nem, de széki szalmakalapok a mai napig készülnek. A viseletet a fiatalabbak már csak ünnepi alkalmakkor hordják, az idősebbek viszont a hétköznapokban is. Mari és Zsuzsi édesanyja sem a fotózás kedvéért látható a képen kalárisban, Márton bácsi elmondása szerint valóban ebben mentek az asszonyok a földekre kapálni.
Korniss Péter erdélyi projektje 1967-ben indult, amikor Novák Ferenc koreográfus elvitte magával Székre. „A barátom volt és elvittem. Más barátaim is voltak, őket is elvittem, Eörsi Istvánt például” – meséli a kiállításmegnyitó vendégeként Novák Tata, amikor a kezdetekről kérdezgetjük. A többi már, ahogy mondani szokták, történelem: Kornisst magával ragadta az az archaikus paraszti világ, ami Széken, ebben a román ajkú falvak által körülvett kis magyar zsákfaluban fogadta, ahol – az elzártságnak is köszönhetően – megmaradtak a hagyományok, a tánc és a viselet az itt élő emberek életének szerves része volt.
Ma már felbecsülhetetlen értéke van annak, hogy megörökített egy olyan világot, ami mára eltűnt, sőt a táncházmozgalom elindítóival – Foltin Jolánnal, Halmos Bélával, Sebő Ferenccel, Timár Sándorral – ezt a kultúrát át tudták hozni a határon, be tudták vinni a városi klubokba – itt él tovább ez a közösségi forma. Korniss Péter azonban nem állt meg, nyolcvan fölött is emelni tudta a tétet: a székiek életét még 2022-ben is fényképezte, így 55 éven keresztül követte a falu és a benne élő közösség történetét.
A 2017-es, a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett retrospektív kiállításán már láthattuk azokat a képeket, ahol az egykor az erdélyi táncházakban megörökített asszonyok ugyanúgy viseletben, de már budapesti aluljárókban, távolsági buszok előtt láthatók, ahogy vendégmunkásként elindulnak Budapestre szerencsét próbálni. A Várfok Galériában most látható kiállításon újabb fejezetekkel bővült a történet: a lányok a templomban viseletben és maszkban ülnek, hiszen azóta végigsöpört rajtunk egy világjárvány, és láthatjuk a mai esküvőket is, amelyen a fiatalok bármelyik nyugat-európai nagyvárosból vagy hollywoodi filmből is előléphettek volna, olyan nagyvilágiak és elegánsak – a széki kalapot és lajbit már csak a nagypapa őrzi a sarokban.
Korniss Péter munkájából – ami Kovács Krisztina, a galéria művészeti vezetőjének, művészettörténészének köszöntőszavai szerint a magyar fotótörténet legnagyobb ívű és legjelentősebb projektje, ami világviszonylatban is párját ritkítja – könyv is készül, amely április végén jelenik meg. Ebben benne lesz az összes széki fotó, aminek csak egy töredéke látható most a Várfok Galéria két termében: egyikben a 70-es évek képei, a másikban a tavaly készültek. A legnagyobb kontrasztot mutatja be tehát Szalóky Károly galériája, megjelenik a kezdet és a vég.
„Hosszú úton jutott ide Korniss Péter, miközben bizonyos értelemben eleve innen indult: az 1967-ben elkezdett erdélyi, széki fotografálás, riportozás éppen ezzel a figyelemmel kezdődött – mondta Horányi Attila művészettörténész megnyitóbeszédében. – Az eredeti program – felfedezni és megőrizni mindazt, ami itt, az anyaországban, már csak elvétve van meg – szépen kiegészült egy másikkal is: odafigyelni arra, mit csinálnak, hogyan élnek falusi magyarok erdélyi településeken. És nemcsak általános riporteri kíváncsiságból vagy éppen speciális érdeklődésből, például a népi kultúra, életforma iránt, hanem az azt természetesen művelők iránt is: figyelni Boldizsár Marira, Balogh Mártonra, Dobos Karcsi bácsira, Kali nénire és a többiekre, nemcsak a táncházat fotózni, vagy az esküvőket, de Kati táncát és Mari esküvőjét – figyelni rájuk.”
A fotózások során valóban barátságok születtek, és ezek a képek repítették Hollandiából Székre Michel van Langeveldt, akit a faluban csak Holland Mihálynak hívnak. Ő arra tette föl az életét, hogy a helyi hagyományokat, a táncházi kultúrát, és ennek a világnak a tárgyi emlékeit – a jellegzetes, Kányádi Sándor által is versbe foglalt, a falu tatárjárás kori szenvedéseire utaló fekete-piros ruhákat, tányérokat, hímzéseket – megőrizze, és Korniss képeivel együtt a múzeumában bemutassa.
Holland Mihály szintén iderepült a kiállításmegnyitóra. Derűje, lelkesedése mit sem változott az évek alatt, szintén széki kalapban és lajbiban mesél a kezdetekről, amikor kezébe került egy Korniss-album a széki világról, ami annyira megragadta, hogy először elkezdett ide táncházba járni, aztán pedig itt is települt le. Házat vett, panziót és kis múzeumot nyitott.
„A táncházakban sok barátnőm volt, de mindig csak egy! – mesélni nevetve, magyarul, amennyire megtanulta a nyelvünket az évek során. – Amikor ideköltöztem, azt gondoltam, nem kell stresszelni, a Jóisten majd ad nekem menyecskét: egy hét múlva adott egyet a forrószegi táncházban.” Mihály ennek a táncháznak az épületét vásárolta meg, ebben nyitott kiállítást. Korniss Péter 2017-es, MNG-ben megrendezett születésnapi életmű-kiállításán együtt voltak itt a feleségével, és majd a könyvbemutatóra is együtt jönnek el.
A Várfok Galériában látható egyetlen kiállítási tárgy, ami nem fotó, Boldizsár Mari és Balogh Márton rámába foglalt esküvői pártája. Az üveg alatt jól látszanak a megfakult tűlevelek és piros virágok. „Rozmaringból készült a párta, a virágok pedig viaszból” – meséli Márton bácsi, és szemében olyan lelkesedés csillan, mintha most állnának Marival oltár elé. Az emlékek tartják benne a lelket, mert egy éve és tíz hónapja el kellett temetni szeretett feleségét, aki az utolsó hónapjaiban nagyon legyengült, Marci bácsi ápolta. „Egyedül maradtam, de ilyen az élet” – mondja, és a szeme egyszerre sír és mosolyog. Tíz nap híján ötven éve voltak házasok...
Mesél a faluról is, amely a hetvenes években még kilencezer lakost számlált, mára két- háromezren maradtak, jórészt idősek. A fiatalok elmentek, városba költöztek, a közeli Szamosújvárra, de leginkább a világ minden tájára. Most azonban mintha megint jönnének vissza, házakat vesznek, építenek, felújítanak – talán divat lesz újra ezen a különleges kis mezőségi településen élni, ami Kolozsvártól hatvan kilométerre továbbra is rendületlenül őrzi magyarságát.
Egy kiállításmegnyitón a legnagyobb érdeklődés természetesen a kiállító művészt övezi: Korniss Péter nem mondott beszédet, de mindenkivel beszélgetett, fényképezkedett, mindenkihez volt egy jó szava. Mosolygós alakja hol itt, hol ott tűnt fel a tömegben, kézről kézre adták, a végén pedig körülvették a tanítványai, a fiatal fotósok, akiket lankadatlan lelkesedéssel és elhivatottsággal tanít, támogat, mentorál, sokukat Székre is elvitte.
A galéria tereiben tapintható volt a szeretet, az egymásra figyelés, az öröm, ami az együttlétnek szólt, és annak, hogy bár Széken valami örökre elveszett, de a képekben megmarad, és így örökítik tovább mindazok, akiknek erre lehetőségük – és felelősségük – van. „A szeret megvalósulása a figyelem” – idézte Kovács Krisztina Visky András egy mondatát a Kitelepítés című regényből: ez jellemzi Korniss Péter munkáit, ahogyan a széki embereket fotózta, soha nem tekintve modellnek a képein szereplő embereket, és ez jellemezte az este résztvevőit is, akik Boldizsár Mari koccintós mondatára érintették össze a pezsgőspoharukat: „Békesség, barátság, jónak látom!”
Sümegi Noémi
