Azt szokták mondani, hogy a klasszikus zenész egy külön állatfaj. Albert Sándor Szilárd hegedűművész szerint a népzene szabadabb, de mindkettő nevel, épít, formál.
Kalotaszegen, a népzene és -tánc közép-erdélyi bölcsőjében ringatták gyermekként Albert Sándor Szilárdot, aki, ha nem is az anyatejjel szívta magába a muzsikát, már nagyon fiatalon megérintette a hegedű hangja. Klasszikus zenét tanult, előbb Kolozsvárott, majd Budapesten végezte el a zeneakadémiát, okleveles hegedűművész és -tanár, valamint kamaraművész képesítést szerzett, végül beiratkozott mester- és doktori képzésekre. S ahogy a klasszikuszenei karrierjét építette, úgy ívelt felfelé a népzenei pályája is.
Albert Sándor Szilárd muzsikált, amikor csak tudott
– Kisebb-nagyobb szünetekkel, de a népzene mindig része volt az életemnek. Apám még hallotta játszani azokat a adatközlő muzsikus cigányokat, akiket mi már csak a gyűjtések felvételeiről ismerhettünk meg. Hatéves koromtól jártam zeneiskolába, elég sokat gyakoroltam otthon, és amikor már nagyobbacska voltam, olyan 11-12 éves, megjegyezte, hogy a Vivaldi szerzeményei mellett azért az ő kedvenc nótáját is megtanulhatnám. Eleinte húztam egy kicsit a számat, de aztán megtanultam néhány új stílusú csárdást, amit nagyon szeretett. Volt egy osztálytársam a zeneiskolában, akinek az apja lakodalmas zenész volt, vele a szünetekben játszottuk ezeket a dallamokat, én hegedűn, ő zongorán kísért és énekelt hozzá.
– Ahogy bővült a repertoárom, egy másik osztálytársam, Kostyák Márton, akinek az édesapja – Kostyák Alpár, az erdélyi táncházmozgalom egyik elindítója – már táncházakban muzsikált, szólt, hogy a kolozsvári Bogáncs Néptáncegyüttes zenészeket keres. Egy páran elmentünk Könczei Csongorhoz, az együttes vezetőjéhez.
Amatőrként és gyerekként megkaptuk a tanulás lehetőségét, a gyűjtéseket, amelyek gazdagították a repertoárunkat, s ezt azzal honoráltunk, hogy muzsikáltunk a próbákon és a fellépéseken.
– Így ment jó tíz évig, közben felnőttem, megtanultam a zenekar részeként működni, azt vezetni, kommunikálni a brácsással, bőgőssel, kipróbálhattam magam a táncházakban, falusi bálokban, megismerkedhettem az akkori nagy adatközlőkkel, még első kézből láthattam-hallhattam őket. Aki szintén nagyban segítette a zenésszé válásunkat, az Kallós Zoli bácsi. Eljártunk hozzájuk zenélni a nyári táborokba, így egy kis zsebpénzünk is volt, aminek nagyon örültünk…
„Olyan vagyok, mint a kör IC”
Amíg a kolozsvári zeneakadémián tanult, a sikeresen megpályázott határon túli ösztöndíjaknak köszönhetően belekóstolhatott a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem képzésébe is, s néhány évvel később az intézmény rendes hallgatója lett. Közben dolgozott egyebek mellett a Kolozsvári Magyar Operában, tagja volt a müncheni Bayerische Philharmonie-nek, a Miskolci Szimfonikus Zenekarnak és a debreceni Kodály Filharmonikusoknak, s főként az I. hegedűsök között lépett színpadra. Hosszú idő után a hajdúságban talált vissza a népzenéhez. Tanítani 2015-ben kezdett, több alapfokú művészeti iskolában oktatott klasszikus hegedűt.
– Ha jól emlékszem, két évvel később kerültem a Nyíregyházi Egyetemre, ahol nagy volt az érdeklődés a népzenetanári képzés iránt. Oktatóként az órarendemben olyan tárgyak szerepeltek, mint népi hegedű, népi vonós kamara, népzeneelmélet, gyűjtés és lejegyzés vagy szakmódszertan. Nem sokkal később a Nyíregyházi Művészeti Szakgimnázium néptánc szakirányú osztályaiban is óraadó lettem. Emellett tagja vagyok a Miskolci Szimfonikus Zenekarnak és a Magyar Kamarazenekarnak. Olyan vagyok, mint a kör IC, folyamatosan úton vagyok Nyíregyháza, Miskolc, Budapest és Debrecen között – jegyezte meg mosolyogva, majd hozzátette: mindig is érdekelte a klasszikus brácsa, főleg a kvartettben betöltött szerepe, ezért 2023-ban beiratkozott és sikeres felvételt nyert a fővárosi zeneművészeti egyetem mélyhegedűművész mesterszakára.
Harminckilenc évesen bolondultam meg és ültem megint iskolapadba.
Munkássága nem maradt észrevétlenül, 2024. augusztus 20-án Magyar Ezüst Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetést vehetett át a Pesti Vigadóban.
– Már az elismerés, hogy valaki felterjesztett – nem tudom egészen biztosan, hogy ki volt az – a kitüntetésre, a bizottság pedig úgy ítélte meg, hogy megérdemlem. Nagyon elegáns volt a ceremónia is. Hihetetlenül boldog vagyok, de azt is tudom, hogy egy ilyen díj felelősséggel jár, nem dőlhetek hátra, hogy akkor köszönöm, én készen vagyok. Menni kell tovább… Azt szokták mondani, hogy a klasszikus zenész egy külön állatfaj – nevette el magát –, a népzene ennél szabadabb, de mindkettő nevel, épít, formál.
Bécsi klasszikusok, kalotaszegi dallamok
Kérdésünkre, hogy áll a legközelebb a szívéhez klasszikus és mi népzenészként, Albert Sándor Szilárd némi tűnődés után elárulta: Bach hegedűre írt szólószonátái, a csellószvit átiratok brácsára monumentálisak, a bécsi klasszikusok Brahms-szal, Dvořákkal, Mahlerrel kiegészülve, nagyon szereti a Verdi- és Puccini-operákat is, de Beethoven a kedvence, képtelen betelni a nemes egyszerűségével. És ha népzene, akkor...
– Gyermekkorom meghatározó tájegysége Kalotaszeg, de nem azért szerettem meg, mert apám odavaló. A kalotaszegi egy kicsit emancipáltabb zene, ezt az egyetemen is mindig elmondom, amikor Belső-Erdély muzsikájáról beszélünk. Már az 1800-as évek végétől csodálják és gyűjtik a néprajzosok, népzenészek és táncosok. Klasszikuszenei szemszögből nézve egy picivel emészthetőbb, mint mondjuk a gyimesi, ami – úgy tudjuk, hogy – a legarchaikusabb magyarnak vallott zene. Nyilván a kalotaszegiben is vannak régi rétegződésű zenei darabok, de mivel ott haladt el a vasút és a főútvonal, nagyon sok hatás érte ezt a tájegységet, hamarabb odaértek az új stílusú dallamok, illetve a népies műzene. Klasszikus zenészként is azt érzem, hogy rendkívül improvizatívak és technikailag nehezek. Hogy anno tudta-e ezt Könczei Csongor, arról fogalmam sincs, valószínűleg apám miatt adta a kezembe a kalotaszegi gyűjtéseket, de hálás vagyok érte. A kalotaszegi hangszeres népzene szeretete vitt el sokszor „Neti” Sanyi bácsihoz is, aki az egyik legjelentősebb prímása volt a közösségnek, illetve a táncházmozgalomnak. Közel lakott hozzánk, a fia szintén zeneiskolába járt, így nagyjából sejtette, hol tartok a tanulásban. Az adatközlők általában nem tudtak kottát olvasni, kézről tanultak, de ő ismerte a hangokat, így, ha nem boldogultam, tudott segíteni abban, hogy mikor mit kell fogni.
Azt szoktam mondani oktatóként a szakgimnáziumban és az egyetemen, hogy akkor tehetik magukévá egy-egy tájegység hangszeres muzsikáját, ha úgy improvizálnak, hogy az ne legyen tájidegen, ugyanakkor arról sem árulkodjék, hogy az a muzsika az övék vagy az adatközlőé.
Csáki Alexandra
