Salamon Beátát, aki a táncházmozgalom hajnala óta muzsikál, alkot, szervez, gyűjt, publikál és negyven éve tanít, a népzene, a táncházak, a koncertek és a Méta-táborok energiái lengik körül. A Méta együttes és a HeavyMéta alapítója, számtalan zenei és színházi produkció közreműködője. Prima Primissima díjának átvétele előtt a prímáslétről és sokszínű életútjáról mesélt.
Egyszer azt nyilatkozta, hogy szerencsés pillanatban született. Ez mit jelent?
Pécsi, uránvárosi gyerekként abban az időszakban nőttem fel, amikor nagyon odafigyeltek a tehetségekre. Hamar elkezdtem beszélni, már a bölcsiben népdalokat énekeltünk, majd zenei óvodába küldtek, ahol kottát olvastunk. Harmadik osztályban átvettek a pécsi zenei általánosba, ahol Péczely Sári néni, Kodály anyósa (Péczely Lászlóné zenepedagógus 1921–2020) is tanított bennünket.
Az, hogy később népzenész lettem, a Pécsi Művészeti Szakközépiskolában dőlt el, ahol egy tanárnőm azt javasolta, hogy mivel már el tudom játszani hegedűn Bartók Román népi táncok című művét, menjek el Kaposvárra, Csikvár Józsefék táborába. Így is lett. A táborban megismerkedtem az akkori nagy népzenészekkel: Csoóri Sanyiékkal, Ökrös Csabival, Halmos Bélával – és ott ragadtam.
Ön szerint hogyan dől el, hogy valakiből prímás lesz-e?
Én mondhatni színpadon nőttem fel: kétévesen szerepeltem először. Ha az ember színpadfüggő, akkor előbb vagy utóbb kikerül oda. A népzene azért is jó, mert kamarazene. Nem voltam szólistatípus, de nagy szimfonikus zenekarba sem szerettem volna beülni, így ez tökéletes kiteljesedés volt számomra.
Hogy prímás hogyan lesz valakiből? Fogalmam nincs. Én egyik pillanatról a másikra csöppentem bele az egészbe, és csak az érdekelt, hogy milyen óriási erővel bír a zene, és hogy van, akikkel muzsikálhatok. A táncházas prímásság is erről szól. Az emberek jól érzik magukat, én pedig figyelem őket. Ha ügyes vagyok, tudom, hogy kinek mi a kedvenc nótája, és bejátszom neki éppen akkor, amikor a zenekar előtt táncol. Ez oda-vissza játék. Introvertált személyiségeknek inkább azt javasolnám, hogy legyenek brácsások, bőgősök, kísérő hangszeresek.
35 évig a Méta együttes prímása volt. A zenekar is annyira könnyedén alakult meg, mint amilyen organikusan addig történtek a dolgok?
Népzenei táborokba jártam. Halmos Béláék és az akkori Téka együttes bátorított, hogy végezzem el a táncházizenész-képző tanfolyamot, majd hogy alapítsak zenekart. Pécsett ismertem két kiváló zenészt: Molnár Vicát és Gábor Sanyit, akik ugyan idősebbek, tapasztaltabbak voltak nálam, mégis azonnal a rendelkezésemre álltak. Utána pedig a Népművészet Ifjú Mestere cím felé kezdtek el terelgetni. Annyi segítséget kaptam, hogy nem győzöm visszaadni a tanítványaimnak. És igazából csak a feladatomat végeztem: mindig megvolt a feladat, hogy hova kell menni, mit kell csinálni. Nem az volt, mint most, ebben a bolond világban, hogy még nekem kéne a TikTokon aktívkodni, hanem megkerestek minket, és mi mentünk. Utólag visszanézve az egész valószerűtlenül gyorsan zajlott.
Kamaszkora óra tanított kamaszokat, ez hogyan indult?
Amikor a Pécsi Művészeti Szakközépiskolából kikerültem, Szigetváron hegedűtanárt kerestek, én pedig tapasztalat és végzettség nélkül azonnal nekiálltam klasszikus hegedűt tanítani. Jó kemény volt. Utána felkerültem Pestre, később meg Dorogra kellett mennem, ugyanígy klasszikust oktatni. Közben eljártam Budafokra, ahol Porteleki Laci, aki akkor a Téka prímása volt, népzenei tanszakot indított. Fél évig tőle tanultam, aztán megkért, hogy vegyem át tőle a tanítványokat. Akkortól, 1986 óta tanítok népzenét. Fura helyzetbe kerültem: a diákok nagy része idősebb volt nálam. Eleinte azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Már ekkor elkezdtem lejegyezni a nótákat és a variációkat, ezekből született később a Magyar népzenei dallamgyűjtemény hegedűtanításhoz című kötetem.
Akkor beszéljünk a népzenegyűjtésről is! Ön is járt Erdélybe?
1983–84-ben kezdtünk el kijárogatni gyűjteni, ez akkoriban nagy divat volt; egy időben hetente nekiindultunk. Szerdán, amikor végeztünk a tanítással, elmentünk a Tilos az Á-ba, aztán éjszaka kigondoltuk, hogy „na, akkor menjünk ki Erdélybe”. Beültünk a Trabantba, hajnalban odaértünk Sanyi bácsiékhoz, kaptunk reggelit, muzsikáltunk, aztán mentünk tovább: Kalotaszeg, Mezőség, Szék. Vasárnap délutánra értünk vissza a táncházba. Teljesen bolond, szervezetlen dolog volt, de óriási emberi és szakmai értékeket sikerült összeszednünk.
A táncházak közösségkovácsoló életérzéséről hallva sokszor a rockkoncertek jutnak eszembe. Egy laikus hogyan képzelje el ezeket az alkalmakat?
Ha valakit érdekelt a táncház, mindig azt ajánlottam az illetőnek, hogy először hallgassa meg a Sebő-együttes Énekelt versek című anyagát, utána a Muzsikás Nem úgy van most, mint volt régen című dalát, de jó hangosan, majd jöjjön el egy buliba, és a zenekarhoz minél közelebb helyezkedjen el. A táncházak helyszínei zseniálisak voltak, például a Józsefvárosi vagy az Almássy téri klub. Érezni lehetett a zene erejét, brutális érzelmek szabadultak fel.
Maga az esemény tánctanítással kezdődött. Egy tánctanár pár mindenkire figyelt, aztán a szabad tánc következett. Senki nem érezte magát bénának, mert együtt sokkal könnyebb tanulni, és a házigazdák a félősebb embereket is folyamatosan bevonták. Ha együtt mozdulhatsz, lélegezhetsz a többiekkel, megtanítanak a nótákra, és te is üvöltheted őket, az olyan erőt, energiát ad, amit például a rockkoncerteken tapasztal az ember.
Áprilisban lesz a 44. Táncháztalálkozó, amelyen kisebb táncházakkal is találkozhatunk. Mennyire változott meg mára ez a világ?
Ez most már a sokadik generáció, amely végigvonult a táncháztalálkozókon. Én talán a másodikon voltam először. A mi korosztályunk már nem képviselteti magát annyira, de a fiatalok ugyanolyan lelkesen csinálják. Szorgalmazom egy ideje, hogy legyen szenior részleg is, szerintem lenne rá igény.
Érdemes elmenni egy-egy ilyen eseményre, beleszimatolni, és nagyon fontos, hogy nem kívülállóként, hanem be kell menni a tömegbe, a zenészek közé, a fókuszba. Ugyanúgy, mint egy rockkoncerten, ahol szintén akkor érzi jól magát az ember, ha beleveti magát a közepébe. Nagyon aranyos amatőr társaságok is vannak. Volt egy időszak, amikor elég zárt volt ez a közösség, míg most jóval nyitottabb és befogadóbb.
A HeavyMéta zenekar is meghatározó mérföldkő volt a pályáján.
A rock és a népzene találkozási pontja volt, és nagyon fontos pillanat az életemben. Akkoriban a Józsefvárosi klubban muzsikáltunk, Deák Billék és az S-Modell társaságában. Ott laktam a klub mellett, és szép lassan megismerkedtem mindenféle blues- és rockzenésszel – Takács Tomival, Sipeki Zolival, Ferenczi Gyurival, meg a későbbi élettársammal, Kepes Robival, aki a Palermo Boogie Gang basszusgitárosa volt. És egyszer csak jött az ötlet, hogy mi lenne, ha nemcsak összejárogatnánk, hanem zenélnénk is. Mégpedig úgy, hogy mi nem szólunk bele a bluesba, a rockba, ők pedig nem szólnak bele a népzenébe, hanem mindenki a sajátját játssza. Így született a csapat, ami talán a legelső folk-rock-blues formáció lehetett: mi etnowave-ként emlegettük a műfajt. Kazettát is kiadtunk. Gondoltam rá mostanában, hogy jó lenne a régi zenéinket digitalizálni. Most csak pár dal érhető el a YouTube-on, mégis volt rá példa, hogy Méta-koncerten odajött hozzánk egy fiatal pár, és fantasztikusnak nevezte, hogy a Méta együttes feldolgozta a HeavyMéta Szabadmadár című dalát, holott ugye fordítva történt. Tehát a rockzene visszacsapott a népzene felé.
Beszéljünk kicsit a Méta népzenei és néptánctáborról, mert az is lesz 2025-ben is, és jó régre nyúlik vissza a története.
A kezdetét 1992–93-ra datáljuk. Nem annyira tábor, hanem inkább hosszú mesterkurzus. A tanítási módszer és a napirend évek alatt alakult ki; az alapján, hogy mennyit bírnak a fiatalok és a tanárok. Legalább harminc éve ugyanaz a menet: napközben kétszer három óra tanítás, este pedig kötelező együtt muzsikálás – az elején még csak tízig, a végén pedig már tizenegyig-éjfélig is el szokott tartani. Szerintem azért is népszerű, mert megvan ugyan a fegyelem, de a közös muzsikálás a lényeg. Mindenki boldogan jön, csinálja, bírja. Nagyon büszke vagyok a tanári gárdára: a legnagyobb neveket sikerült megszerezni és megtartani. Több száz gyerekkel foglalkozunk, ezért minden hangszercsoporton belül több szint és tanár van. Sok régi tanítvány szervezett már eseményt maga is, sok apróbb tábor is létezik. Néptáncosokat is várunk, és ez nem kifejezetten edzőtábor. A szülők is be szoktak állni táncot tanulni vagy énekelni a kisebbekkel.
Bárki jelentkezhet, vagy van felvételi?
Nincs semmi, maga is jelentkezhetne. Közben is lehet váltani a hangszerek között, és mindegyiknek van teljesen kezdő csoportja is. Ha valaki csak előtte egy héttel vett brácsát vagy hegedűt, akkor is azonnal be tud állni. Ügyelünk rá, hogy semmit se legyen kötelező egyedül bemutatni. Fontos, hogy oldjuk a gátlásokat, és az együttlét örömén, az együtt muzsikáláson legyen a hangsúly.
Ha már tanítás: húsz éve a Váci Bartók–Pikéthy Zeneművészeti Szakgimnázium és Zeneiskola tanáraként is működik.
Igen, 21. éve tanítok ott, és nagyon szeretem. Jó a légkör, a közösség, és minden segítséget megkapunk, amire szükségünk lehet. Bekerültünk a nemzeti tehetségprogramba is. Szerintem a mostani „vezető” népzenészek, zenekarok között szinte nincs is olyan, amelyben ne lenne egy-egy régi váci konzis zenész. Nagyon jó, hogy a Zeneakadémián is lett népzenei tanszék, mert így van hova továbbmenniük a gyerekeknek, és tőlünk a kilencven százalékukat fel is szokták venni. Aztán később az ő növendékeik jönnek Vácra mint következő generáció, és több olyan kollégám is van, aki annak idején oda járt. Mivel ők is ugyanezzel a módszerrel dolgoznak, kezdek megnyugodni, hogy ha én majd már kifelé húzódom, meglesz az utánpótlás.
Jelenleg mivel foglalkozik, és milyen tervei vannak?
Nagyon sok anyagot játszottam fel tanítási célokra, azokat rendezgetem. És a mostani tananyagokat is újra kell rendszereznem. 41 évnyi tanítás áll mögöttem, arról gyűjtögetem a gondolataimat. A zeneoktatásban egyre gyorsabb a technikai fejlődés, de én nagyon kíváncsi típus vagyok, és szeretem kiaknázni az újdonságokat. Visszamentem alapfokra is tanítani, most Dunakeszire járok. Nagy falat: a sok év alatt levont tanulságokat felhasználva ott is fel kell építeni a tananyagot.
A Csík zenekarral most már huszonéves kapcsolatot ápolunk, Csík Janikával meg a többiekkel együtt nőttünk fel. Amikor az első félig-meddig feldolgozást készítették, engem kértek fel zenei rendezőnek, és azóta is tart az együttműködésünk. Most épp lemezt csinálnak, abban is segítek. Ferenczi Gyuriéknak van egy olyan projektjük, amivel fiatal népzenészek utazhatnak ki Amerikába bluegrasst tanulni, évente egy-egy csapat. Velük is sokat dolgozom. És bizonyos zenekarok mindig hívnak, ha valamit fel kell játszani. Ilyen például a Balkán Fanatik, a Nox vagy az Ismerős Arcok.
Mint előadóművész nem terveztem új zenekart összerakni, de a háromgenerációs Triolina nagyon közel áll a szívemhez. Két egykori tanítványommal, Kuczera Barbarával és Páll Évivel alapítottuk. Három bolond csaj kiváló zenészekkel: Balogh Kálmánnal, Havasréti Palival és Bobár Zoltán Bobyval kiegészítve. Imádjuk csinálni, és most azon gondolkodunk, hogy lemezt kellene felvennünk.
Na meg, mindenekelőtt a tábor. De egyébként lehetetlen mindent felsorolni.
Ez jó sok tennivaló. Hogyan töltődik fel hozzájuk?
Bármikor, bárhol alszom. Anno a konzi első padjában is gyönyörűen tudtam pihenni pár percet úgy, hogy észre sem vették. Ez megmaradt. Emellett háttértévés vagyok. Zenét mostanában kevesebbet hallgatok, mert tele van a fülem. Vezetni szoktam. Előfordul, hogy ha túlpörgök és nem tudok aludni, beülök a kocsiba és vezetek egy kicsit. Tulajdonképpen a vezetés a hobbim, aközben tudom a gondolataimat rendszerezni, mert magam vagyok és nyugalom vesz körül. Közben zenét hallgatok – persze nem mindegy, hogy mit, mert a zene rendesen befolyásolja az ember belső tempóját, de a ’60-as évek és a reggae például mindig működik.
Rengeteg elismerést kapott, most pedig Prima Primissima díjra jelölték. Ez milyen érzést kelt önben?
Épp évnyitó értekezlet után beszélgettünk a kollégákkal, amikor csörgött a telefonom. Felvettem, és a hír hallatán elbőgtem magam. Mindenkinek nagyon köszönök mindent. Komolyan mondom, nagyon szeretném, ha mindenki ugyanannyi segítséget és támogatást kapna, amennyit én kaptam egész életemben. Sok-sok nehézség adódott. Azt, hogy túléltem egy áttétes rákot, és tíz év után vigyorogva itt vagyok, szintén a sok barátnak is köszönhetem. Ezért szoktam azt nyilatkozni, hogy jó pillanatban születtem. A fiam is zenész lett – igaz, nem népzenész, de zenész és hegedűs. Teljes az életem.
Steszkó Zsanett
