Szabó Tibor: „…van még egy nagy álmom, hogy egyszer együtt, egy színpadon táncolhassak a fiammal”
Több mint három évtizeddel ezelőtt csupán négy magyar néptáncegyüttes működött Kárpátalján: a Tisza, az Aranykalász, a Gyöngyösbokréta és a Ritmus. Mára már csak a Ritmus él, idén ünnepli fennállásának 35-ik évfordulóját. A több évtizedet nem lehet néhány mondatban felidézni, mégis arra kértem Szabó Tibor alapítót, tegyen egy próbát, és mesélje el, hogyan kezdődött minden az ungvári járási kis településen, Eszenyben.
– Az Eszenyi Kultúrházban akkor magyar folklórközpont működött. Én a szomszéd községből, Szalókáról való vagyok, viszont a barátaim eszenyiek, így én is tagja lettem a „kultbrigádnak”. Nagyon tetszett, amit csináltunk, mert sokat utaztunk, számos helyen felléptünk, viszont engem a leginkább a tánc vonzott, gyermekkorom óta táncoltam. Így később arra a döntésre jutottam, alakítok egy saját táncegyüttest: így alakult meg öt fiúval és négy lánnyal 35 évvel ezelőtt a Ritmus. Nem voltak könnyű évek, mondanom sem kell, milyen körülmények között zajlottak a próbák, de mi, ahogy mondani szokták, kitartottunk jóban, rosszban, együtt sírtunk, együtt nevettünk, együtt fáztunk, együtt vigadtunk – mondja kicsit nosztalgiázva Tibor.
Akkoriban még nem volt divat nevet adni az együtteseknek, volt a kolhoz és a kultúrház tánc- vagy énekegyüttese, Tiborék viszont ragaszkodtak hozzá, hogy az ő formációjuknak legyen neve, a tánc pedig mi másról, mint elsősorban a ritmusról szól, így lettek ők kilencen a Ritmus.
– Kilencen kezdtük, aztán lettünk húszan, negyvenen, tehát igen dinamikusan nőttünk, gyarapodtunk, fejlődtünk. Ma már anyák táncolnak a fiaikkal, és apák a lányaikkal, teljes generáció nőtt fel a Ritmusban. Én mindeközben a helyi kolhozban dolgoztam, és Szivak Erzsébet, a járási kultúrosztály vezetője volt az, aki arra kért, menjek át a kultúrába tevékenykedni. Elfogadtam, s mindeközben az együttesünk tovább élte a fénykorát, 1997-ben az Ukrán Kulturális Minisztériumtól megkaptuk a népi együttes címet, hiszen jól vizsgáztunk a minisztérium bírálóbizottsága előtt.
– Javában a Szovjet éra évei alatt alakultatok. Amikor jött a rendszerváltás, bekövetkezett valamiféle változás a működésetekben?
– Egyáltalán nem. Továbbra is a magyar kultúrát űztük és népszerűsítettük, sőt, később más népek koreográfiáját is megtanultuk, így a repertoárunkba bekerültek a szlovák, ukrán, ruszin és hucul táncok, egyedül az erdélyi táncokat nem vállaltuk be akkoriban, de ma már azokat is színpadra visszük. Az egész Ukrajnát végig táncoltuk, Izmailtól Kijevig. Mindig örömmel fogadtak minket, és mindenhol nagy sikert arattunk a fellépésünkkel. Szinte minden egyes alkalommal kizárólag magyar táncokat adtunk elő, s az ukrán közönségnek egy kérése volt, legyen csizmacsapás.
– Fellépésekről bővebben.
– Aki a Szovjetunióban született, aztán Ukrajnában élt, megtapasztalhatta, milyen nehéz volt külföldre kijutni. Ennek ellenére nekünk számtalanszor sikerült, a fellépéseinkről hosszan tudnék beszélni. Egy éveken át tartó nagyszabású rendezvényt viszont mindenképpen ki szeretnék emelni, és ez nem más, mint a Goldschmied József által elindított Égtájak Fesztivál, melynek keretében nyolcvan ország nyolcszáz fiatalja tíz napon át Budapest vendége volt. Ám ezalatt az idő alatt nemcsak Magyarországon, hanem a Kárpát-medence számos területén léptünk fel. Így például Erdélyben, Vajdaságban, Muravidéken, Drávaszögön, Felvidéken, Bécsben. Ezt a fesztivált Kárpátalján is megszervezték, igaz, hozzánk „csak” nyolc ország fiataljai érkeztek, de így is felrázták Beregszászt, Eszenyt és Tiszapéterfalvát. Sajnos tíz évvel ezelőtt megszűnt a budapesti találkozó, de azzal a sok fiatallal, akikkel volt szerencsénk megismerkedni, tartjuk a kapcsolatot, barátilag, szakmailag egyaránt. Kolozsváron például rendszeresen, minden évben fellépünk a Szent István-napi néptánc-találkozón.
A Ritmus a 35 év alatt nagyon sokszor átalakult, de aki akár egy néhány évig táncolt az együttesben, örökre a csapat tagja maradt. Ha szükség van rá, bárki bármikor be tud ugrani, mindenkire lehet számítani, csak egy szavába kerül Tibornak.
– Olyanok vagyunk, mint egy nagyon nagy család. Vannak közöttünk ötvenesek, negyvenesek, harmincas és húszan éveikben járók. Egyszer valaki megkérdezte tőlem, mi lesz akkor, ha megszűnik a Ritmus. Lehet, hogy maga az együttes valamikor megszűnik, de mégsem, hiszen annak a sok embernek, akik valaha a tagjai voltak, sosem szűnik meg, a szívükben örökké élni fog. Őszintén szólva én erre nem is szoktam gondolni, hiszen mára a fiam, Bence is odanőtt, hogy a mi nagy családunk egyik oszlopos tagja lehet, ami nem csoda, hiszen a mindenkori csapattal nőtt fel. A buszban az első ülés mindig az ő „kiságya” volt. Jelenleg az Ungvári Nemzeti Egyetem történelem szakos hallgatója, és több magyarországi táncegyüttes tagja.
Számadás: harminc éve a színpadon a Ritmus
– Te szoktál még táncolni?
– Megalakulásunk éveiben sokkal több volt a fiú, mint a lány. Ezért egy idő után nem léptem színpadra, átadtam a lehetőséget a fiataloknak. Ha szükség volt rá, természetesen én is magamra öltöttem a népviseletet és táncoltam. Ma is ezt tenném. Viszont ma már ott tartok, hogy a fiamra jobban hallgat a csapat, mint rám, mert ez már az ő korosztálya. Őszintén szólva én ennek örülök, hiszen ezen a téren is lett örökösöm. Én ötvenesen már Tibi bácsi vagyok, de hiszem és vallom, hogy minden kornak megvan a maga szépsége. Viszont van még egy nagy álmom, hogy egyszer együtt, egy színpadon táncolhassak a fiammal.
Amióta Kárpátalján is elkezdte működését a Hagyományok Háza Hálózat, a népi együtteseknek is sokkal több lehetőségük van a helyi nézők előtt is bemutatkozni.
– A mai fiatalok sokat köszönhetnek a néptánctáboroknak, melyek sokkal szorosabbak és keményebbek lettek. Kiváló táncoktatók foglalkoznak velük, akik komolyan veszik a tanítást. Péterfalva után Sátoraljaújhely lett a kárpátaljai néptáncosok találkozója, ahol egy csodálatos hét keretében nemcsak tanulnak, de kellemes napokat is tölthetnek együtt. Az én gyermekeim is nagyon sok lépést ott tanultak meg és hoztak haza. Ez számomra is öröm, hiszen azt bizonyítja, hogy komolyan érdekli őket az, amit csinálnak, itthon pedig az ott elsajátított lépésekből koreográfiát állítanak össze. Így sikerült a boncidai, mezőségi, bodrogközi, hajdúsági táncot a repertoárunkhoz csatolni.
– Voltak, vannak támogatók?
– Támogatók nélkül szerintem egy kulturális egyesület sem tudna létezni. Viszont a pályázatokon elnyert pénzt nagyon be kell osztani, mert nélkülözhetetlenek a különféle viseletek, a zenei kíséret, az utazás sem két fillér. De minden befektetett munka meghozza a gyümölcsét. Aki ismer, tudja, hogy nem szoktam és nem is szeretek dicsekedni, de a mögöttünk álló évtizedek alatt számos elismerést kaptunk. Többek mellett 2015-ben Orbán Viktortól, Magyarország miniszterelnökétől megkaptuk a Külhoni Magyarságért díjat. Azt megelőzően az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetségtől a Nádas Anna Közművelődési díjat, jómagam pedig nemrégiben átvehettem a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést. Úgy érzem, hogy soha nem csináltam eget rengető dolgokat: csupán azt, amit szeretek. A mai napig nem bántam meg, hogy a kultúra, a hagyományőrzés és átadás világában éltem. Hiszem, hogy aki nem éli át azt az érzést, amikor a színpadon áll, és a produkciója után százak, sok esetben ezrek tapsolnak, azt nem lehet leírni. Azt meg kell élni. Mi számtalanszor megéltük, és már ezért hálásak lehetünk a mögöttünk álló évtizedekért, ami sokszor nehéz volt, de kitörölhetetlen az emlékezetünkből.
Hegedűs Csilla
