„A zenészek koncertet adtak a francia barátnőmnek a Népszínház utcai sarki presszóban”
Józsefváros díszpolgára lett a 92 éves Novák Ferenc Tata, a Nemzet Művésze, Kossuth-díjas és Erkel Ferenc-díjas magyar koreográfus, rendező, néprajzkutató, a Bihari János Táncegyüttes alapítója, az amszterdami Nemzetközi Táncszínház koreográfus-rendezője, a Honvéd Együttes volt művészeti vezetője. Leültünk vele beszélgetni, nem győztük leírni a sztorikat.
Hogy került a néptánc az életébe?
1949-ben érettségiztem a Vörösmarty Mihály Gimnáziumban, a Diákszövetséggel kulturális dolgokat szerveztünk. Aztán nem vettek fel az egyetemre, elmentem dolgozni a kőbányai Vegyipari Gép- és Radiátorgyárba. Itt szerveztem kamarakórust, zenekart, színjátszó csoportot, néptánccsoportot. Sztálin születésnapján, december 21-én lett volna az első fellépés, de előtte tíz nappal az egyik fiúnak ráesett a vas a lábára. A tánctanárnő azt mondta, így nem tud fellépni a csoport. Mondom neki, mit fog szólni a Kremlben a Dzsugasvili (azaz Sztálin), ha megtudja, hogy a vegyipari radiátorgyárban nincs tánc december 21-én?
Két próba után beálltam, és tanárnő azt mondta, megy ez nekem. Később említette, hogy az építők központi együttesét vezeti, nézzem meg a próbájukat. Elmentem, a próba után beültünk sörözni a fiúkkal, magamfajta srácok voltak, aztán mentem máskor is. Jól beálltam. Most az idén megint tartok december 21-én összejövetelt, mert akkor táncoltam életemben először színpadon. Meg is ünneplem a tanítványaimmal, és ahogy már többször, szólni fog a Sztálin-kantáta a hangszóróból. (nevet)
Nagyenyed a szülővárosa.
Anyai dédnagyanyám Péterfy lány volt, a szobrász Péterfy Lászlóval és az énekes Péterfy Borival távoli rokonok vagyunk. Apai nagyanyám szamosújvári, erdélyi örmény volt, ez erősebb szál volt. Ezek az erdélyi magyar örmények tényleg nagyon dühödt magyarok voltak.
Az aradi vértanúk között is ketten voltak erdélyi örmény származásúak. Amikor Erdélyt vissza kellett adni 45-ben, többekkel együtt az unokatestvéreim is fegyvert fogtak, hogy ne engedjék vissza a románokat.
Mióta él Józsefvárosban?
1969-ben költöztem ide, akkor nagyon jó volt. Boldog vagyok, hogy a gyerekeim (Novák Eszter és Novák Péter) itt lettek felnőttek. Legalább találkoztak az „igazi élettel”. Lám, mind a ketten milyen szép karriert futottak be.
Nagyon szerettem azt a régi Józsefvárost. Sárosi Bálint, a világhírű zenekutató, aki tagja volt a baráti körnek, elhatározta, hogy összehoz egy falusi jellegű, paraszt, cigány bandát, hogy legyen autentikus zene is. Akkor még nem sokat tudtunk Kalotaszegről, de már zajlottak a gyűjtések. Kimentünk a Mátyás térre 56 tavaszán, és három óra múlva megvolt a banda. Ilyen is volt Józsefváros.
Itt volt a Pista bácsi kóser hentesboltja a régi Köztársaság téren. Fantasztikus figura volt, amikor a feleségem marhahúst vagy borjúhúst készített, mindig odamentünk. Eszter lányomról kilencéves korában kiderült, hogy vérszegény. Azt mondta az orvos, ha meg tudná enni a borjúmájat nyersen, csak úgy megsózva, három-négy hónap alatt elmúlna a baj. Hát elment a Pista bácsihoz, aki szerintem azt hitte, hogy egyhitűek, Eszter nagyon jóban volt vele. Később mindig lett neki borjúmáj a pult alól.
A bifszteket én is nagyon szeretem. Pláne amikor én keverem ki a Rosensteinnél, a kedvenc kocsmámban, mert ott úgy hozzák, hogy még nincs összekeverve, ezt szeretem én csinálni. Rosenstein Tibort még a Kispipában ismertem meg. A Bihari Együttessel próbák után mindig ott voltunk.
Hova jártak gyűjteni?
Elsősorban Erdélybe. Nagy szerencsém, hogy megtaláltam Széket. 1956. augusztus 1-én utaztunk ki Romániába. A kolozsvári nagybátyám mondta, ha ennyire érdekel engem a hagyomány meg a tánc, menjek ki a Széchenyi térre, meglátod, ott találkoznak a széki fiatalok csütörtökön.
Lenyűgöző volt, ahogy füttyszóra, furulyaszóra, népviseletben táncolnak. Megéreztem, hogy ezeknek a fiataloknak a világ közepe a tánc, minden ott dől el. Ekkor határoztam el, hogy elmegyek Székre. A szakdolgozatomat is erről írtam, azóta három könyvben is megjelent már. Doktori is majdnem lett, de a kötelező orosz nyelvvizsga nem tetszett.
Álljak neki oroszul tanulni, amikor már majdnem minden színház engem hívott?
Hat évig dolgozott a Nemzetközi Táncszínháznál Amszterdamban. Hogyan jött a lehetőség?
Nem én jelentkeztem, hívtak. Az igazgatójuk látott tőlem egy produkciót a Dóm téren, a Szegedi Szabadtéri játékokon, és megkeresett utána: menjek el, csináljak egy húszperces szvitet nekik. Ez nem volt nehéz, mert a legjobb darabjaimból összeollóztam, nagyon nagy siker lett. Jól összebarátkoztam vele, az a ritka holland volt, aki nem sörözött, hanem borozott.
Nekem olyan útlevelem volt, hogy egy diplomatának sincs ilyen. Be volt pecsételve, hogy amszterdami dolgozó vagyok, és amikor mindenüvé vízum kellett, akkor én 24 órán belül kaptam egyhetes vízumot bármelyik nyugat-európai országba.
Én voltam a művészvilág bankárja. Megmondom, miért. Akkor, ha valakinél találtak tíz márkát, mondjuk a cipőjében eldugva, két évre elvették az útlevelét. Én pedig, ha akartam, kivittem kétezer márkát. Nekem szabad volt vásárolni a Konzum Tourist boltban, ahol olcsón lehetett mindenfajta nyugati italt és cigarettát kapni.
Régen a fél magyar irodalom összejárt piálni. A rendszerváltás előtt ugyanannál a kékfestő asztalnál ült együtt Csoóri Sándor meg Eörsi István. Aztán a rendszerváltás után soha többet nem álltak szóba egymással. A barátaim közül az, aki a rendszerváltás után bement a politikába, az mind megbolondult.
Csoóri Sanyival is rengeteg vitánk volt a rendszerváltás után. Eörsi Pista szintén megbolondult, pedig egy zseni volt a pasi. Engem is hívtak a politikába rendszerváltáskor, hál’ istennek ellent tudtam állni. Pedig szép ígéretek voltak.
És úgy gondolja, hogy ez jó döntés volt.
Nézzen rá a mai magyar politikára! Ma sem dicsőséges dolog politikusnak lenni. Se ellenzékinek, se kormánypártinak.
Én nagyon öreg vagyok, már nem kicsi gyerekként csináltam végig a világháborút, 15 éves voltam, amikor vége lett. Mi nagyon felnőtt gyerekek voltunk – 13 éves koromban fegyvert loptam a kuplerájból. A családon belül nagyon figyeltünk, amikor az öregek beszéltek, tájékozottak voltunk a politikáról. Megváltozott az élet.
Melyik művére a legbüszkébb?
Arra a Honvéd együttesre, amit én vezettem, miután 1983-ban visszacsaltak Hollandiából. A világot bejártuk 1983-tól 2000-ig. Nálam nem volt pardon, kötelező volt múzeumokba járni. Elképesztő sikereink voltak. Foltin Jolán (ekkor már exfeleségem) volt a vezető koreográfusunk, a Bukaresti Színházi Fesztiválon, de még Mexikóban is nyert díjat. Nyugdíjazásomat követően is hívtak külföldről, hogy megvan-e még például az Elektra vagy A helység kalapácsa. Az új vezetésnek meg kellett volna tartania néhány darabot a repertoárból.
Van biztos tipikus józsefvárosi története is.
Itt volt egy hangszerjavító, ide hoztuk a Honvéd együttes hangszereit is. A kerületi zenészek közül páran bejöttek az itteni presszóba inni egy italt, rám hivatkoztak a hangszerboltban, amikor hangszert akartak kérni. Az itteni zenészek pillanatok alatt összeálltak és koncertet adtak a francia barátnőmnek, akivel éppen lementünk a sarki presszóba a Népszínház utcában. Na, ez volt Józsefváros. Ma ez elképzelhetetlen. Sokan kiöregedtek, gyerekeik nem mentek már zenésznek. Elköltöztek a zenész romák, jöttek a „migráncsok”. Biztos legálisan jöttek, látom sokan meg is házasodtak, tolják a babakocsiban a gyönyörű félvér gyerekeket.
A lányom ide járt a Bezerédj utcába általános iskolába, egy cigány kislány volt az osztálytársa, a Marika. Őt nem hívták gyerekzsúrba, csak Eszter lányomat, ő meg így nem ment. Felhívták a feleségemet meg engem, hogy miért nem megy, mondom, hát rosszul nézik, az én kislányom is cigány, nézzék meg jobban!
Egyszer hazajöttem a Ladával, de nem zártam be valamiért, és mire visszamentem, kilopták a táskám. Kétségbeestem, benne volt minden igazolványom. Bementem a presszóba, ott ült a maffia is. Megláttam Kovács urat, Marika apukáját. Kértem, hogy segítsen. Azt mondta, biztosan nem közülük való volt a tolvaj. Este nyolckor csöngettek, egy pasi nejlonzacskóval a kézben, megtalálta, legalább az igazolványok visszakerültek.
Mit szól ahhoz, hogy Józsefváros díszpolgára lett?
Az ember, ahogy megöregszik, mindenféle díjat kap. Az a bajom, hogy elhalnak mellőlem az emberek. Mi heten voltunk nagyon jó barátok, már csak négyen élünk: Szakonyi Károly író, Farkas László, az Új írás szerkesztője, Kornis Péter fotós és én. De Kornis a taknyos, a többiek túl vannak a 90-en, Kornis csak 83, ő szolgál ki minket. Meghalt Sára Sándor filmrendező, operatőr, Kányádi Sándor költő és Kő Pál szobrász is. Kányádi nagyon hiányzik, mert óriásiakat tudtunk veszekedni. Mindenki röhögött rajtunk.
REBRÓ FANNI
