1906 nyarán Bartók Béla a vidéket járta fonográfjával, hogy népdalokat gyűjtsön. Ez az utazás nem csupán egy fontos fejezet nyitánya volt a saját életében, fordulópontot jelentett a magyar kultúrtörténetben is. Az ifjú zeneszerző ekkor még talán maga sem sejtette, hogy a népzene felfedezésével nemcsak saját zenei nyelvezetét alapozza meg, hanem a, tudományos igényű magyar népzenekutatást is elindítja.
A zseniális zeneszerző első találkozása a magyar népzenével voltaképpen már 1904-ben megtörtént, és egy székely szolgálólány, Dósa Lidi nevéhez fűződik, aki 1904-ben, Bartók füle hallatára énekelt szülőfalujából, Kibédről hozott dalokat. Bár csupán néhány dallamot jegyzett le, ez az élmény annyira mély hatással volt rá, hogy többé nem hagyta nyugodni.
„Megtaláltam a székely dallamtípusokat, amiről nem hittem, hogy léteznek” – írta később lelkesen.
A valódi rendszeres gyűjtőmunkát 1906-ban kezdte. Fonográfjával végigjárta az Alföldet, a Dunántúlt, végül eljutott Erdélybe is. Gyűjtéseit gyakran segítette rokonai kiterjedt kapcsolatrendszere az agráriumban: gazdatiszt sógorok, ismerősök, szóra bírható cselédek mozdították előre a terepmunkát. Egy 1906 júliusában írt levélben így fogalmaz: „Vasárnap átvitt [Galgóczy] Géza Biharmegyébe, a Sarkad melletti Fekete-Ér pusztára, ahol végre akadt anyag is. Ott megismertem Franckot, a ki mindjárt Dobozra hívott egy napra. Hétfőn elmentem gépemmel kanászoknak és juhászoknak közibe, délután meg este a benedeki cselédlányt fonografáltam le. Kedden reggel búcsúzóul még egy aratót hívatott be Galgóczy, azután indultam Dobozra. A fekete-éri gazdatiszt aznap estéjére átküldözte egy öreg énekesét, Franck is hozott egy nehányat vacsorára, s így este történtek felvételek is, leírás is. Összvesen feljegyeztem arrafelé 83 dalt, és 47 felvételt készítettem. Franck nagyon szíves volt, meghívott egy pár hétre pl. október, vagy novemberben, amikor elrándulhatunk különböző szomszéd uradalmi gazdatisztekhez és átkutathatjuk az egész vidéket.”
A hangrögzítés, mint módszer, forradalminak számított. Bartók nemcsak lejegyezte a dallamokat, hanem ahol csak tudott, hangfelvételt is készített. Így tudta utólag elemezni a díszítéseket, ritmikai sajátosságokat, amelyek puszta hallás alapján szinte lehetetlenek lettek volna. Ugyanakkor hangsúlyozta: a fonográf nem helyettesítheti a helyszíni lejegyzést, inkább kiegészíti azt.
Bartók Béla legnagyobb felfedezése a régi stílusú, pentaton dallam. Ezek az ereszkedő vonalú, kvintváltó szerkezetű dalok alapvetően különböztek a korábban „magyarnak” tartott verbunkos stílustól, amely a 19. században már elhasználódott zenei közhellyé vált. A pentatónia azonban ősi, keleties ízt hordozott, és Kodály Zoltánnal együtt Bartók ebben látta meg a valódi magyar zene gyökerét. A felismerés megerősítette a népdalok szerepét nemcsak a zeneszerzésben, hanem a zenei nevelésben is: a Kodály-módszer népdaloktatási koncepciója is erre épült.
Bartók nem elégedett meg azzal, hogy csak a magyar népdalokat gyűjtse. Már korán felismerte, hogy a magyar népzene egyfajta kulturális metszéspont, amely szoros kapcsolatban áll más, szomszédos népek zenéjével. Ezért kiterjesztette kutatásait a szlovák, román, rutén, szerb és bolgár népzenére is. Sőt, 1913-ban arab dallamokat is rögzített Algéria oázisaiban, majd 1936-ban török dallamokat gyűjtött Anatóliában.
A munkát mindig rendkívüli alapossággal végezte. A jó gyűjtés szerinte nemcsak technikai kérdés volt, hanem emberismereti is: tudni kellett, hogyan lehet megszólítani az egyszerű embereket, hogyan lehet bizalmat kelteni a gyanakvó parasztokban. Tudta, hol érdemes gyűjteni, például a bányavidékeket kerülte, kit érdemes megszólítani – főként idős, falujukhoz kötődő asszonyokat, és mit érdemes rögzíteni (elsősorban cifrázott, régi stílusú dallamokat).
A terepmunka gyakran nem volt hálás vagy könnyű feladat. A bizalmatlanság mellett küzdenie kellett a mostoha körülményekkel is. Egy alkalommal például nyirkos, fűtetlen szobában kellett éjszakáznia nedves ágyban, hideg tejjel és barna kenyérrel vacsorázva – de még erről is humorral számolt be. Egy másik gyűjtés során 24 óra alatt 105 dallamot rögzített – fantasztikus tempóban, hihetetlen kitartással.
A zeneszerző 1918-ig több mint 2700 magyar népdalt gyűjtött, teljes gyűjteménye a 13 000 dallamot is elérte. Bartók módszertani munkái – különösen a „Miért és hogyan gyűjtsünk népzenét?” című 1936-os tanulmánya – a modern népzenekutatás alapkövei lettek. Kodállyal közösen elindították a magyar népzenetudományt, és máig ható módon újították meg a nemzeti zeneszerzést.
A gyűjtések hatása Bartók zenéjében is közvetlenül tetten érhető: sok kompozíciója népzenei alapokra épült, de nem egyszerű feldolgozásokban, hanem egy mélyebb, stiláris transzformáció révén. Ezzel a világhírű zeneszerző – ahogyan ő maga is írta – „a parasztzene szerves továbbfejlesztését” valósította meg.
Bartók Béla népzenekutató munkássága nélkül ma szegényebb lenne a magyar kultúra. Nemcsak a zenei gyűjtemények lennének kisebbek, hanem a nemzeti identitásunk is más lenne. Éppen abban a korszakban vágott bele, amikor a magyar falu világa éppen hanyatlani kezdett, így az utolsó pillanatban mentette meg annak zenei örökségét számunkra. Ahogy ő maga fogalmazott:
„Életem legboldogabb napjai azok voltak, amelyeket falvakban, parasztok között töltöttem.”
Kovács Dániel
