Nagyboldogasszony ünnepének előestéjén igencsak felemelő pillanatokban volt részük azoknak, akik eljöttek a tiszaújlaki kultúrházba, ahol a görögkatolikus egyházközség meghívására a Kossuth- és Liszt-díjjal kitüntetett Sebestyén Márta népdalénekessel találkozhattak. Az előadóművész részt vett a vecsernyén, majd a klubban kötetlenül mesélt életéről, munkásságáról, és számos Mária- és Szent István-énekkel fűszerezte azt. Azt is elárulta, hogy fia nagyberegi felesége révén immáron szorosabb kötődése is van Kárpátaljához, s most egy ilyen családi itt-tartózkodás alkalmával iktatták be ezt a találkozót.
Az előadóművész elmondta: egész életében a zene bűvöletében élt, nem csak az anyatejjel szívta magába a zenei anyanyelv nedűit, de már a méhen belül megkapta az indíttatást állandóan éneklő édesanyjától – aki Kodály Zoltán tanítványa volt, s ma 89 évesen is még kórust vezet. A családi fáma úgy tartja, hogy a kis Márta hamarabb énekelt, mint beszélt. Különösen a népdalok világa ragadta meg. Édesapja kutatóközgazdászként járta a világot, ahonnan bakelitlemezekkel tért haza, ezekről ismerte meg más népek zenéjét. A későbbiekben több művészeti ág is vonzotta, kis híján balerina lett, de a rajzolás, a képzőművészet is érdekelte, ám a Jóisten úgy döntött, énekes legyen. Az éneklés mindig is boldoggá tette és teszi ma is.
A művésznő – aki énekelt a japán császár előtt, de a spanyol király és az angol uralkodó is megismerhette általa a magyar nép dalait – mesélt pályája különböző állomásairól, élményeiről, felelevenítette első szerepléseinek történetét, erdélyi népdalkutatásainak pillanatait, meghatározó találkozásait, miként hatott rá a táncház világa, hogyan érezte magát az István, a király c. rockopera Rékájaként, hogyan került hangja a Szerelem, szerelem kezdetű énekkel Az angol beteg c. Oscar-díjas filmbe…
– Mit jelent Sebestyén Mártának az éneklés? – kérdeztük a művésznőt.
– Nehéz megfogalmazni. Néha úgy érzem, hogy a dal és én egyek vagyunk. Nem létezem e nélkül. Számomra ez olyan, mint ahogy lélegzem: ha nem lélegzem, nem is élek. Ha nem tudnék énekelni – erre nem is merek gondolni –, úgy érzem, mindenemet elveszteném.
– A mostani előadásában elsősorban Mária- és Szent István-énekeket adott elő. Mit jelent Önnek a hit, Isten?
– Ez is szorosan összefügg. Érdekes, hogy a lélegzetvétel, az ének az emberből mélyről jön, a száján keresztül a lelkét énekli ki. És az imádság szintén ilyen. Ráadásul – ahogy Szent Ágoston is mondta – kétszer imádkozik, aki énekel. Én remélem, hogy amit életem során így kétszer elimádkoztam, az Isten előtt kedves.
Én így nevelődtem. A családom révén a római katolikus és a református vallást is megismertem, s megtapasztaltam, milyen összetartó erő a hit, az imádság, az ének. Ez a közösségnek is a megtartó ereje.
– Mit jelent a magyar nemzethez tartozni?
– Az élet ajándéka, ha egy ilyen különös nemzethez tartozhat az ember, ilyen egyedi nyelvvel rendelkező, ilyen kultúrnemzetnek lehet a tagja. Számomra természetes ez a hovatartozás, ez a bőröm, ez a húsom, a vérem, természetes, hogy magyar vagyok. Szomorú, hogy vannak nemzettársaink, akiket a történelem máshová sodort, akiknek a magyarságukat meg kell szenvedniük, és minden nap meg kell küzdeniük annak megőrzéséért. Nekünk rájuk is kell gondolni, és éreztetni velük szeretetünket, hogy összetartozunk és nem hagyjuk magukra őket.
– Sebestyén Márta az elszakított nemzetrész dalkincseiből is énekel és szívesen keresi fel ezeket a vidékeket, gyűjti, továbbadja az ott felfedezett dallamokat, énekeket…
– Ezek gyűjtésének jó része akkor keletkezett – Bartók és Kodály gyűjtése –, amikor még útlevél nélkül járhatták a magyar nyelvterületet, hogy felgyűjtsék a Kárpát-medence magyarságának s a velük együtt élő népek dalkincsét. Aztán közbeszólt a történelem, és mi már nehezebben jutottunk el ezekre a vidékekre.
Egész különös fintora az életnek, hogy 1974-ben a Népművészet Ifjú Mestere lettem, de nem kaptam útlevelet, hogy eljussak Bulgáriába, egy baráti szocialista országba, nem mehettem Erdélybe, ami álmaim földje volt, nem mehettem el oda, ahol Bartók és Kodály járt. Még hosszú éveket kellett várnom, hogy eljussak arra a csodálatos vidékre, ahol ezt a sok szép népdalt összegyűjtötték. Hatalmas élmény volt, hogy Bartókék után 80-100 évvel én is ott járok, és az akkor gyűjtött énekek, balladák még mindig élnek… Gyönyörű érzés ez a folytonosság. De ez rajtunk is múlik, mert ha nem énekeljük, nem adjuk tovább, akkor ez tényleg eltűnik.
– Van kinek átadni? Van utánpótlás?
– A Fölszállott a páva hét évadon keresztül bebizonyította, hogy micsoda érdeklődés van a népzene iránt. Igenis, tömegbázisa van, néptánc- és népdalnagyhatalom vagyunk, és kóruskultúrában is vezető helyen állunk. Hiszem, hogy kisgyermekkorban kell megszerettetni a néptáncot, a népdaléneklést. Nagyon várom, hogy nagymama legyek, s az unokáimnak énekelhessek…
– Milyen üzenetet adna át a kárpátaljai magyaroknak?
– Nagyon megható az a sok szeretet, amit itt kap az ember. Nagyon melegszívű és dolgos nép lakik itt. És igen szomorú, hogy most ilyen nehéz helyzetben élnek. Éppen ezért kell jönnünk nekünk, hogy éreztessük szeretetünket, hogy nem hagyjuk magukra őket, amiben tudunk segítünk, de legfontosabb a lelki segítség, az együvé tartozás érzésének erősítése. A kárpátaljai magyarság most a legmostohább sorsú nemzetrészünk, így sokszorosan erősíteni kell őket, hogy velük vagyunk, szeretjük őket. Ez számomra most még hatványozottabban igaz, hisz családi kötelékek is erősítik: egyek vagyunk.
– Köszönjük a beszélgetést, és visszavárjuk.
Kovács Erzsébet
