Gyermekekről mindenkinek a Mikházi szabadegyetemen

A Hagyományok Háza és az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány júliusi Mikházi szabadegyetemének fókuszában az oktatás állt. A legkisebbekről szóló előadásokból idézünk szemelvényeket.

Dr. Kádár Annamária: Beleszeretni a világot a gyermekünk szívébe.

„A gyermek egy kis földönkívüli, akit használati útmutató nélkül itt hagytak. Nem érti a világ rendjét, rendszerét, nem érti, hogy mi, miután következik. Egy végtelen tér veszi körül, nem érti az időt. Ahhoz, hogy megalapozzuk az érzelmi biztonságát, átlátható dolgokra van szükség. Példaként említettem a mondókákat, döcögtetőket, höcögtetőket, arcsimogatókat. Még nem érti a nyelvnek a szavait, de a ráismerés öröme ott rejlik benne, s tudja, hogy mi miután következik. Később is – óvodáskorban, kisiskoláskorban – jelöljük a különböző dolgoknak helyét, vagy rendszerét. Amikor például ’komatálat’ fogyasztanak el az óvodában, mindig elhangzik: ’Komatálat hoztam, meg is aranyoztam’, s tudják, hogy étkezés következik.

Örömmel látom, hogy a különböző baba-mama klubok, foglalkoztatók keretében ezt újra lehet tanulni, meg lehet érteni ennek fontosságát. Mindenki azért gyerekkorából hozza a régi emlékeket, s ezek aktiválódnak. Ehhez még szükség van a ’strukturálatlan’ időre; ha sietek, akkor ez nem működhet. (Dr. Kádár Annamária, pszichológus, tréner, egyetemi oktató)

 Dr. Agócs Gergely: A magyar élőszavas mesemondás visszatanításának módszertana

„A mese egyidős az emberiséggel. Ez nem frázis, amikor a különböző néprajzkutatók az európai civilizáció számára felfedezett kultúrákat elkezdték vizsgálni, megdöbbenéssel tapasztalták, hogy a mesetípusok központi törzsanyagának a különböző változatait mindenhol, akár távoli földrészeken is mesélik. Róheim Géza néprajzkutató, kultúrantropológus példáját említhetem. A tudós Belső-Ausztrália bennszülötteinek kultúráját tanulmányozta, s a szövegfolklór területén megdöbbenéssel tapasztalta, hogy a messzi távolban ugyanúgy mesélik, mondjuk a Jancsi és Juliska vagy a Piroska és a farkas ottani változatait. Igen, a mese a társas együttélés alapszabályait összefoglaló műfajcsoport, s az emberek ezeken keresztül tanulják meg, hogyan érdemes élni az életet. Fontos kihangsúlyozni, hogy a műfaj történetei eredetileg nemcsak gyerekeknek szóltak. Nézzük meg, hogy az első magyar népmesegyűjtemény hol is keletkezett: Bécs városában, az ott szolgáló magyar huszárok a kaszárnyában meséltek egymásnak. A fonót is említhetem, éjszakába nyúló téli estéken ott is elsősorban felnőttek meséltek felnőtteknek.” (Dr. Agócs Gergely, a Hagyományok Háza főtanácsadója)

 Navratil Andrea: Mondd meg nekem, mit dalolsz, megmondom, ki vagy!

„’Mondd meg nekem, mit dalolsz, megmondom ki vagy!’- idézhetem Kodály Zoltánt. Igyekeztem biológusként, gyakorló tanárként és énekesként is elmondani, miért érdemes minden nap énekelni. Önmagunk megismerését, belső világunk kiteljesedését szolgálja, mint Kodály is megfogalmazta. Hiszem és vallom, hogy ez igaz: lehetőség és ajándék, amit a Jóistentől kaptunk, hogy egészségesek legyünk. Nem lehet egyszerre félni és énekelni, s ez nagyon fontos a mai világban. A mai fiatalok – a hagyományőrző iskolák és néptánc közösségek kivételével – ’fogyasztják a zenét’, nagyon keveset énekelnek. Feladatunk ennek a megfordítása. Szerencsére, vannak eredményeink, például a táncházmozgalom énekkultúrára való ráhatása megvan, s reneszánszát éli.” (Navratil Andrea népdalénekes, tanár)

 Dr. Sándor Ildikó: Ölbeli játékok csoportos foglalkozásokon

A hagyományos paraszti család életében az ölbeli játék volt az első játéktípus, amivel a gyermek találkozott. Ez volt egyébként a művészettel, az esztétikummal való első találkozása is. Milyen játékról is beszélünk? Egy nagycsaládban valaki, nagyobb, testvér, szülő, nagyszülő, keresztszülő, vagy szomszéd ölbe veszi a gyermeket, tenyeresdit, mint’kerekecske dombocska’, kézfej csipkedőt, mint ’csipcsip csóka’ játszik vele. Ezek spontánul kezdődtek, ölbe kapták a gyereket, majd mindenki ment a dolgára. Az intimitás, a közvetlen testtel való játék egyrészt az érzelmi, bizalmi kapcsolatot erősítette a felnőtt és a gyerek között, másrészt – egyéves kor alatt – tisztázta, meddig tartok én, a testhatáraim, és hol kezdődik a külvilág. Ez a játék tudást közvetített a világról, de játékos formában. Az első világháború környékén mindenki tudott 30-40 játékot, a következő generációban ez elharmadolódott, újabb emberöltőnél ez megismétlődött, így ma három-négy játék ismert. Viszont a 90-es évektől elindultak a visszatanításra vonatkozó kezdeményezések, ami ígéretes. (Sándor Ildikó, a Hagyományok Háza Közművelődési és tudományos szakcsoport vezetője)

 Tálas Ágnes Judit: Ciróka, maróka... – Testséma fejlesztése és az érzelmi tapasztalat-szerzés mélyítése népi játékokkal, mondókákkal óvodás és kisiskoláskorban

„Azért választottam ezt a címet, mert a ’cirókában’ ott rejlik a kellemes és vágyott érzés, az érintés, a ’marókában viszont van egy kis kellemetlen felhang. A játékokban, s magában az életben e kettősség mindig jelen van; a játékok segítségével nagyon sokat lehet segíteni a gyerekeknek, hogy a különböző érzelmeket megtapasztalják és kezelni tudják. Ugyanakkor a testséma fejlesztés a másik fontos, kedvelt témám. Mind a szülők, mind a pedagógusok tisztában vannak vele, hogy elengedhetetlen – akár egy írás-olvasás tanulásánál –, hogy a gyermek ismerje a saját testét, az irányokat, s hogy a térben jól tudjon tájékozódni. Ezekben a testséma játékokban mindig ott van az érzelmi fejlesztés, s az érzelmi tapasztalatok megélése. A számítógépes világban nekünk, pedagógusoknak a területet fejlesztenünk kell. Önmagunkban is: minél több játékot ismerjünk, s képesek legyünk a mai világban is felkelteni a gyerekek érdeklődését.” (Tálas Ágnes Judit, óvodapedagógus, a Lipinka Program alapítója)
 Csukás István gondolata

text