A múlt század elején még úgy tűnt, hogy az akkori idős falusiak halálával a régi dallamok elvesznek. Nem ez történt: a két világháború között is több ezer fonográfhenger telt meg népdalokkal. A második világháború után a népzenekutatók minden korábbinál több dallamot rögzítettek.
A Magyar Tudós Társaság már 1832-ben elhatározta, hogy összegyűjti és közzéteszi a magyar népdalokat. Bár a dallamok publikálása nem valósult meg a tervezett formában, a fennmaradt népdalgyűjtemények – köztük Tompa Mihályé és Arany Jánosé – a XIX. századi magyar kultúra értékes dokumentumai. A folklorista Vikár Béla 1896-ban az objektivitásra törekvő modern népzenegyűjtés alapját vetette meg a népdalok gépi rögzítésével.
A modern magyar népzenetudományt megteremtő Bartók Béla és Kodály Zoltán 1913-ban fordult a Magyar Népköltési Gyűjteményt kiadó Kisfaludy Társasághoz saját, mintegy háromezer népdalnyi gyűjtésük, illetve az akkor rendelkezésre álló további két-három ezer, hitelesnek tekinthető magyar népdal tudományos kiadásának tervével. A pozitív bírálat ellenére – olvasható Riskó Katának, a HUN-REN BTK Zenetudományi Intézet tudományos munkatársának tanulmányában – erre csak két évtizeddel később nyílt lehetőség.
A két világháború között Lajtha László vezetésével folyt a gyűjtés és kutatás. Bartók Béla 1934-ben kezdhette meg az Akadémián a népdalösszkiadás szerkesztését, amit 1940-es Amerikába távozása után Kodály Zoltán folytatott a munkatársaival. A korábban bizonytalan helyzetű szakmai műhely stabil intézményi kereteket kapott, amikor 1953. augusztus 1-jén megalakult az MTA népzenekutató csoportja.
Az alapító okirat szerint a feladatok közé tartozott a magyar népzenegyűjtés megszervezése, a korszerű archiválás, a népi dallamok rendszerezése, zenetörténeti és népzenei összefüggéseinek vizsgálata, más népek zenéjével való összehasonlítás, a külföldi intézményekkel való csereviszony kialakítása, kiadványok publikálása, továbbá a népzenekutatás eredményeinek széles körben való megismertetése. A kibővült feladatkört tükrözi a csoport névváltozása is: a második világháború után A Magyar Népzene Tára szerkesztőségéből az MTA népzenekutató csoportja lett.
Az 1950-es évekig használt fonográf felvételeinek mindössze néhány percnyi időtartama, alapzaja, a viaszhengerek sérülékenysége, a lejátszások során való rongálódása, zenekari felvételre való alkalmatlansága Riskó Kata szerint erősen korlátozta a gyűjtést. Kodály Zoltán ezzel kapcsolatos, 1966-ban megjelent gondolata: „A sikert nagyrészt a magnetofonnak tulajdoníthatjuk, de nem csak annak. Népünk is változott félszázad alatt. Nem félénk, nem gyanakszik, tudatára ébredt a maga és hagyománya értékének, megértéssel nézi és segíti a hagyománya megismerésére törekvő munkát, bár tudja, hogy ennek el kell múlnia. Ifjúságától búcsúzik a nép, tudja, hogy változnia kell a korral, de tudja azt is, hogy lényeget nem cserélhet, ha önmaga akar maradni, ha öregebb korában úgy tekinthet vissza ifjúságára, hogy megismerje magát benne.”
Ki volt Bartók Béla? Zeneszerző, zenetudós, népzenekutató, közéleti ember?
Bartók Béláról a 140. születésnapjára megjelenő, az életét bemutató könyvvel és online kerekasztal-beszélgetéssel emlékezik meg ma 17 órától a Magyarságkutató Intézet.
Az MTA tulajdonában lévő, a HUN-REN BTK Zenetudományi Intézete által gondozott gyűjtemény nemcsak a legteljesebb magyar, hanem nemzetközi viszonylatban is jelentős népzenei és néptáncarchívum. Magyar és más népek zenéjéből jelenleg mintegy húszezer órányi hangfelvételt, 1900 órányi néptánc- és népzeneanyagot tartalmazó filmfelvételt, dallamok és táncok negyedmillió oldalnyi kottás, szöveges, illetve táncjelírásos lejegyzéseit, 65 ezer fotót, kéziratos forrásokat, valamint részletes gyűjtési dokumentációt tartalmaz.
