– Prímásként, zenekarvezetőként képes egyéni zenészként tekinteni saját magára? Vagy a Hevederrel való szimbiózis mindent visz?
– Természetesen egyénileg is léptem már fel, de ahhoz, hogy valaki elérjen egy bizonyos zenei minőséget, segítség kell, társak kellenek. Ez nem olyan műfaj, ahol szólóban, egyénileg tudok kiteljesedni, a kulturális közeg eleve a bandában való muzsikálásra predesztinál. A magyar népzene zenekaros változata csak vonós zenekarként működik igazán, ebben nem lehet szólókarriert befutni. Esetleg abban a tekintetben, ha az ember több zenekarban, különböző felállásokban játszik. Ez ma Magyarországon meglehetősen divatos, mifelénk azonban nem honosodott meg annyira, azért is, mert nincs olyan sok zenekar, és talán nincs is igény annyira. Legyen egy zenekar, amelyikkel tudok dolgozni, amelynek tagjaiban megbízom, elégedett vagyok velük, velük próbálok meg kiteljesedni. Mert ha más zenekarral próbálod eljátszani ugyanazt a repertoárt, óhatatlanul más produkció lesz belőle.
– „Civil” ember milyen mértékben észleli a különbséget, ami abból fakad, hogy a prímás éppen más zenészekkel játszik?
– Szerintem alig, nem biztos, hogy egyáltalán észreveszi, hogy éppen más brácsázik. Belülről azonban sok minden másképp működik. Ebben a fajta muzsikálásban egy hangkép van előttünk, az határoz meg mindent. Minden muzsikát felvett gyűjtésekről tanulunk meg, ráadásul fül után, ezek teljes egységükben soha le nem írt zenék. A szászcsávásiak vagy a palatkaiak nem kottából játszanak, viszont igazi képzett zenészek. Mi is ugyanúgy tanuljuk meg, ahogy ők. Csak másképp. A muzsikában is csak pillanatkép egy bizonyos zenei pillanatról rögzített felvétel. Nagyon sok fényképet kell készítenünk ahhoz, hogy a nagy kép összeálljon az agyunkban. A fejünkben mindig van egy ideális hangkép, hogyan kell megszólalnia annak a muzsikának, mitől lesz szép. Ahhoz pedig elengedhetetlen a segítség, hiszen hiába muzsikálom le jól a saját részemet, ha a kíséret nem azt a lüktetést hozza, ha bakizik a harmonizálásban. Innen eredeztethető a zenekar fontossága.
– Hogyan alakult ki az a zenei érettség, amellyel ma közeledik a népzene jelenségéhez?
– Régebben tanítottam is, bizonyára az is közrejátszott a népzenével kapcsolatos gondolataim valamilyen rendszerbe állításához. Tanárként olyasmit kellett megmutatnom, amit igazából magam sem iskolai feltételek között tanultam, hanem autodidakta módon, rengeteg koncentrálással sajátítottam el. Ha az ember saját maga jön rá egy bizonyos díszítésre, az életre szól, nem veszi el tőle senki. Persze úgy is lehet, hogy egy tanár elmagyarázza, de sokkal értékesebb és időtállóbb, ha a tudás magától költözik az emberbe, és ez a népzenetanulás természetes módja. Egy cigányzenész-dinasztiában a kölyök nem skálázással kezdi, hanem dallamokat, dallamrészleteket próbál lejátszani, utánozni. Beszélni sem úgy tanul meg a gyerek, hogy felírjuk neki a táblára az ábécét. Szavakat tanul, ráérez a nyelvre, a beszéd ritmusára, mondatokat tanul meg. A cigányzenészek a muzsikálást is hasonló módon tanulják el. Ezt a módszert lehetetlen reprodukálni iskolai környezetben. Ha viszont anyanyelvi szinten tanulod meg a zenét, az a zene, az a stílus egész életed során követ. Ezért van az, hogy bármilyen dallamot tanulnak meg például a csávásiak, az csávási stílusban fog megszólalni, azzal a hangulattal, mert ők így beszélnek zeneileg.
– Gyerekként önt melyik pályára sodorta a sorsa?
– Hatévesen kerültem a sepsiszentgyörgyi zeneiskolába, egy éven át Klára Barna volt a hegedűtanárom, miközben ő nem is volt hegedűs. Gál Mónika következett, nála sosem láttam a hangszert, soha nem derült ki számomra, hogy tud-e egyáltalán hegedülni. Vadász Sándortól már jóval többet kaptam, de az előző hat év hiányát már nem lehetett pótolni. Ha eleve egy nagyon jó hegedűtanárhoz kerülök, most talán nem népzenét játszom, hanem valamelyik filharmóniában ülök a hegedűs pultban. Nem biztos, hogy jobban élvezném, és mai fejjel biztosan nem ülnék be egy filharmóniába.
– Amúgy képes lenne eleget tenni egy filharmónia követelményeinek?
– Bizonyos szempontból lehet, hogy kilógnék a sorból, más tekintetben viszont nem. Legutóbb a szentgyörgyi színház Csárdáskirálynő előadásában ültem a pultban. A nyitányban elég gyors tizenhatod futamok vannak, az előttem ülő lányok – Brassóban hegedű főszakosok – rendesen szenvedtek vele. Nekem viszont könnyen ment, ismert figurációk voltak a népzenéből, a szaporából. Persze vannak olyan technikai fortélyok, amelyek már nem mennek annyira, legalábbis sok energiát igényelne újra megtanulni, begyakorolni azokat.
– A megfelelő tanárok hiánya akár arra is alkalmas lehetett volna, hogy egy életre elvegye a kedvét a zenéléstől. Mi tartotta meg mégis a zene mellett?
– Akkor már egyértelműen a népzene. Nyolcadikos voltam, amikor először megszólítottak, bár igazából nem is engem kerestek, hanem az egyik bőgős osztálytársamat. A tanulók klubjának zenekarába kerestek bőgőst, elkísértem őt, ott tőlem is megkérdezték, milyen hangszeren játszom. Hegedűn? Gyere te is. Aztán a Mikó zenekara következett, a tánccsoport épp egy felcsíki koreográfián dolgozott, annak a zenéjét kellett megtanulnom kazettáról. Az eredetit a csíkszentdomokosi Sinka Sándor prímás játszotta, egy balánbányai előadáson ott is ült a nézőtéren. Az azt követő táncházban megszólított, hogy álljak be melléje muzsikálni a felcsíki táncrendben. Én abban a tudatban voltam, hogy már megtanultam azt a repertoárt, de rá kellett jönnöm, nem azt játssza, amit én. Az öreg megpróbálta megmutatni, hogy ő a legény a gáton, különböző cifrákkal szórta meg a muzsikáját. Életre szóló tapasztalat volt. Ez volt az első, úgymond adatközlő cigányzenésszel való kapcsolatom. A többiekkel való megismerkedés 1996-tól kezdődően szépen, fokozatosan történt, anélkül hogy berontottam volna a világukba.
– Hogyan közelítette meg őket?
– Kistudíroztam, hogy a cigányzenészekkel úgy lehet a legjobban ismerkedni, ha megkínálod őket jó minőségű cigarettával. Fel kell készülni, hogy rád fognak járni, és az összes cigidet elszívják – közben viszont könnyű velük beszélgetni. Végül is nem olyan nagy befektetés. Ha látják az emberen, hogy érdeklődik az életük felől, az emberségük, a muzsikájuk iránt, ha látják, hogy csodálja őket, jól fogadják. A tudás nélküli túlzó csodálat viszont átmegy felületes viszonyba, amibe bőven belefér, hogy igyekeznek átverni az újonc érdeklődőt. Én előre készültem ezekre. Több alkalommal nem álltam be melléjük muzsikálni, csak néztem, mit csinálnak. Figyeléssel tanultam. Aztán amikor elővettem a hangszert, már csak magamra kellett figyelnem, úgyis hallottam, mit játszanak, és próbáltam megcsinálni azokat a fortélyokat. A szászcsávási Csányi Sanyi megpróbálkozott azzal a trükkel is, hogy cseréljük el a hegedűinket, de az előbbi években már láttam, mire megy ki a játék. A trükk abban áll, hogy neked van egy jobb minőségű hegedűd, ő viszont olyan készségekkel rendelkezik, amitől egy felhúrozott seprűnyél is jobban szól a kezében. Ettől azonban még tisztában van, hogy az én hangszerem szebb, kifinomultabb, jobb munka, míg az övé valószínűleg egy gyári fapados vagy összetákolt eszköz. Megpróbálják elhitetni veled, hogy az ő hegedűjük azért szól úgy, mert az a jobb. Ő adja az övét, én adom az enyémet, és még fizetek is neki egy láda sört. Megkérdeztem Sanyit: ha az övé a jobb, miért akarja elcserélni? Látta, hogy megnyertem a meccset, abban a pillanatba berakott egy dobozba: jó fiú ez, hagyjuk békén.
– Az egyik kedvenc előadásom A banda című a Heveder főszereplésével. Mennyire életszerű, amit ott látunk, illetve milyen mértékű színpadiasság van benne?
– Ami színpadra kerül, az bizonyos mértékig stilizált történet. Egy cigányzenekar pénzért zenél lakodalmakon, keresztelőkön, ugyanakkor ki van szolgáltatva mindenféle ízlésnek és agressziónak. A banda története, az események, a zenekar kiszolgáltatottsága abszolút reális, bár manapság talán kevésbé történnek hasonlóan a dolgok. Amikor azt a produkciót csináltuk, már rendelkeztünk némi élettapasztalattal ebben a tekintetben. Az előadás alapját képező történetet amúgy a maga nemében híres palatkai banda szolgáltatta. A cigányzenész hosszú ideig a társadalom perifériáján élt, egyedüli megélhetése a zenélés volt. A legjobb példa a világhírű szászcsávási zenekar, amelyet Japántól Amerikáig mindenhol sztároltak, de a Szászcsáváson megrendezett Küküllő menti borversenyt követő mulatságon simán felragasztották az 500 lejest a prímás homlokára. Ennyiért még a híres prímás, Dumnyezó is elviseli a megaláztatást, azt a pénzt ő sem kapja meg ilyen könnyen soha.
– Annak idején milyen késztetésből csatlakozott a Hevederhez?
– A zenekart nem én raktam össze igazából, hanem Molnár Szabolcs. Az ő korábbi zenekara, a Palló 2002-ben felbomlott, egyedül maradt a Háromszéknél. Akkor kerültünk oda én és az öcsém, Albert, rá egy évre jött Bajna Gyuri, majd Szilágyi Laci, 2004 óta vagyunk együtt. Azóta nekem egyetlen nagyobb kiruccanásom volt a Heveder nélkül, 2010-ben az Üsztürü zenekar hívott meg Amerikába. Mindenki tudja, hogy a Hevedernek van prioritása, általában ugyan én vállalok el muzsikálásokat a zenekar nevében, de előtte mindig megkérdezem, van-e valakinek egyéb dolga. Ugyanakkor legalább három előadás bizonyította, hogy a Háromszéken belül mennyire fontos szerepe van a bandának. Mert például nem minden zenekar tud színpadon játszani, viselkedni. Hosszú évek munkája, tapasztalata során alakult ki a mi színpadi jelenlétünk. Egyfajta követelmény is volt az együttes részéről, és most már magam is vallom, hogy ez alap kell hogy legyen. Ha egy profi együttestől olyan előadást nézek, ahol a zenekar csak muzsikál, nekem máris szúrja a szememet. Ne legyetek civilek a színpadon, szoktuk mondani. Ehhez persze különböző tréningek is közelebb vittek bennünket, a színháziasság mindig is szerepet vállalt és kapott az együttes életében.
– Hogyan alakult a munkamegosztás az együttesben?
– Molnár Szabi kiválása óta négyen vagyunk állandó tagok. Igyekszünk lefedni a Kárpát-medence teljes zenei palettáját, ami azt is jelenti, hogy mindenki több hangszeren is játszik, olyan formákban, hogy mindig a megfelelő hangzást tudjuk elérni. Szilágyi Laci brácsázik, harmonikázik, tekerőlantozik, gardonyozik, dobol, ha kell. Bajna Gyuri bőgős, csellózik is, ami viszonylag rokon hangszer, de más technikát igényel. A fúvós rész is az övé, és alapvetően gardonyozik is. Vettünk neki egy dudát, egy hangszerbemutatón meg tudja szólaltatni, de a színpadképességig még van egy kevés. Az öcsém, Albi a brácsa mellett cimbalmozik és bőgőzik. A kobzát nem szereti, de néha muszáj neki. Én csak hegedülök, ha kell, brácsázom is, de mivel én vagyok az egyedüli hegedűs, dallamhangszeres, általában én hegedülök vagy énekelek. Illetve van egy táncos lányunk az együttesnél, aki klarinét szakon végzett, őt is használjuk, és nagyon örülünk neki, ő is szereti.
– Merre tart a banda útja? Vagy akár az ön személyes pályája.
– Az embert a céljai éltetik, és mindig van egy következő lépés. Ami engem illet, a népzenei vonal egy kicsit háttérbe szorult az utóbbi időben. Öt-hat évünk nagyjából ráment az aktív zenélésre, a mulatságokon, keresztelőkön, lakodalmakon többnyire nem népzene kell. Úgy érzem, hogy a népzenei tudásunk – zenekari értelemben, de a saját tudásom is – kopott. Ez azt jelenti, hogy rengeteg dallam átment passzív tudásba. Ezeket kell visszaélesítenünk, aktiválnunk. Másik irány, amelytől a népzene kicsit háttérbe szorult, az a táncelőadások zenei anyagának szerkesztése, amely hosszú ideig abból állt, hogy népzenéket ugyanazzal a hangszereléssel átírtunk, átírtam, kicsit módosítottunk, alakítottunk a színpadi művészethez, a táncelőadásokhoz. A rendezők, koreográfusok ezt igényelték. Nem rosszak ezek a feldolgozások, sokan kérdezték is, miért nem csinálunk csak zenei feldolgozásokat. Én azonban nem gondolom, hogy nekünk a zászlónkra kéne tűzni ezt a műfajt. Volt koncertünk a feldolgozások gyűjteményéből, talán kétszer játszottuk azt az egész estés műsort. A baj az, hogy a népzene nem koncertzene, hanem funkcionális zene: alapvetően a zenész muzsikál, énekel, arra meg valaki mulat, valaki táncol. Ez a viszonyrendszer különböző szituációkban megkövetel bizonyos dolgokat, és ahhoz alkalmazkodni kell. Az utóbbi időben a népzene népszerűsítése céljából mi is sokat koncertezünk, van két kiadott lemezünk, és négy-öt kiadatlan. Nemrég volt egy felkérés, az Ecce Homo című táncszínházi előadás zenei anyagának megírása, amelyhez csak írott zenét használtunk, népzenét csak foszlányokban tartalmazhatott. Például Liszt Ferencet kellett megidézni rapszódiaszerűen. Ilyeneket korábban abszolút nem csináltam, nagy kihívás volt, magam is meglepődtem, hogy ilyet is tudok, elégedett voltam. A jól sikerült betétek után kaptam más felkéréseket is. Ezekbe az irányokba vezet az utunk.
Fazakas Levente
Népzenész, a Heveder zenekar vezetője. Brassóban született 1981. augusztus 3-án. A sepsiszentgyörgyi Művészeti Líceumban érettségizett 1999-ben, 2004-ben diplomázott a brassói Transilvania Egyetem zenepedagógia szakán, mesterfokozatát népi vonós–hegedű szakon a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen szerezte meg 2018-ban. 2002 óta a Háromszék Táncegyüttes (ma Háromszék Táncszínház) tagja. Az együttes 38 előadásában vállalt szerepet zenészként, zenei szerkesztőként, zeneszerzőként (Ecce Homo, 2003–2004). Egyéb művészeti közreműködések: Székely Mikó Kollégium Tánccsoport (1996–2002); Szarkaláb Néptáncegyüttes, Kolozsvár (2002–2006); Udvarhely Táncműhely: Zeng a lélek (2006), Hüvelyk Matyi (2007), Négy tánc (2010), Rítustól rítusig (2011); Tamási Áron Színház: Filléres komédia (2002), Csárdáskirálynő (2005), A nyugati világ bajnoka (2006); Csíky Gergely Állami Magyar Színház: Férfiak nélküli falu (2008); gyergyószentmiklósi Hóvirág Néptánccsoport: Gyilkos-tó legendája (2009); Székelykeresztúri Pipacsok: Emésztő virtus (2009). Két műsor a zenekarról a Duna TV-n: Élő népzene (2008 december), EtnoKlub (2011). A Heveder zenekarral két lemez: Eresszed, hogy menjen (2010), Heveder Band (az amerikai turnéra, 2011). Amerikai turnék: az Üsztürü zenekarral (2010), a Hevederrel (2011, 2012). Díjak, kitüntetések: az EMKE Kacsó András-díja a Heveder zenekarnak (2008); Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozója, díj a hiteles és virtuóz előadásmódért a Heveder zenekarnak (2009); Balatonfüredi Prímásverseny, I. díj (2016). Nős, három gyermek édesapja.
