Vagy tíz versszakos balladát énekel el fejből beszélgetésünk alatt a zoboraljai Holec Ilonka néni. A friss Harmónia-életműdíjas, nyolcvanéves asszonyban csak úgy pezseg az élet, a hagyomány, a népviselet és a népzene szeretete.
– Gyűjjön csak bejjebb, itt üljünk le mondani a magunkét a kisszobában, ahol régen Ágh Tiborral is beszélgettem, mikor népdalt gyütt gyűjtenyi hozzám. Én vótam ám az egyik nagy kedvenc énekese
– tessékel be alsóbodoki otthonába Holec Ilonka néni. Régi zoboraljai karácsonyi hagyományokra vagyok kíváncsi, kitől is lehetne ezekről szebb és igazabb meséket hallani, mint a népdalok, a hagyományok és a népviselet őrzőjétől, az Alsóbodoki Asszonykórus vezetőjétől, Holec Ferencné született Gyepes Ilonától, aki a közelmúltban vehette át a Harmónia-életműdíjat kivételes népdalénekesi tevékenységéért.
Ilonka néni alsóbodoki népviseletben vár, rögtön meg is mutatja a súlyában és méretében is hatalmas életműdíjat, és büszkén teszi hozzá, nagyon örült a megtiszteltetésnek, több mint fél évszázada szolgálja már a Csemadokot és a zoboralji néphagyományok megtartását, jólesik, ha elismerik. Nevetve mondja, hogy a díj átvételekor töltötte be a nyolcvanadik életévét, a kerek jubileumon nagyon sokan köszöntötték, már vagy négyszer ünnepeltek. A férje, akivel még régen iskolába is együtt jártak, nemsokára szintén jubilál, így a nagy családi ünneplés még a karácsonyi ünnepek utánra tolódik.
– Nagyon szeretem ám a karácsonyt. Mikor gyerek vótam, nagyon szegényes, de szép ünnep volt ez számunkra. Mi négyen vótunk testvérek, de apám nem vót, mert meghalt mielőtt megszülettem. A karácsonyeste mindig a harangszóval kezdődött, az özvegy édesanyánk végzett el minden hagyományt az ünnep körül. Hozott szalmát vagy szénát megkötve, asztal alá tette, és a parázsót – mesél egy régi zoboralji szokásról Ilonka néni.
– Az édesanyánk háromszor bekopogott a szobába, mink válaszoltunk háromszor, hogy szabad. Akkor égő gyertyával begyütt a szobába, és mondta: Több jóval, kevesebb búval mulathassunk Krisztus Urunk születése napján. Adjon az Isten a gazdának bort, búzát bőven / a gazdasszonynak tyúkot, lúdat / a legénynek és a lánynak egy szép mátkát / országunkba békességet / holtunk után örök békességet / Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! És evvel betette az asztal alá a szénát, ami aztán egész ünnepek alatt ott vót. Evvel kezdődött meg a karácsonyi vacsora. A négy sarokba szétdobálta a diót az angyalkáknak, az ostyát pedig szétosztotta. Az ostyára köllött tennünk fokhagymát, amit nem nagyon szerettem. Azután fekete borsot, keveset. Azt is meg köllött enni, majd a diót is. De azt nem szabadott megtörni, csak késvel főbontani, és szétosztani annyifelé, ahányan vótunk. Az almát annyifelé köllött vágni, ahányan űtünk az asztalná – emlékszik vissza a régmúlt karácsonyokra ízes tájszólással Ilonka néni. Elárulja, többnyire lencselevest és mákos pupácskát ettek karácsonykor.
– Hosszú kalácsot sütöttek, azt elvagdalták, leöntötték forró vízvel, tettek rá mákot, cukrot, és ez volt a pupácska. Máshol pupának hívták.
A karácsonyi ünnepkör nem múlhatott el népi jóslás nélkül. Ilonka néni lánykorában karácsony tájékán kis papírkákra írták a fiúneveket, és kimentek a ház elé megfigyelni, merről ugat a kutya.
– Ha például Család felől ugatott, azt jelentette, hogy oda fog férhö menni, vagy ha Lapás felől, akkor oda. Amelyik legénynév maradt utoljára a kidobott papírok közű, az lett az ember férje. De nem tudom, végül be-é jött a jóslat, vagy nem-é.
Míg ma ajándékok tömkelege várja a családok tagjait a karácsonyfa alatt, a második világháború tájékán szinte álmodni sem lehetett ajándékról.
– Hun lett vóna anyánknak ajándékra valója. Kenyérdarabokat vagy kockacukrot csavargattunk be keszkenyőcskébe, azt raktuk a karácsonyfára. Édesanyám azt mondta, nem vót akkoriban se gyereksegély, se özvegyi segély, ha egy jó lelkű asszony nem segítette vóna ki, akkor karácsonyfánk se lett vóna.
Zoboralja hithű katolikus közösség, az éjféli misén való részvétel régen is szent kötelességnek számított.
– Bodokon, Gesztén és Pogrányban egy közös mise volt, amit a plébános úr a pogrányi templomban tartott. Akkor is mentünk, ha hó vót, vagy jeges is vót a út. Fogtuk egymást, hogy ne csúszkájjunk, de akkor is el köllött menni a misére. Jó hosszú út vót az, három kilométer, akkor még nem vótak autók. Sokan mentünk, tele vót a út egész Pogrányig. A plébánost szánkón hordták. Nagykarácsonykor és Szent Istvánkor is vót mise. Se tévé nem vót, se rádió, és minő jó vót! Kártyáztunk, beszélgettünk, ha meguntuk, mentünk aludni.
Szenteste után érkeztek meg a parázsolók, karácsony estéjén pedig jártak a „csijabujásak”, szegény legények jöttek betlehemezni, szent énekeket énekelni. Cserébe babot, krumplit kaptak. Ilonka néni járt lucázni is, amiért diót, fillért kaptak, hol volt még akkor a csokoládé – jegyzi meg. Újévkor megint jártak a parázsolók egy szép mondókával, amit Ilonka néni fel is elevenít. Rengeteg balladát tud fejből, szinte beleégtek emlékezetébe a tollfosztáskor vagy más alkalmakon tanult balladák, rigmusok: Kejjetek föl emberek / itt az újév reggele / Tekintsetek égre, minden büszkeségre / Betlehemnek táján, hogyha csillag támad / gyerünk csak utána, nem lesz többé bánat / Elmúlt egy esztendő, tovább mind örökre / Örömünk, bánatunk el van már temetve.
A falu népe mulatozva megvárta az újévet, köszöntötték egymást, aztán elmentek aludni.
– Mondom én mindig, mikor itten robbantgatnak újévkor, hogy ej, buta emberek, nem hogy örülnétek, hogy nincs robbantás meg zaj.
Ilonka néni mindig mindenhol szívesen énekel, örömmel hallgattuk a Bálint vitéz balladáját, amit előadott nekünk.
Fotó: Cséplő Ákos
Ilonka néni arról is mesél, hogy a gyerekkorában még mindenki népviseletben járt, a kivetkőzés lánykorában történt meg, nem sokkal férjhezmenetele előtt. Visszaemlékszik arra is, hogy nagyon hosszú haja volt, és amikor levágta, édesanyja nagyon haragudott, és azt kérte, ha meghal, tegyék a koporsójába a lánya haját.
Hosszú órákon át elhallgatnám még Ilonka néni éneklését és visszaemlékezéseit, hiszen mint mondja, ő mindig mindenhol szeret énekelni, de várják őt az alsóbodoki nyugdíjasok évzáró estjére. Így végezetül már csak annyit kérek tőle, mondja el újévi jókívánságait.
– Azt kívánom, hogy a jó Isten tartson meg mindenkit egészségben, sose hagyjon cserbe bennünköt, segítsük egymást, amiben tudjuk. Legyen mindenki boldog, egészséges, ezt kívánom mindenkinek!
Szomolai Andrea
Az írás megjelent a Magyar7 2024/51.-52. számában.
