Ismét fellépett Nagyváradon a magyar népzenét a könnyűzenével és világzenével ötvöző Csík Zenekar. Ezt az alkalmat kihasználva beszélgettünk el Szabó Attilával, az együttes prímásával és „könnyűzenei feldolgozás felelősével”.
–Milyen érzés visszatérni Nagyváradra koncertezni, és mennyiben más a határon túli helyszínen előadni a közös magyar kulturális kincseket?
–Húsz évvel ezelőtt még nagyon más volt, de ma már nagyon sokat játszunk erre. Tavaly is hat vagy hét alkalommal voltunk Erdélyben és a Partiumban, és azt gondolom, hogy most már kvázi visszatérő vendégek vagyunk. A legjobb példa erre, hogy a pénzt vissza se váltom: van egy külön lejes pénztárcám, mert úgyis jövök valamikor, és nekem már nincs olyan érzésem, hogy nem itthon vagyok. Fel sem merül bennem az, főleg ha a Partiumba jövünk, hogy a határ egyik vagy másik oldalán vagyunk. A közönség ugyanúgy szeret minket, mint az első alkalommal. Amikor először voltunk itt, akkor egy parkban muzsikáltunk Kiss Tibivel és Lovasi Bandival (a Rhédey-kertben; a Quimby és a Kispál és a borz együttesek frontembereivel – szerk. megj.). Pár évvel ezelőtt voltunk itt James-szel (Karácsony János, az LGT gitárosa – szerk. megj.), volt saját turnénk is vagy tíz éve, a színházban muzsikáltunk. Nagyon szeretek ide jönni. Nagyvárad a magyar kultúrának elég erőteljes bástyája volt. Én eredetileg történelem-ének-zene szakos tanár vagyok, és egy kicsit másképp állok hozzá, ha Nagyváradra jövök.
– Ez a speciális kapcsolat érződik a közönség részéről is? A váradi közönség másképp rezonál a zenéjükre, mint más határon túli városok publikuma?
– Én ezt nem érzem. Lelkesebben és jobban énekelnek, mint odahaza, ez biztos. Azt lehet érezni, hogy az ember a határ melyik oldalán van, de amúgy nem tudnék különbséget tenni Nagyvárad, Kolozsvár vagy Marosvásárhely között ebből a szempontból.
– Játszottak, illetve játszanak kifejezetten román közegben is?
– Nem, soha. Angliában is játszottunk, de ott is magyaroknak. De volt egy nagyon kellemes élményem, ami nem a Csík Zenekarhoz kötődik, de a kérdéshez kapcsolódik. Annak idején sokat muzsikáltam a Kispál és a Borz együttessel, én hegedültem. Egy Félsziget fesztiválos koncert után odajöttek hozzám a szervezők azzal, hogy egy román hölgy mindenképpen akar velem beszélni. Én egy szót sem tudok románul, a hölgy sem tudott magyarul, de a kezében volt egy csokor virág, folyt a könnye, és mondta, hogy még soha nem hallott ilyen szépet, ezért hozta nekem ezt a virágot.
– Vannak, akik úgy vélekednek, hogy az alternatív rock együttesek dalainak átdolgozása népzenei köntösbe nem olyan hiteles, mint amikor az ember autentikus népzenét játszik. Ön szerint valóban létezik ilyen típusú ellentét a két zenei világ között?
– Van az ún. "etnopolizei", vagy a "folkrendőrség", akik, ha nem úgy muzsikálom a nótát, mint ahogy az a Csipás gyűjtésben szerepel, azonnal figyelmeztetnek, hogy ez nem így van a felvételen. Őket nem fogjuk meggyőzni arról, hogy ennek van létjogosultsága. Maga az ötlet onnan származik, hogy 1906-ban megjelent Bartók és Kodály első feldolgozáskottája, ami húsz magyar népdalt tartalmazott. Tíz magyar népdalt Bartók, tízet pedig Kodály dolgozott fel úgy, hogy az eredeti szöveget és dallamot érintetlenül hagyva zseniális zongorakísérettel látták el a darabokat. Abban az időben minden polgári családban volt legalább egyvalaki, aki tudott zongorázni, és ezzel a népzene gyakorlatilag bekerült a polgári szalonokba. Ennek a kiadványnak az előszavában írják le, hogy a népdalok kiadásának kétféle lehet az útja. Az egyik a nagyszótárszerű, amikor lehetőleg mindent ki kell adni. Ez volt a Magyar Népdal Egyetemes Gyűjteménye, amit Bartók indított el. A másik módja a népzene kiadásának az, és ezt így írják, hogy válogatni kell a javából és feldolgozással közelebb kell vinni a közönséghez. Azonban, teszik hozzá, ezt oly módon kell tenni, "hogy olyan ruhát adjunk rá, hogy el ne akadjon a lélegzet, amikor behozzuk a faluról a városba". Ez a gondolat szöget ütött a fejembe. Bartókék idejében a dal volt a legnépszerűbb műfaj, és ez ma is így van. Akkoriban én a Kispálékkal muzsikáltam és láttam, hogy milyen népszerűek. Akkor ötlött fel bennem, hogy ezekkel a dalokkal kéne próbálkozni. Most Hobóval játszunk, aki az én gyerekkori hősöm. Az, hogy mi együtt muzsikálunk, az egy csoda, de ugyanúgy felidézhetném a Dal a miénk lemezünk turnéját. Azon a lemezen kizárólag LGT-feldolgozások vannak. Én úgy gondolom, hogy a magyar kultúrkincsnek Presser Gábor dalai ugyanúgy része, mint a kalotaszegi népzene. Ez a dalművészetnek olyan foka, ami huszadik századi sajátosság és ugyanolyan fontos nekem mint a Csipás muzsikája, vagy a kedvenc prímásom, Csiszár Aladár Péterlakáról. Szerintem aki azt mondja, hogy amit mi csinálunk, az így nem helyes, az egy picit annak a koncepciónak mond ellent, amit Bartókék találtak ki.
– A Csík Zenekar sikere önöket igazolja.
– Amikor 2006-ban megjelent az első olyan lemezünk, amelyen három Kispál feldolgozás volt, akkor az emberek először a Kispál feldolgozások miatt vették meg a lemezt, de euztán jöttek a kérdések, hogy amit utána játszunk, olyat hol lehet hallani? Az emberek elkezdték hallgatni az autentikus népzenét, elkezdtek népzenei lemezeket vásárolni. Akkor láttuk, hogy megnyertük nem csak a csatát, de a háborút is, amikor Pécsen voltunk az Egyetemi Napokon és két-háromezer ember előtt játszottuk a Kispál nótákat, amit a közönség énekelt. De aztán elkezdtük játszani a kalocsai katonadalokat, amiket a kétezer ember ugyanúgy énekelt, mert megtanulták azokat a dalokat is. Ez az a dolog, amiért mi csináljuk, amellett, hogy imádjuk játszani.
– Milyen érzés, az, hogy az együttes talán legismertebb száma, a Most múlik pontosan, az egy feldolgozás, nem úgymond saját mű?
– Ezzel az égvilágon semmi probléma nincs. Ha megnézzük a világ összes komolyzenészét, ők úgy lettek híresek, hogy nem a saját zenéjüket játsszák. És ha megnézzük a népzenei együtteseket, ott aztán semmi nem a sajátjuk, ők is autentikus összeállításokat játszanak más zenekaroknak a munkáiból. Nekünk ez sokkal inkább a miénk, mert a saját képünkre formáljuk azt a feldolgozást.
– Hogyan válogatják ki azt, hogy mely könnyűzenei dalt dolgozzák fel, hiszen óriási a merítés?
– Nagyon egyszerű: ami tetszik. Én nagyon sok feldolgozást csinálok. Legutóbb is elküldtem a többieknek, amit összehoztam, mert általában az év elején le szoktunk állni, és akkor otthon ülök és készítem a demókat. De tavaly már Barta Zsolt cimbalmos kollégám is hozott egy LGT-dalt, azt már játszottuk is, és most hozott még egy új dalt. Ez azt jelenti, hogy másokban is megvan az igény, hogy a saját képére formáljon dalokat.
– Milyen az autentikus népzene és feldolgozások közötti arány a lemezeken és a koncerteken?
– A lemezeken fele-fele arányban szoktak lenni autentikus népzenék és feldolgozások, kivéve a legutóbbi, LGT-lemezt, azon nem volt autentikus népzene. De már készülnek a dalok az új lemezhez, és ez már megint vegyes összetételű lesz. A koncerteken általában egyharmad autentikus és kétharmad feldolgozás szokott elhangzani, de ha van vendégelőadó, akkor picivel több a feldolgozás, illetve vannak olyan feldolgozások, például a Most múlik pontosan, amit nem lehet kihagyni. A műsor attól is függ, hogy milyen helyen vagyunk. Van ahol kérik, hogy konkrétan milyen műsort játsszunk, és volt már olyan is, hogy azt kérték: kifejezetten csak autentikus népzenét játsszunk.
– Min dolgoznak jelenleg?
– A covid egy kicsit átalakította a dolgokat, lassan tért magéhoz az ipar. Hozzálátunk új lemezt készíteni, lesz rajta autentikus népzene és feldolgozás is, de annyi a szám, hogy lehet, hogy dupla album lesz, az egyiken csak feldolgozások, a másikon meg autentikus zene. Amikor a zenekar 25 éves lett, kijöttünk egy dupla bakelit-lemezzel, most, hogy a zenekar 35 éves, úgy tervezzük, hogy bakelit lemezt mindenképpen kiadunk.
– Mi a Csík Zenekar hosszú távú sikerének a titka?
– A mi zenénkbe nem került be dobfelszerelés, basszusgitár és szintetizátor, ugyanazokat a hangszereket használjuk a feldolgozások megszólaltatásakor, mint amelyekkel autentikus népzenét játszunk. És azokba a feldolgozásokba, amiket játszunk, becsempésszük a népzenei dolgokat. Az az eszköztár, ami a népzene sajátossága, az működik. A siker titka a jó dalválasztás: olyan dalokhoz nyúlunk, amelyeket szeretnek az emberek. Az is nagyon fontos, hogy őszinte a dolog. Csak azt játsszuk, amit szeretünk, és az látszik is rajtunk, hogy szeretjük. Nem csak azt muzsikáljuk, amit a közönség igényel, nem megyünk a trendek után, hanem a saját értékrendünket próbáljuk képviselni. És végül az is nagyon fontos, hogy ragaszkodunk ahhoz, hogy játsszunk autentikus népzenét is.
Pap István
