A magyar hagyományokról címmel hirdették meg dr. Agócs Gergely, a felvidéki származású népzenész, népzenekutató, Érdemes Művész, (előbb a Hegedős együttes, majd Fonó Zenekar tagjaként) hivatásos zenész előadását Dunaföldváron, a művelődési központban. Kivételes szerencsénk volt, mert a Tanár úr, aki egyben egy fantasztikus prózai előadó is, egy kis időt szentelt ránk, hogy néhány témában nekünk is meséljen a gazdag, a világon egyedülálló népzenénkről. Is. És még valami nagyon fontos dologról. A népzenei hagyományainkat föltárni igyekvők hihetetlenül fontos és érdekfeszítő egyéb eredményeiről. Dr. Agócs Gergellyel készült interjúnk I. részét olvashatják most (a II. részt később).
- A beszélgetés elején támadt dilemmáim: egyrészt roppant megvagyok tisztelve azzal, hogy egy ilyen igazi tudós ember elszánja magát arra, hogy velem beszélget. Másrészt nem is igazán tudom, hogyan is kell egy ilyen személyiséget szólítani! Tanár úrnak, professzornak?
- Szervusz! Így isk, úgy is lehet, mindegy!
- A közönség testbeszédével jelezte, hogy sokan egy kicsit féltek tőled, hiszen olyan szellemi fölényt éreztünk! A legtöbben behúztuk a vállunkat. Észrevetted?
-Nem!
- Aztán alig vártuk, hogy a tőled remélt igazi humoros sutkákat is előveszed, hogy enyhíts a feszültségünkön, amitől aztán kisimultunk.
- Nem ma kezdtem én ezt a szakmát! (Mondta huncut nevetéssel.)
- A professzor úrral én jól elvagyok, de az mégiscsak zavarba hozott, hogy a személyében egy olyan emberrel találkoztam, akivel nagyon jól el tudnék üldögélni egy kocsmában vagy egy kávéházban is, mert
süt belőle, hogy egy ízig-vérig zenész!
- Azt gondolom, hogy az életet csak annyira kell komolyan venni, amennyire komoly dolgokról beszélgetünk. vagy amennyire komoly a helyzet. Ha nem ilyen megalapozottságot, vagy valami tudományos mélyen szántást igényel, és ennek ellenére azt akarjuk, hogy értelmes, akár szélesebb összefüggésekbe ágyazott gondolatok, átmenjenek az embereknek, akkor arra kell törekedni, hogy egyrészt szórakozzanak is. Mondjunk olyan dolgokat, amin nevetnek, mert akkor azért is fognak odafigyelni, mert várják a következő poént.
Másrészt arra kell odafigyelni, hogy a mondanivalónkat széles kontextusba helyezzük, mert ezeknek az összefüggéseknek a szövetében, talán jobban megértik azt, amit mondani akarunk. Az összefüggések segítségévvel nekik is jobban sikerül kötni a már meglévő ismereteikhez mindazt, amit itt újdonságként hallanak.
- Ezen az estén a professzor úr hirdette kíméletlenül az igét. Temérdek ismeretre mutatott rá, és kimondatlanul is érdeklődve kérdezte, és ezt tudjátok? Az elénk tárt anyag a honfoglalás korától szinte eretnek módján ölelte föl a közös dolgainkat. Soha nem félsz kimondani az állításaidat?
- Alapvetően, amit mondok, azt szeretem érvekkel alátámasztani. Kivagyok éhezve a megalapozott, tárgyilagos ellenérvekre. A vélemények nem érdekelnek, azokkal tele van a padlás. Az érv és az ellenérv ütköztetése szükséges ahhoz, hogy értelmes, akár tudományosan is értékelhető diskurzust folytassunk egymással. Ha bárkinek bármilyen gondja, vagy ellenvetése van azzal, amit mondok, azt mondja- és vitassuk meg.
Azt gondolom, hogy a régmúlttal kapcsolatban, olyan összefüggéseket kötelező figyelembe venni, amelyeket a vele foglalkozó tudományok egy jó része ritkán szokott megtenni. Tehát, hogy ha a mi etnográfus, etnológiai felismeréseinket a régészek, vagy a régebbi, a kora középkorra foglalkozó történészek használnák lehet, hogy értelmesebb következtetéseik lennének, mintha csak a földben talált tárgyak együtteséből vagy az adott korban még nagyon szűkszavúan fogalmazó források iratanyagából próbálnak következtetni valamilyen eredményekre.
- Csak egy nagyon egyszerű példa...
- Ha találunk valahol egy tarsolylemezt a világtérkép valamelyik pontján, és azt mondjuk, hogy mivel itt temetkeztek a magyarok, ezért itt van az Őshaza. De nem vetjük össze ezt a lelt adatot a néprajztudománynak azzal a felismerésével, hogy a nagyállatot tartó, nemezház lakó nomád kultúrák abban a térségben nagyjából olyan nagy távolságokat bebarangoló legelőváltoztató gazdálkodást folytattak még kilencven-száz évvel ezelőtt is, hogy egy év alatt a Kaukázus és az Urak közötti távolságot évente kétszer is megtették. Az pedig nagyjából kétezer kilométer.
Tehát, ha a mi néprajzi eredményeinket is figyelembe venné a régészet, akkor talán tudatosítaná, hogy ha a közelmúltban ebben a térségben ilyen nagy távolságokat bebarangoltak, akkor az ezer-ezerötszáz évvel ezelőtt sem lehetett nagyon másképp. Tehát a mi elődeink is megtudták azt csinálni. Ez megadhatná a választ arra, hogy valahol találnak egy tarsolylemezt és egy ahhoz nagyon hasonlót az elsőhöz képest nagyon nagy távolságban, ami könnyen lehet, hogy egy ugyanahhoz a nemzetséghez tartozó emberé volt. Az egyik a nyári, a másik a téli szálláson hunyt el.
Balogh Tamás
