"Most már nem az van, hogy ha bemegyünk egy polgármesterhez, akkor azt mondják, hogy ti, csángók nem is léteztek” – mondja Polgár László, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke, akivel a szervezet bákói központjában beszélgettünk csángó riportunk során!
Riportútra indult a Mandiner a csángók földjére. A napokban cikkeket hozunk a Kárpátok keleti oldalára került, a román ortodox többség között élő csángómagyarok közösségéről, mai helyzetükről. Útiriportunk a március 9-i számunkban jelenik meg.
Hogy áll most a csángómagyarok helyzete?
Az elmúlt három évben nagyon nagy fejlődésen ment át a csángóügy, úgy infrastrukturális és oktatási, mind vallási és hagyományőrzési szempontból.
Magyar házak épültek, programok, ösztöndíjak állnak rendelkezésre.
Amióta Magyarországon Járai Zsigmond ki lett nevezve csángó ügyekért felelős miniszterelnöki megbízottnak, azóta 35 helyszínen, ide értve a csíkszeredai csángó kollégiumot is, ahol hajdanán én is tanultam, 1800 gyermek részére van magyar oktatás.
Mindez 2019-től lendületet kapott, és nagy köszönettel tartozunk a magyar kormánynak, hogy felkarolta az ügyünket, és mi is így valamiképp kapcsolódhatunk az anyaországhoz annak ellenére, hogy nem csak a trianoni határokon, hanem a történelmi határokon is túl vagyunk, itt Moldvában, ami sosem volt Magyarország.
2019-től lett havi egy magyar mise is Bákó (Bacău) városában megyei szinten.
Ez nagy lépés volt, amit azoknak is köszönhetünk, akik az elmúlt harminc évben tettek ezért. De már az egyházzal is van együttműködés, a tanévkezdést és -zárást is meg tudjuk ünnepelni magyar misével. Ugyanakkor azt a kérést nem tudja még teljesíteni az egyház, hogy a falvakban minden vasárnap magyarul legyen a mise, az anyanyelvünkön. De jó irányba tartunk, még ha apró lépésekben is haladunk.
Ez infrastruktúra vagy akarat kérdése?
Két pap van, aki a magyar misét megtartja, vagy valamilyen alkalomból magyarul celebrál misét, esetleg rendezvényeken magyarul imát vezet. Ha a kilencvenes években valaki azt mondja nekem, Bákóban, a megyeközpontban összegyűlnek a falvak – ezer-ezerkétszáz ember – és csángó bált tartanak, amit magyar Miatyánkkal vezet fel egy helyi pap, nem hittem volna el. Szóval ezek nagyon nagy lépések, még ha a tömbmagyarságnak nem is tűnik nagynak. Mi tudjuk, honnan indultunk, és le voltunk tagadva négyszáz éven keresztül – hazugságban éltünk.
Hogyan indult mindez?
2019-ben voltak nagyobb változások. A magyar mise és az iskolai nyelvoktatás mellett elkezdődött egy infrastruktúra-fejlesztés, például Magyar Házakat építettünk vagy vásároltunk számos településen – épp a huszadiknál tartunk. Ezzel párhuzamosan felszínre kerültünk a településeken, jobban látszódunk, mint csángószövetség. Korábban évről évre másik ingatlant béreltünk egy-egy faluban, utcáról utcára költözve, mert például megfenyegették a tulajdonost. De ahogy bővülni tudtunk, és saját ingatlanokba költözhettünk, azt látom, hogy
nő a gyereklétszám, nagyobbak az igények, és bővíteni kell.
A múltat ismerve ez azt jelenti számomra, hogy van értelme a tevékenységünknek, és erőt kapok a további cselekvéshez. A szövetségnek 135 alkalmazottja van, köztük tanárok, óvodapedagógusok, hagyományőrzők, nevelők, karbantartók, irodai munkások, szervezők. Helyi hagyományőrzők dolgoznak nálunk, akik ismerik az adott falu hagyományait. Pásztorfurulyát, kobozt, hegedűt oktatunk többfelé, nyaranként zene- tánc- és nyelvi táborokat rendezünk. Ma már van moldvai diákokból olyan zenekar, ami egy táncházat le tud muzsikálni.
Ha egy magyarországinak el kell magyarázni, kik a csángómagyarok, mit mondana?
Ha az előző időszakban megkérdezték egy csángómagyartól, hogy te mi vagy, csángó, román vagy magyar, azt felelte, hogy „katolikus vagyok”. Ez egy tiszta kiindulópont. Tehát még sokat kell dolgoznunk, hogy eredmény legyen, az identitástudat nagyon lassan alakul ki. Négyszáz éven át bezárkóztunk a magunk településeibe, tagadni kellett a magyarságunkat, de mégis megmaradtunk ennyire, amennyire ma magyarul beszélünk, katolikusok maradtunk. Idő kell, mire meri sok moldvai csángó azt mondani, hogy ő magyar ember. Az idősek megtartották az archaikus magyar nyelvezetet, de a fiatalok egy másik világba születtek bele, őket másként kell megközelítenünk. Ezen dolgozunk. Az 1800 magyar oktatásban részt vevő gyermek ösztöndíjban részesül a magyar kormány támogatásával, gyermekétkeztetést is biztosítunk. A Magyar Házak követségek, amelyek nem úgy működnek, hogy csak nyolc órában lennének nyitva. Van, ami egyszerre iskola és szolgálati lakás. S ha segíteni kell valakinek a faluban ügyeket intézni, arra is állunk rendelkezésre. Sokszor magam is úgy képzelem el a munkánkat, mint egy követ.
Ön miként lett a csángó szövetség elnöke?
A szakmám autófestő-karosszériás, szeretek barkácsolni. Csíkszeredában végeztem a középiskolát. Hatan vagyunk testvérek, és mind a hatan a csángó szövetség oktatási programja által tudtunk érvényesülni. Az volt az álmom, hogy hazajövök Bákóba, és nyitok egy autószerelő műhelyt,
magyarul is ki tudom tenni a cégért, hogy autószerelő műhely.
Elkezdtem dolgozni Bákóban, majd gondnok lettem a szövetségnél, voltam ifjúsági felelős, voltam alelnök, majd elnök. Annak idején sokkal kisebb volt a szervezet, de ha kellett valaki, aki megy, akkor az a valaki mindig én voltam. 2008-ban leültem a kollégáimmal, mert jöttek az önkormányzati választások, és 21 évesen azon voltam, hogy induljak polgármesternek otthon, Magyarfalun, RMDSZ-es színekben. Magyarfalu, ahol lakom, harminc kilométerre túl van a Szeret folyón, az egyik legkeletibb csángó falu ma. A kollégáim nagyon mellém álltak. Azóta is RMDSZ-es tanácsos vagyok, mindig újraválasztanak a magyarfalusiak. Aztán 2012-ben felkértek, hogy jelöltessem magamat elnöknek a Moldvai Csángómagyarok Szövetségében, így azóta én vagyok a szövetség elnöke. A szövetség nehéz időkön ment át, de sok reformot valósítottunk meg a magyar kormány támogatásával.
Ön mit gondolt a csángóságról annak idején?
A két bátyám 1992-ben került ki Csíkszeredába a Domokos Pál Péter Alapítvány támogatásával, amit Borbáth Erzsébet tanárnőnek köszönhetünk. Az egyik testvér vitte a másikat: kikerült a legnagyobb, utána a második, majd én, aztán az öcsém, húgom. Nem tudom, itt lennék-e, ha nincs ez a program. Mint sok más csángó, lehet, hogy egy olasz városban dolgoznék egy gyárban.
De a csángó értelmiség évről évre nőtt,
és sok csángó visszajött a szövetséghez gyümölcsöztetni, amit tanult. Ma ennek a nagy szövetségnek szinte a teljes vezetősége az oktatási programunkból került ki. De azokat sem kell elítélni, akik máshová mentek, Magyarországra vagy más nyugati országokba és ott tudtak tovább fejlődni.
A román hivatalosságokkal normalizálódott a helyzet?
Részben igen – sokak munkája benne van ebben az elmúlt évekből. S most már nem az van, hogy ha bemegyünk egy polgármesterhez, akkor azt mondják, hogy ti csángók nem is léteztek. Tudják, hogy gyerekek oktatásával foglalkozunk, programokat szervezünk. Minderről tanúskodik a bákói csángó bál is, ami kinőtte magát, a kultúránk ünnepe lett,
és amin most már ott lesznek papok és polgármesterek is. Apró lépésekkel haladunk, de az elmúlt harminc, vagy akár négyszáz évben nem volt ilyesmire lehetőség.
Könnyű meggyőzni ma már a papokat?
Itt vagyunk velük együtt, együtt kell működnünk.
A csángóság eredetéről még vannak viták?
Van, aki elfogadja, hogy a csángóság magyar eredetű, van, aki nem, ez emberenként és településenként változik. De nem kell nekünk feladni, s aminek örülök: kicsit bátrabbak lettek az emberek, mernek szólni.
Szilvay Gergely
