Tíz kiadást élt meg az Egy asszony két vétkecskéje című könyv
Kóka Rozália Magyar Örökség-díjas mesemondó, a Magyar Népművészet Mestere, népdalénekes, népdalkör-vezető, újságíró, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, akinek fontos szerepe van abban, hogy a bukovinai székelyeket manapság mesemondóikról, népdalaikról, táncaikról és nagyszerű népdalköreikről ismerik Magyarországon. Díjnyertes néprajzi gyűjtéseiről, nagy sikerű estjeiről, több kiadást megélt könyveiről beszélgettünk vele.
– Ki mesélt önnek életében először?
– Amikor kicsi voltam, Tolna megyében laktunk, a szomszédunkban élt egy öreg apóka, Gáspár bácsi. Nyaranta, amikor a felnőttek mentek a mezőre dolgozni, minket rábíztak apóra. Ő szép rongypokrócokat terített a körtefa alá, és hat-nyolc gyerek mindig üldögélt alatta. Hogy ne szaladjunk szét, ne rosszalkodjunk, mindig mesélt. Nem emlékszem, milyen meséket mondott. Még csak három-négy éves voltam akkor. Ami megmaradt bennem, az az, hogy milyen jó a mese. Milyen varázslatos. Milyen szép királylányok vannak benne, meg tündérország, meg mindenféle. Támadt bennem egy nagy vágyakozás a csudálatos világ iránt. Hatéves koromban a bácsi meghalt. Láttam őt fölravatalozva.
– Hogyan folytatódott a mesével közös élete ezután?
– Sokáig, tizenkilenc éves koromig nem folytatódott.
– Az iskolákban sem?
– Az első tanító nénim nem szeretett, folyton ütött, vágott, büntetett, de nem csak engem. Nem tudtam, miért, csak felnőtt koromban értettem meg, hogy azért, mert bukovinai székelyek vagyunk, és a többi falubeli sokáig úgy tudta, hogy miattunk telepítették ki a németeket, akiknek a helyére mi költöztünk. Szörnyű kisebbségi érzésem alakult ki, ez csak akkor változott meg, amikor gimnazista lettem.
Beiratkoztam az iskola tánccsoportjába, amelyet Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató vezetett. Az egyik népdaltanítás kapcsán beszélt a bukovinai székelyek történetéről, arról, hogy milyen értékes és gazdag az énekkincsük, és arról is, hogy Kodály Zoltán azt mondta, a bukovinai székely népdalok a magyar népzene legszebb gyöngyszemei.
Ezek harmatcseppek voltak a szívemre. Ettől kezdve mindent elolvastam Kodályról.
Újra 19 évesen, a tanítóképzőben kezdtem mesékkel foglalkozni. Kaposváron a tanítóképzőben beléptem a néprajzi szakkörbe, ahol megtanították, hogyan kell gyűjteni, hogyan kell hitelesen lejegyezni a gyűjtött tájnyelvi anyagokat.
– Akkor nyert először díjat gyűjtőként?
– Igen, egy konkrét pályázatra gyűjtöttem először meséket. A feladatunk az volt, hogy népdalokat és népmeséket gyűjtsünk a falunkban. Aranyossy Árpád bácsi meséit gyűjtöttem össze. Gyűjtésemet a Néprajzi Gyűjtők Országos Pályázatára adták be a tanáraink. Rengeteg dalt is gyűjtöttem, csakhogy kiderült róluk, hogy nem népdalok. A mesékkel szerencsésebb voltam.
Országos második helyezett lettem. Óriási öröm volt, és több néprajzos felfigyelt rám. Örültek, hogy végre van egy fiatal bukovinai székely, aki foglalkozik a népe történetével és néprajzával. Felnőtt fejjel értettem meg, mekkora megtiszteltetés volt, hogy bemutattak többek között Diószegi Vilmosnak, aki az akkori előadásom, később pedig a halottlátóról szóló akadémiai előadásom korreferense volt.
Óriási átváltozáson ment át a lelkem, hogy már nem kell szégyellnem a származásomat. Olyan szakemberek figyelnek rám, bátorítanak, dicsérnek, mint Diószegi Vilmos, a felesége, Morvay Judit, Morvay Péter, Újváry Adrienn.
Ők ismerték a népünk történetét. Felkeresték Bácskában 1940 és 1944 között az odaköltöztetett bukovinai székelyeket. Ortutay Gyula is járt ott, cserkészcsapatok is mentek őket meglátogatni, és táncokat tanultak tőlük. Két éve is kiadtak még a cserkészek egy kis füzetet a bukovinai székely táncokról.
– Folytatódtak a gyűjtések a főiskola elvégzése után?
– Igen. Lelkesített, hogy újabb nyertes pályázatokat nyertem. Találtam egy olyan témát, amivel addig nem nagyon foglalkoztak más gyűjtők. Kiböjtölési történeteket gyűjtöttem, 1968 folyamán több mint százötvenet jegyeztem le.
– Mi a kiböjtölés?
– Ha valakinek kárt okozott valaki, ellopta a malacát, elcsábította a szerelmét, vagy megrágalmazta, vagy egyéb módon bánatot okozott neki, az böjtöt fogadhatott arra, aki ezt vele megtette. A böjtnek különböző formái lehettek, például kilenc keddet vagy három vasárnapot vagy öt pénteket böjtölni. A böjtölő a böjt napján nem eszik, nem iszik, a gyerekének, állatainak sem ad enni, és gyakran vele böjtölnek a családtagok is. Ha a böjt sikerült, akkor megbűnhődött a bűnös. Nagyon szép és tragikus történetek vannak erről.
A böjtölésnek számos szigorú törvénye van. Hogy például nem szabad megbocsájtani böjt közben, de amikor már haldoklik, akit kiböjtöltek, csak akkor tud meghalni, ha megbocsátanak neki. Az egyik szerelmi történet is így zárul, hogy Anna, a cserben hagyott, megesett leány a bojárok földjén dolgozik. Egyszer csak olyan álmosság jött rá, hogy le kellett üljön egy nagy cserefa alá. „Amint leült, álmot látott. Azt álmodta, hogy odahaza van Hadikban, ott áll Lázinak az ágya mellett. Lázi felkapcsolta a kezeit, s azt mondta.
– Anna, bocsáss meg, hogy én tüktököt megtagadtalak. Bocsáss meg, hogy tudjak meghalni. Annánknak erőst megesett a szíve rajta. Azt mondotta: – Én a magam részéről megbocsájtok, s ha a Jóisten el akar venni, eredj. Ebben a minutában Annánk megöbredett, s odahaza meghótt Lázi. Elyen érdeme van a böjtnek.”
A szerelmes történetekhez nagyon illett, így aztán az előadásaimban egy-egy kiböjtölést elmeséltem, amellé pedig kerültek még humoros történetek.
– Tanulta-e valakitől, hogy milyen közönségnek milyen alkalommal mit illik mesélni?
– Magam jártam ki ezt az utat. Sorsdöntő változás történt az életemben 1971-ben, amikor megalapítottam az Érdi Bukovinai Székely Népdalkört, amelyet csaknem ötven évig vezettem. Először azoktól az asszonyoktól kezdtem népdalokat gyűjteni, akik beléptek az együttesbe, később Martin Györgytől olyan szalagokat kaptam, amelyeken Kodály Zoltán bukovinai székely gyűjtései voltak 1914-ből.
A népdalkörrel ezek után szinte minden létező versenyt megnyertünk. De három-négy előadás után rájöttem, hogy a közönség semmit nem tud rólunk, állandóan nemzetiségnek konferálnak be minket. Meg kellett ismertetnem a bukovinai székelyek történetét, szokásait, elmondani mindenütt, hogy kik vagyunk, magyarok vagyunk. Csátalján Böjte Péter bácsitól, aki harangozó volt, gyűjtöttem három mondát: Madéfalva, Andrásfalva és Istensegíts mondáját. Megtanultam mindet, és a szép bujdosódalok közt elmeséltem. Nagyon értékelte a közönség.
Eleinte tíz-tizenöt percet kellett beszélnem a színpadon. Nagy örömünkre az Erkel Színházban léptünk fel 1972. augusztus 20-án. Akkor már nagyon éreztem, hogy nem elég ide a három monda. Volt a Kossuth rádióban egy Trufa című műsor, amelybe meghívtak minket, ott A pletykás asszony és A székely menyecske című mesét mondtam. A rádió indított egy vetélkedőt Szóljatok játszók, regölők! címmel, és én erre írtam egy monodrámát Csiki Véró élete címmel.
Hajdúszoboszlón volt a díjkiosztó. Első helyezett lettem. Azt mondták, olvassak fel a színpadon egy részt a monodrámából, hogy megismerjen a közönség. De én kívülről tudtam az egész szöveget. Csak a jelmezzel voltam gondban. Csiki Véró nyolcvanéves asszony volt, én meg harmincegy évesen ott álltam fehér blúzban, miniszoknyában, magas sarkú cipőben.
De megláttam, hogy a kecskeméti piarista fiúknál van egy berliner kendő. Elkértem, a színpad szélén magamra terítettem, és máris ott állt a színpadon az öregasszony Csiki Véró.
Hatalmas siker volt, annyit tapsoltak, majd elsüllyedtem. Eredetileg egy háttérjátékot is írtam hozzá, de már látszott, hogy ez a produkció így jó, ahogy van.
A későbbi előadásokon az első részben volt a Csiki Véró élete, a második részben pedig a trufák. Rengeteg előadást tartottam, és ezután jött újra egy nagy ugrás: 1985-ben a Kisdoboshoz kerültem újságírónak.
– Szeretnék még visszatérni arra, miképpen alakította ki, hogy a nem nagyszínpadi alkalmakon mit mesél. Ön szerint mikor mit illik mesélni, vagy van-e olyasmi, hogy egy nőnek máshogy illik mesélni, mint egy férfinak?
– A nép nagyon tudja ezt, hogy mikor mit illik. Mert természetes jó ízlése van. Régen volt olyan is, hogy a menyecskék meséltek a lányoknak. Ott lehetett huncutkodni, de nem mentek túlzásba. Más volt, ha katonák vagy rabok meséltek. Nekem soha nem okozott gondot, hogy eldöntsem, hova mi illik.
– Ebben a néprajzi példák segítették inkább vagy a belső hang?
– Kevés mesemondó mesterem volt. Felnőttként találkoztam Simon Ferencné Ilona nénivel és Jánó Anna nénivel, akik moldvai mesemondók voltak és Aranyossy Árpád bácsi, aki bukovinai volt. Ők tudták, kinek mit kell mesélni.
– Milyen estekkel turnézott az elmúlt évtizedekben?
– Felnőtt estjeim: Móduvának nagy a széje címmel, Édes hazám mit vétettem volt a bukovinai est címe, és volt még egy estem Egy asszony két vétkecskéje címmel. Gyermekeknek szólt a Katyika meg Matyika című előadás, a Kiskondás, a Kicsikégyó királyfi meg a Mátyás király rózsát nyitó ostornyele is.
– A Mátyás király az ön második kötete volt. Eddig már húsznál több kötete jelent meg. Hogyan kezdett el írni?
– Az első könyvemet az Egy asszony két vétkecskéje című előadóestem anyagából szerkesztettem.
– Hogyan született meg a Mátyás-kötete?
– Mátyás király halálának ötszázadik évfordulójára kerestem egy nem túl ismert Mátyás-mesét, ami költői, és méltó az évfordulóhoz. Amerre jártam az országban gyűjteni vagy mesélni, mindenhol kerestem a Mátyás királyos meséket.
Szlovákiában találtam meg a Mátyás király rózsát nyitó ostornyele című mesét. Mire meglett, volt már harminc Mátyás-mesém.
Azokból készült lemezem. Egy éven át a Kisdobos minden számába került Mátyás királyról szóló mese, és a szlovákiai Kisépítő című gyereklapban is egy éven közölték őket.
Egyre bővítettem a kötetet a későbbiekben. Az utolsó kiadásban már száz szép mese szerepel. Ezt követően évről évre újabb könyveim születtek. Eddig huszonkét kötetem jelent meg. A Bukovina, Bukovina című életrajzi kötetem 2017-ben látott napvilágot, az utolsó könyvem pedig 2022-ben Bukovinai székelyek a történelem országútján címmel.
– Mostanában min dolgozik?
– A covidfertőzés után, amit kétszer megkaptam, nehezen épülök fel, hosszabb ideje egyáltalán nem írok, de a fellépésekkel már próbálkozom.
– Jó egészséget, mielőbbi gyógyulást kívánok!
Az interjú megjelenését a Magyar Művészeti Akadémia támogatta.
Varga Klára
