A magyar népzene különleges paraszti hangszereit és az ismertebb vonósokat is megmutatja gyerekeknek szóló farsangi műsoraiban a Kákics zenekar.
Az idei farsangi időszakban a budapesti Magyar Zene Házában is bemutatta farsangi, gyerekeknek – persze nemcsak nekik – szóló népzenei összeállítását a Kákics. Múlt hét szombaton pedig Székesfehérváron tartottak farsangi gyermek- és felnőtt-táncházat. Vezetőjükkel, Tárnok Ákossal a Fejér vármegyei Zámolyon beszélgettünk.
A vonós hangszereket is tisztelő Kákics muzsikusa a Vasárnap.hu-nak elmondta, amellett, hogy megszólaltatják a hegedűt, a brácsát, a bőgőt, előadásaikon külön figyelmet fordítanak arra, hogy az igazi paraszti hangszereket is bemutassák, mert úgy érzik, hogy ezek a zeneszerszámok, amelyeket anno a parasztemberek, a pásztorok saját maguk készítettek el, manapság egy kissé háttérbe szorultak.
Szeretjük az igazi paraszti hangszereket is használni a zenénkben: a bőrdudát, a tekerőlantot, a citerát, a különböző furulyákat”
– mondta, hozzátéve, hogy „ezeket a hangszereket a gyerekműsorba is beletesszük, éppen azért, hogy ismerje meg ezeket is a felnövekvő nemzedék”.
Egy gyerekműsorban jól működő és hálás stratégia, ha az előadók és a közönség képzeletben együtt utaznak valahonnan valahová. A képzelet is szárnyra kaphat! A Kákics, lévén magyar népzenét játszik, magyar tájakon utaztat. A magyar népzene persze nem ismer országhatárokat. S ez a képzeletről ugyancsak elmondható…
Farsangi előadásukat – a Magyar Zene Házában például, ahol a cikkünket kísérő fényképek is készültek – Brassóban kezdték, no, nem azért, mert az van a legközelebb, hanem a móka kedvéért. Szó szerint. A vidám borica jó terepe ugyanis a bolondozásnak. A Brassó melletti hétfalusi csángók egykor farsang idején is – illetve a hetvenes évektől jobbára már csak karácsony másnapján – gyakorolták a boricázás népszokását.
A Kákics zenekar a Magyar Zene Házában, színpadra menet. Hátul láthatók a boricázás jelmezesei. Fotó: Vasárnap.hu/Varga Ilona
„Ennek a zenéjére mentünk be a Magyar Zene Háza előadótermébe is, ketten a zenekarból álarcot vettek fel, hozzá szőrös subát, és rázták erősen a kolompot, a zajkeltés régi szokásának engedve” – mesélte Tárnok Ákos.
A boricázás álarcosainak megnevezése, annyi csak, hogy kuka.
Azért kukák, mert nem beszélnek. Ha megszólalt régen egy ilyen álarcos, akkor rögvest elárulták magukat a falubelieknek. Megismerték őket. Jaj, megállj, Ferkó, te vagy az?”
„Nem jártak jól a kukák, ha lebuktak, ugyanis szerepük szerint ők mindenféle csintalanságot követtek el. Például havat lapátoltak a kemencébe, mert szegénynek melegedni kell ott. Gondolom, mennyire örült a gazda, én sem örülnék, ha az én kemencémbe beletennék. Ha pedig találtak egy szerszámot, akkor azt gyorsan elorozták, és odaadták a vatáfnak, a táncosokat vezető legénynek, akitől azután megfelelő pénz ellenében válthatta csak vissza a gazda. Természetesen ez a pénz az esti mulatságra kellett” – magyarázta Tárnok Ákos.
„Amúgy nagyon érdekes, izgalmas zenéje van a boricázásnak” – fűzte hozzá.
Az utazás – ha a képzelet hozzá az üzemanyag –, minden további nélkül folytatódhat Brassót elhagyva Somogyban. Arrafelé kedves paraszti hangszer volt a hosszú furulya, amit hosszi furuglának is mondtak. A hosszú furulyába pedig nemcsak belefújtak, hanem bele is dünnyögtek, ezzel ritmust is adott a hangszer.
Somogyban járva – a farsangi műsorban – a somogyi dudással és a somogyi fújtatós dudával is találkozhattak az utazók. Ezen a ponton a gyerekeket feszt megkérdezik a zenészek, hogy mégis, szerintük, mit látnak. Sokszor bizony azt kiabálják be a lurkók, hogy „skót dudást”. Az újabb kérdés erre gyakran az, hogy „láttok-e rajta, a dudáson szoknyát?” Na, ilyenre még nem volt példa.
Király Dávid dudás a Magyar Zene Házában. Fotó: Vasárnap.hu/Varga Ilona
„Nekünk teljesen más a dudánk, mint a skótoké. Magyarország északi részén volt jellemző, hogy szájjal fújták fel a dudát. Somogyban, vagy éppen a Dél-Alföldön fújtatós dudák voltak” – mondta Tárnok Ákos.
A műsorban ilyenkor hathatós zenei kísérettel mesélik el azt a történetet, amely a vizet fakasztani képes dudásról szól.
Miután ezt „kitárgyalták”, azután továbbindultak.
„Ha már meglátjuk Kiskundorozsmánál a szélmalmot, vagy Kiskunmajsánál a tanyákat, akkor már tudjuk, a Dél-Alföldön vagyunk, ahol bizony már megjelent a dél-alföldi tekerős, aki bő gatyát, hozzáillő inget és csizmát viselt. A tekerőlant, hangutánzó neve a nyenyere, nagyon izgalmas hangszer, már a behangolását, a húrjainak recsegtetését is rendre nagyon élvezik a gyerekek” – mondta Tárnok Ákos.
A nyenyere, ha elhallgat, általában Erdély irányába indulnak a Kákics efféle gyerekműsorai, s olykor megállnak a Mezőségen is, ahol a vonós muzsika szólalhat meg. Onnan aztán már egészen közel van Erdély kapuja, a Király-hágó, majd Székelyföldön át elérik a Gyimes-völgyét, a gyimesi csángók otthonát.
„Ott előkerül az ütőgardon, és akkor mondjuk a gyerekeknek, hogy nézzétek, ez a csipisüti, mert hát csipi s süti is.”
Az ütőgardont ütni is kell, s húrjait csípni is kell, így kell zenére biztatni ezt a hangszert.
Majd átlépve a történelmi Magyarország határait, a Kákics tagjai átmennek mindig a moldvai csángókhoz is, hogy előkerülhessen a gitárhoz hasonlatos pengetős hangszer, a koboz. Előadásaikon a kobzás gyakran moldvai csángó viseletben jelenik meg, kecskepásztorként. Mégpedig némiképp bús pásztorként, aki elkódorgott kecskéjét keresi.
Mint azt Tárnok Ákos elmondta, ez a történet, ez a mese Magyarország-szerte ismert volt, mindenki a maga vidékének a zenéjével játszotta. A mesében persze előbb-utóbb megkerül a kecske, miután a pásztor leküzdi mind a felmerülő akadályokat.
Így, humorral, jelmezzel, dramatikus játékokkal, alakoskodással és mesés történetekkel egybekötve szól a magyar népzene a Kákics zenekar hagyománytisztelő, de mégis minden alkalommal kicsit más farsangi gyermekelőadásain.
Majer Tamás
