Kiapadhatatlan népdal- és nótakincsét hazulról hozta magával, amit éppen a legjobban egészített ki középiskolai magyartanárnője ösztökélése. Előbb az 1968-as Ki mit tud?, és az 1970-es Röpülj, páva! versenyek közönségkedvence lett, majd végérvényesen elkötelezte magát a népdaléneklés mellett. A mögöttünk hagyott évtizedek során nem csupán szívet melengető énekhangjával és az eredeti hangzásvilágot megidéző székely népmeséivel, de zenetanárként, valamint lelkiismeretes és tudatos népdal- és népmesegyűjtőként is felbecsülhetetlen értékkel gazdagította a nemzeti kultúrkincset. Budai Ilona Kossuth- és Magyar Örökség-díjas népdalénekes, a Nemzet Művésze kitüntető cím birtokosa december 15-én hagyott itt bennünket. Portálunk a szerző által 2016-ban, Budai Ilona Kossuth-díja apropóján vele készített és a Magyar Fórumban megjelent nagyinterjú részleteivel rója le kegyeletét a csodálatos művész előtt.
Aki valaha is látta énekelni, vagy népmesét mondani, aligha vitathatja: átéléssel előadott dalai, meséi a legszebb magyar világba kalauzoltak el bennünket, és megpengették a magyar lélek legmélyebb húrjait is. Igazán érdekes lehet, hogy honnan jött Budai Ilonából ez a különleges erő és a népdalok, népmesék világára való fogékonyság?
A szó szoros értelemben születésemtől fogva kapcsolatban vagyok a népdalok, népzenék világával. Az anyatejjel szívtam magamba a népdalok szeretetét, mert mindkét szülőm nagyon szeretett és tudott is énekelni. Édesanyámék elbeszélése szerint már a járókában észrevehető volt, hogy reagálok a dallamokra, az énekszóra. Édesanyámnak vékony, szinte kislányos hangja, édesapámnak pedig gyönyörű baritonja volt. Nálunk soha nem szólt a rádió, sokáig tévénk sem volt, ugyanakkor minden ház körüli munka dalolással volt fűszerezve. A legszűkebb környezet mellett a tágabb is csodálatos volt. Bár egy éves koromig egy tanyán éltünk, és én ott születtem, otthonomnak mégis a kicsiny, akkortájt mindössze 1000 lelkes kis Győr közeli községet, Gyömörét tekintem. Mélyen hívő, katolikus közösségünk volt, amelynek hatása szintén elkísért egész életemben.
A gyermek Ilonka hangjára a szomszédok is hamar felfigyeltek. Körülbelül 5 éves volt, amikor a közvetlen szomszédban élő Csepi Jóska bácsi átkiabált a kerítésen a kislány édesapjának, miszerint a lányából énekes koldus lesz. Talán maga Jóska bácsi sem tudta, hogy a jövőt jósolja meg, mert végül tényleg az éneklés lett a szomszéd kislány hivatása. Persze a jóslat mellett ehhez szükség volt még egy különleges pedagógusra is.
Asbóth Márta lett a magyartanárnőm a ménfőcsanaki gimnáziumban. Első osztályosok voltunk még, amikor szeretett volna egy rendhagyó Csokonai-órát tartani és megkérdezte, hogy kinek lenne kedve ebben énekelni. Feltettem a kezemet, és amikor körbepillantottam, láttam, hogy én jelentkezem egyedül. Addig is ismertem sok-sok népdalt szüleim révén, ám ő teljesen új dimenziókat nyitott számomra, mindenféle értelemben. Egyrészt rengeteg új dalt tanított meg nekem, másrészt pedig egyre-másra nevezett be és vitt el a különböző népdalversenyekre. Számos első hely és elismerő oklevél után ő volt az, aki rábeszélt, hogy induljak el a Ki mit tud? viadalon 1968-ban. És nem csupán rábeszélt, de fel is készített a versenyre. Azt hiszem, minden életpálya mögött fellelhető egy olyan személy, aki a legtöbbet tette hozzá ahhoz. Nekem ez a személy Márta néni, a középiskolai tanárnőm volt.
A Ki mit tud? után két évvel a Repülj, páva! versenyen is kimagaslóan teljesített, így – annak ellenére, hogy óvónőképzőt is végzett, sőt, fél évig dolgozott is egy óvodában – végül teljesen a népdalok mellett tette le a voksot. Ráadásul az éneklés mellett még ugyanebben az évben elkezdődött gyűjtői ténykedése is.
Először 1970 Húsvétján jutottam el Erdélybe, közelebbről a Mezőségbe. Széken és Válaszúton is voltam. Ekkor szövődött életre szóló barátságunk Sospál Mártonnal és feleségével, Zsuzsával, akik aztán később nagyon sokat segítettek nekem a gyűjtésben. Ekkor voltam először a Felvidéken is, Ágh Tiborral és Mózer Zoltánnal, egy hetet töltöttünk el a magyarlakta területeken. Akkor és aztán később is kizárólag pozitív élményekről tudok mesélni, mert engem soha nem utasítottak vissza, soha nem kaptam egy rossz szót, vagy tekintetet sem. Persze az is igaz, hogy mindig volt segítségem. Azok a barátaim, akiknél már voltam egyszer, rendszerint beajánlottak máshová is, ahol aztán ennek révén már vártak. Sokat segített például Kallós Zoltán néprajzkutató is, aki ismeretségei révén szintén egyengette az utamat. A helyi lelkészeket igyekezett megkeresni az érdekemben, akik hivatásukból fakadóan tisztában voltak azzal, kikhez érdemes fordulni. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a Magyar Rádióban két műsorom is futott, az ‘Énekeljünk együtt’, illetve a ‘Fúvom az énekem’. Ezeket a határainkon túl is sokan hallgatták, így amikor kiderült, hogy én vagyok az, akinek a műsorát rendszeresen hallgatják, még lelkesebben segítettek a gyűjtésben. Mindezek nagyon sokat segítettek a kezdeti nehézségek leküzdésében. Ami pedig a gyűjtés módszereit illeti, semmi különlegesre nem kell gondolni, csupán csak egy magnó volt az útitársam és a segédeszközöm. Egész egyszerűen bekapcsoltam a magnót, ami rögzítette az elhangzott dalokat. A tematika kérdése pedig szintén adta magát: végigmentünk az emberi életszakaszokon. Általában felvetettem, hogy próbáljanak visszaemlékezni, mit énekeltek, mit játszottak gyermekkorukban? Némi gondolkodás után valakinek eszébe jutott egy gyermekdal, gyermekkori ének, majd másoknak is egy-két másfajta. Aztán jött a nagylány-korszak, amikor először szerelmesek lettek és így tovább, egészen az elmúláshoz köthető dalokig. A férfiaknál is hasonló a helyzet. Érdekes, de ők elsőként mindig a katonadalokat idézték meg. Gyakran előjöttek a pásztordalok is, és persze a hangulat és a jókedv fokozódásával a pajzánabb dalok is. Ily módon nem is volt szükség arra, hogy én találjak ki bármifajta tematikát, mert a dolgok mentek a maguk rendjében.
Budai Ilona népdalénekes, az Óbudai Népzenei Iskola népi ének tanára átveszi a Kossuth-díjat Áder János köztársasági elnöktől a Kossuth- és Széchenyi-díjak, valamint a Magyar Érdemrend kitüntetéseinek ünnepélyes átadásán, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából a Parlament kupolacsarnokában 2016. március 15-én.
Aki közelebbről is ismerte Budai Ilona művészi pályafutását, tudja, hogy előadóestjein nem csupán népdalokat, de népmeséket is hallhattunk. Ráadásul olyan autentikus módon mondta el ezeket a meséket, hogy ha becsuktuk a szemünket, azonnal egy székelyföldi házban érezhettük magunkat, amint hallgatjuk a ház gazdasszonyának meséjét. Külön érdekessége a történetnek, hogy a népmesék gyűjtése teljesen véletlenül vette kezdetét.
Az első mesét Magyarózdon, Magyari Pistáéknál egy olyan este vége felé hallottam, amikor már éppen kifogytunk a dalokból. Nem is volt bekapcsolva a magnó, amikor elhangzott a mese. Kérdeztem Magyari Pistát, hogy vannak-e még mesék? Mondta, hogy vannak, menjek el legközelebb, és akkor majd mesél. Harminc mesét gyűjtöttem össze tőle, miként szintén nagyon sok mesét sikerült gyűjtenem Csíkszentmihályon Székely Feri bácsitól is. Eddig mintegy száz mesét gyűjtöttem össze.
“Addig maradunk meg magyarnak, amíg magyarul táncolunk és énekelünk”
A 2016-ban odaítélt Kossuth-díjnak a művésznő nem saját maga miatt örült elsősorban, hanem azért, mert az ő elismerésével egy kicsit végre a népdalok, népmesék is reflektorfénybe kerülhettek. Amikor a népdalok általános helyzetéről, elismertségéről kérdeztem, hangjából egyszerre volt kiérezhető a keserűség és a derűlátás is.
A vezető tévé- és rádióadókon szinte egyáltalán nem hallani népdalokat. Márpedig amit nem ismerünk, nem látunk, az nincs, illetve arra sincs esélye, hogy megismerjék és megszeressék. Ez tehát nagy hátrány, amit érdemes volna orvosolni, hiszen igaz az, amit Kallós Zoltán mondott egyszer: addig maradunk meg magyarnak, amíg magyarul énekelünk, táncolunk és zenélünk. Ám az érmének itt is két oldala van, és a másik, a pozitív oldal nagyszerű dolgokat tartalmaz, ezért összességében mégsem kell elkeserednünk. Mintegy 250 000 lejegyzett népdalunk van, a magyar néplélekben rendkívül mélyen gyökeredzik a műfaj. Csak érzékeltetésképp: a németeknek körülbelül 6000 népdaluk van, ráadásul annak is a nagy része a magyarországi sváboktól származik. Nincs olyan érzelmi állapot, élethelyzet, amelynek kifejezésére ne lennénk képesek népdalkincsünk segítségével. Nem véletlen, hogy hihetetlenül nagy a népszerűsége az emberek körében. A Zeneakadémia ontja a fiatal tehetségeket, és alig-alig találni olyan települést, ahol ne volna egy népdalkör vagy épp egy citerazenekar. Vagyis mondhatjuk, hogy egyfajta reneszánszát éli a műfaj. Egyébként sem hiszem, hogy valaha is eltemethető volna egy olyan kulturális érték, mint a magyar népdalkincs.
A halotti ruha zsebe…
A néhány napja bekövetkezett tragédia ismeretében új értelmezést is nyernek Budai Ilona elmúlással kapcsolatos gondolatai, amelyet egy idős, gyimesközéploki barátjától hallott, amikor az a művésznő albertfalvai lakásában vendégeskedett.
Egész életemben rengeteget dolgoztam, hiszen tanítok, műsorom van a Katolikus Rádióban, fellépésekre is hívnak, amelyeknek igyekszem mindig eleget tenni. Nagyon élvezem ezt a sokféle ténykedést, de olykor azért nem árt elgondolkodni, megállni, szusszanni egyet. Sok-sok évvel ezelőtt vendégül láttunk egy világtalan, gyimesközéploki művészembert, Zoli bácsit. Egy hónapot töltött nálunk és nagyon sokat muzsikált, énekelt, csodálatos dalokat tanultam tőle. Persze miközben ő itt volt, én ugyanúgy végeztem a magam dolgait, túl sok időt nem töltöttem idehaza. Egyszer egy vacsoránál azt kérdezte: elgondolkodtam-e azon, hogy a halotti ruhámon majd mekkora lesz a zseb? Mondtam, hogy fogalmam sincs, mire ő hozzátette: egyáltalán nem lesz rajta zseb, hiszen abba a másik világba nem fogunk tudni semmit átvinni. Ezen a rendkívül mély tartalmú gondolaton szerintem érdemes elgondolkodni mindannyiunknak.
Amint azt a gyimesközéploki Zoli bácsi mondta, a halotti ruhán nincsen zseb. Budai Ilona viszont egész életében teletömte a magyarok lelkének zsebeit csodálatos énekszavával és népmeséivel. Ezzel felbecsülhetetlen szolgálatot tett a nemzet fennmaradásáért. Tette mindezt jó szívvel, mosollyal, és nagyon sokszor ellenszolgáltatás nélkül.
Utolsó személyes találkozásunk Pestszentlőrincen zajlott le, amikor a helyi Szent László-plébánia születésnapi ünnepségét szerveztük. Felkértük Budai Ilonát, hogy tisztelje meg az ünnepséget műsorával, fellépésével. Azonnal igent mondott, ellenszolgáltatást nem fogadott el, tanítványával előadott fergeteges műsora azonban szívet-lelket melengető volt.
Ilyen volt ő, Budai Ilona Kossuth- és Magyar Örökség-díjas népdalénekes, a Nemzet Művésze. Legyen Neki könnyű a Föld.
