A magyar hagyományok őrzésének céljával indult, időközben viszont mindenféle korosztály és nemzetiség közös mulatsága lett a táncház. Hogy épít közösséget egy szokatlan balkáni ritmus? Ki lehet rúgni legényessel egy pince oldalát? És miből kerekedik egy budai vasárnap délután méretes görög lagzi?
A Fonó még az olyan magamfajtának is a táncház szinonimája, aki inkább koncertek miatt, jó húsz éve járt az intézményben. Most népzene, a Martenica bolgár táncház miatt érkezünk; a programkiírás szerint a közös tánctanulás balkáni buliban csúcsosodik majd ki.
Bolgár körtáncok
Várakozásaimat előre felsrófolta a táncházszerető közösség online aktivitása. Kiderült, ha szeretnék, a hét minden napján tudnék magyar vagy nemzetiségi táncházba menni, és hogy az eseményeket élénk érdeklődés övezi. A ma este közönségét se lasszóval fogják: az autentikus hangszereken előadott élő zene, a jó társaság óriási vonzerő, átöltözni, pláne beöltözni nem kell, és az sem baj, ha amatőr, netán kétballábas valaki. Bár igazi profik is részt vesznek az eseményen, a dzsembori élvezetéhez nem kell tőrőlmetszett táncosnak lenni.
A bolgár körtánchoz bárki csatlakozhat, és profitól lessük el az alapvető mozdulatokat. Az elején az dob fel, ha sikerül néha eltalálni a taktust, amikor aztán belejövök, azt kezdem élvezni, hogy egy kupac ismeretlennel új közös nyelvet próbálunk beszélni. Méh módra, tánccal kommunikálunk egymással.
Több tucat ember mozog a zene szabálytalan nyolcadaira, nők és férfiak fele-fele arányban, minden korosztályból. Semmi sem kötelező, szabad csak a partvonalról nézelődni, bátorságot gyűjteni, így van mód beszélgetni is. Elsőre egy csupa mosoly, nagymamakorú résztvevőt nézek ki magamnak.
– Én? Ha tehetem, pénteken, szombaton és vasárnap is képes vagyok táncházba menni. Ezzel tartom formában magam – meséli nevetve. Hozzáteszi, hogy a körtánc azért jó, mert mindegy, egyedül vagy párban érkezik az ember. Kérdezném még, de nem tartom fel, mert kicsit megmelegedve azonnal kedve szottyan csatlakozni.
A terem másik csücskében egy csokor kamasz: a farmeres tinik egyike csábította ide a másik kettőt.
– Otthon érzem magam – mondja ő, akinek édesapja az együttesben játszik, maga pedig szinte belenőtt a táncházba, és szeretné barátnőivel is megosztani az élményt.
A színpad közelében néhány középkorú férfi élvezi a zenét. Beszélgetésük hangjaira felkapom a fejem: hamar kiderül, görög származásúak, de akármilyen balkáni dallam csendül fel, nekik is ott kell lenniük.
A martenica név egy bolgár tavaszköszöntő hagyományra utal, az esemény pedig a balkáni derűt hozza el a csípős januári estébe. És ez csak a kezdet.
– A tánctanítás közben egy másik teremben népzenei koncert zajlik, az előtérben pedig vonós táncházhoz készül elő a zenekar és a közönség – mondja Zolnai Sári, a Fonó Budai Zeneház népzenei művészeti vezetője.
Az itt már egyneműbb, fiatal felnőttekből álló publikum várakozás közben sem tétlenkedik. Koncert után készségesen kapják fel a cimbalmot, hogy némi tanakodás és a lábak lecsavarása után igazgassák be a raktárba. Jól látszik, hogy az este romantikus ismerkedésre is kiváló alkalom lesz: hasonló korú fiúk és lányok, a közös kultúra, az élő zene és a vonóshoz illő páros táncok jó alapot adnak majd egy hajnalig tartó mulatsághoz.
Élő magyar népzene
Szombat délután, sűrű tejfölködben érünk a miskolci Avas lábához. Néma csend van: nehéz elhinni, de két óra múlva közel ötven ember ropja majd itt magyar népzenére.
Az Avas nagyjából kétszázharminc méteres mészkődombja a belváros közepén emelkedik, déli lejtőjén több száz öreg borospince sorakozik. Az egykor élettel teli városrész mára inkább csendes, pedig a színvonalas program az egyik legnagyobb vidéki városban is úgy kell, mint egy falat kenyér. Ezt ismerte fel egy helyi házaspár, Péter és Judit, akik 2021-ben, a Covid idején vették meg és csinosították ki a sor egyik pincéjét, amit most Bagoly Club néven, közszolgálatból üzemeltetnek, és ahol legtöbbször zenés rendezvényeknek adnak otthont.
Ami összetartozik, össze is nő: Bayer Attiláék Miskolci Folkklubja nem véletlenül ide szervezi népzenei és néptáncos eseményeit. A sorban ma következő rendezvény egyszerű, de annál ígéretesebb programterve: élő magyar népzene, néptánc és éneklés.
Előbb a házigazdák érkeznek meg – a becsületkasszás büfét kell előkészíteni. Aztán Attila és felesége ér le, majd szép sorban a zenészek is befutnak, és folyamatosan csorognak a résztvevők is.
– Kézilabdameccs is van, lesznek, akik csak tizenegy után érnek le. Nem ritkaság: a folkklubra zenés szórakozóhelyként gondolnak a helyiek – mondja Attila. A folkklub a táncházak eredeti hagyományát támasztja fel – ahogy ott sem tanították táncra a résztvevőket, hanem a kicsik a nagyobbaktól lesték el a mozdulatokat, itt sincs célzott oktatás. Csak egy kupac jó kedélyű ember, no meg tánc és zene. De milyen! Csupa ritmus, csupa lüktetés: az ember szíve ritmusára húzza az előbb vonós, majd fúvóssal is kiegészülő együttes, majd egy-egy dalt közösen is elénekel a nemben és életkorban itt is vegyes közönség.
A kipirult arcok közül kiragyog két fiatal táncos. Fanni és Péter nemcsak a mozdulatokat ismerik pontosan, de láthatóan otthon is érzik magukat ebben a közegben. Tizenhét évesek, és mindketten gyerekkoruk óta néptáncolnak. Hogy miért töltik egy avasi pincében a szombat estéjüket? A hetyke kalapban érkező Péter adja meg a választ:
– Nagyon szeretem a népzenét, a néptáncot, másrészt itt olyan elfogadó közösséget találok, amilyet máshol nem. – Kezdjük kapiskálni: Bíró István, a Csűrdöngölő zenekarvezetője úgy elegyedik szóba velünk, mintha mindig is ismertük volna egymást, pedig más körökben mozgunk. Ő mintegy negyven éve a népzenének él, a zenekar tarsolyában sok száz elemből áll a repertoár, amiből szatmári vagy hajdúsági muzsika éppen olyan könnyen csalogatható ki, mint a legnépszerűbb mezőségi vagy székelyföldi dallamok. Ma este mindenki megtalálja a kedvére valót. Az egyik résztvevő olyan jól érzi magát, hogy egészen Nyíregyházáról ruccan át az élményért.
– Ötvennyolc évesen csöppentem a táncház világába. Hogy pontosan mikor, azt fedje jótékony homály. Az első alkalommal éreztem, jó helyen vagyok – mondja.
A pincében eközben egymást érik a jobbnál jobb dallamok, egyetemista és alkalmi partnere éppen olyan lelkesedéssel táncol, mint a középkorú, láthatóan összeszokott páros, a táncosok félszavakból is megértik egymást: a zene nyelvét itt mindenki magas szinten beszéli. Azt például, hogy legényes jön – azaz a lányok, nők leülnek, a férfiak pedig virtuóz táncukkal kirúgják a ház oldalát – egy-két taktusból tudja mindenki. Idős és fiatal férfiak mutatják meg, mit tudnak: dobbantanak, combjukra csapnak, a lábukkal figuráznak… Már értem, miért volt a táncház régen a hódítás terepe is.
És nem véletlen a lépésekben való tájékozottság sem. Miskolcon ma is sokan értik a táncot, nem kis részben a Szinvavölgyi Alapfokú Művészeti Iskolának vagy a Városszéli Betyárok elnevezésű tánccsoport oktatójának, dr. Nyíri Gábornak köszönhetően – érdemeit Attila külön kiemeli. Na és persze annak a ténynek, amit mindenki csillogó szemmel emleget fel az este: idén ötvenéves a miskolci táncház!
....teljes cikk regisztráció után
Balázs Barbi
