Herczku Ágnes neve szűkebb hazánkban is ismerősen cseng a népművészetet gyakorlók, illetve kedvelők körében. A magyar népzenei és világzenei élet megkerülhetetlen személyiségét a nógrádi folklórral való kapcsolatáról, az ahhoz kötődő élményeiről kérdeztük, de arról is mesélt portálunknak, hogy milyen üzenetet hordoz a nemrég Budapesten bemutatott „XXI. század, 21 női sors” című interjúkötetben található, róla szóló „fejezet”.
– Több szállal kötődik a nógrádi folklórhoz. Honnan ered, és milyen a kapcsolata térségünkkel, a Palócfölddel?
– Tizenéves gimnazista koromban, Sárospatakon amatőr néptáncosként találkoztam először a palóc táncokkal. Ezután – egy óriási időbeni ugrást követően – Budapesten, a Honvéd Együttes tánckarának tagjaként sokféle táncot tanultunk, amelyek között voltak kifejezetten a palóc anyaghoz kötődő koreográfiák is. Amikor bekerültem a Honvédba, gyorsan ott találtam magam a Hegedős Együttes – ahogy ma ismerjük őket Fonó Zenekar – énekeseként. Szinte velem együtt került oda a Honvéd Együtteshez a füleki származású Agócs Gergely is. Neki amellett, hogy a teljes magyar nyelvterületre kiterjedt a gyűjtő tevékenysége, nyilván a szűkebb hazája volt az első. Ő szerettette meg velem azt, amikor az ember elmegy és a nyakába vesz egy adott falut, ott megkeres öregeket, nagy tudású embereket, akik a saját kultúrájuknak a mesterei. Ezek a találkozások meghatározóak voltak számomra, és van köztük egy torony magasan kiemelkedő is.
– Mesélne erről a jelentős szálról kicsit bővebben?
– A történet Juhász Zoltánhoz és Agócs Gergelyhez kötődik, akik a Kárpát-medencében fellelhető hagyományos furulya- és dudajáték elkötelezett kutatói, gyűjtői. Ők találták meg Tereskén Pál Istvánt, aki lényegében az utolsó magyar dudás volt. Ő abban a hagyományos paraszti kultúrában nőtt fel, amit még Bartókék érintetlenül találtak annak idején. Gyerekkorában már pásztorkodott, majd egész életében ezzel foglalkozott, így vált ennek a kultúrának az egyetemes ismerőjévé. Nem csupán dudán játszott, hanem mesésen énekelt, furulyázott, flótázott. Ő még az az ember volt, aki maga készítette az eszközeit, a hangszereit. Mindenféle gyógynövényt jól ismert, és a dudások meseszerű mondavilágáról szintén mindent tudott. Egy hihetetlen komplex tudással rendelkezett. Jártam nála Tereskén Gergővel, játszottunk is együtt színpadon, sőt! Még táncoltam is vele! Szerencsésnek tartom magam, amiért személyesen ismerhettem őt, és ez számomra egy életre meghatározó élmény volt. Egyfelől a zene miatt, másfelől pedig Pista bácsi lénye miatt.
A népzene is áthatja az egész életét
– Van olyan nógrádi falu, amelynek népművészete közelebb került a szívéhez, mint a többi?
– Emlékszem, hogy a Magyar Állami Népi Együttesben Szilágyi Zsolttól rimóci anyagot tanultunk, amelyben volt egy gyönyörű szokás, a hozzátartozó énekes anyaggal, ami egyébként nem csak Palócföldre jellemző. Ennek lényege, hogy amikor olyan fiatalt temetnek, aki még nem érte el a menyasszonyi vagy vőlegényi kort, akkor a temetés napján rendeznek számára egy kis „lakodalmat”. Mindezt szertartásos kereteken belül. Nagyon szomorú, de borzongatóan szép. Ma is a fülemben cseng, ahogy zeng a tánckar: „Én is menyasszony vagyok, már indulni akarok, gyűljön hát a násznépem, szomorú menyegzőmben.” Azt is meg kell említenem, hogy a koreográfusok előszeretettel nyúlnak a palóc anyaghoz, így egy olyan helyzetben, amikor csak néhány tánccal kell reprezentálni a magyar néptánc szépségét, szinte biztos, hogy lesz közte Palócföldhöz köthető koreográfia.
– A magyar népzene ismert, népszerű személyiségeként hogyan látja, 2024-ben mekkora jelentősége és milyen szerepe van a folklórnak a magyar átlagember mindennapjaiban?
– Nagyon változó. Azt szoktam mondani, hogy egyik szemem sír, a másik nevet. Amikor nevet, akkor arra gondolok, hogy a negyedik, vagy az ötödik olyan generáció nő fel napjainkban, akik apai, anyai vagy nagyszülői kötődésnek köszönhetően közel kerülnek ehhez a kultúrához. Hiszen például, ha valaki annak idején Sebő-Halmos Duó rajongó volt, nagy valószínűséggel a saját gyerekeit is beíratta valamilyen néptánccsoportba.
A tanár szerepe kulcsfontosságú
– És mit ért azalatt, hogy az egyik szeme sír?
– Ekkor arra gondolok, hogy még mindig nem ismerjük eléggé a saját kultúránkat. Ennek az egyik oka véleményem szerint az, hogy valahogy hiányzik az általános tantervből az a fajta népzenei, illetve néprajzi oktatás, ami közelebb vinné a gyerekeket ehhez a kincshez. Ha valaki nem lesz érintett a néptánc, vagy a népzene révén „családilag”, és nem természetes az, hogy otthon néha népzene is felcsendül, akkor azok a gyerekek nagyon kevés fórumon találkozhatnak ezzel a kultúrával. Úgy gondolom, hogy az oktatásnak ebben kulcsszerepe van. Hozzáteszem, sokkal inkább választhatóvá, mintsem kötelezővé tenném. Azt is fontos kiemelni, hogy a tanár szerepe kulcsfontosságú. Hiszen az ő személyes kisugárzása lesz szerethető, azon keresztül pedig az, amit tanít.
– Ön szerint kinek a felelőssége, hogy magyar múltunkat, hagyományainkat, népművészetünket, népzenénket megismerjék, megőrizzék, és amikor eljön az ideje, továbbadják a fiatalabb generációk?
– Ez egy nagyon összetett kérdés. Amikor a kollégákkal beszélgetünk erről, egyetértünk abban, hogy a gyerekek érdekére kellene a leginkább koncentrálni az oktatásban. Fontos lenne azt elérni, hogy a kisgyerekeket a legmagasabb fokon végzett, szellemileg és mentálisan is teljesen felkészült, „rendben lévő” tanárok oktassák. Egy szerencsétlen beidegződés az, hogy a kisgyerekekhez elég a gyengébb képességű tanár is, holott épp ellenkezőleg! A gyermekek egyéni képességéhez való alkalmazkodás egyfajta rugalmasságot követel, a pedagógiai része legalább olyan fontos egy tanító kompetenciájának, mint maga a tárgyi tudása. Tehát a tanérképzés színvonalára nagyon oda kellene figyelni. Lényegében a tanítóképzőkbe a legrátermettebbeknek kellene jelentkezniük, és őket kellene felvenni oda, hiszen, ha 6-7 éves kortól jól meg tudják ragadni a gyerekek figyelmét a pedagógusok, azzal a kicsik egész életére kihatással lesznek. Ezt pedig csak kellő elhivatottsággal és kompromisszumokat nem ismerő felkészültséggel lehet elérni.
Amit csinálunk, azt csináljuk jól!
– A közelmúltban a fővárosban mutatták be Szabó Zoltán Attila „XXI. század, 21 női sors” című interjúkötetét, melyben Ön is szerepel. Hogyan fogalmazná meg, az Ön személyes sorsa és pályafutása mit üzen korunk magyar társadalmának, különösen a nőknek?
– Megvallom őszintén nem tudom, mert csinálom. Saját magamat nem szoktam és nem is tudnám elemezni. Amellett, hogy mindig is nagyon szerettem azt, amit csinálok, a pályám során mindig az motivált, hogy szeretném nagyon jól csinálni. Egyszerűen mondva: amit csinálunk, azt csináljuk jól. Ha ezt valaki kvázi követendő példának találja, annak nagyon fogok örülni, de kész receptet nem tudok adni.
– Mikor láthatjuk, hallhatjuk legközelebb Nógrádban?
– A Nógrád Táncegyüttes vezetője, Kovács József meghívott egy évente megrendezett nagyszabású fesztiváljukra, hogy adjunk koncertet. Sajnos mindenféle objektív okok miatt erre nem volt 2024-ben lehetőség, azonban nagyon bízom benne, hogy jövőre ezt az elmaradt programot pótolni tudjuk! Emellett természetesen örömmel látogatunk el bárhova, ahova meghívást kapunk.
Veres Edina
