Dudás Kata neve bizonyára ismerősen cseng a topolyaiak nagy részének. A fiatal hungarológus az anyanyelvápolás mellett a magyar kulturális örökség védelméből is kiveszi részét. Az idén júniusban második alkalommal érdemelte ki a Kazinczy-érmet.
* Na, Kató, mesélj! Hogyan is kezdtél néptánccal, illetve népdalénekléssel foglalkozni?
— Az első lépések annyira korán jöttek az életembe, hogy talán már nem is emlékszem pontosan minden mozzanatra. Igazából óvodás korom óta foglalkozom néptánccal és népdalénekléssel, a szüleim biztatásának és ösztönzésének köszönhetően. Nélkülük bizonyára nem indultam volna el ezen a hosszú úton. Ha dönteni kellene, ki volt a nagyobb motiváló erő, akkor úgy gondolom, hogy az édesapám lehetett. Általuk találkoztam ezzel a világgal, ők voltak azok, akik elvittek a topolyai Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központba, és beírattak a néptánccsoportba. Aztán idővel kedvet kaptam az énekléshez is, csoportban, majd szólóban is énekeltem. Valójában a néptáncot és az éneklést is ugyanakkor kezdtem el, ezért a két dolog együtt jár, szétválaszthatatlan elemet képez nálam.
* Mi az, ami különösen vonz a népi kultúrában, táncban, éneklésben?
— Talán egy kicsit túlzásnak, már-már mesterkéltnek hangzik, mégis az egyik legfontosabb, amit ebben a közösségben szeretek, az, hogy egy második családot és igazi barátokat adott nekem. Olyan emberekre leltem, akikre az élet minden területén tudok számítani. A bajtársiasság, az összetartó erő érezhető nemcsak a tánccsoporton belül, hanem a különféle tánccsoportok tagjai között is. Tudniillik az évek során számos ismerősre, barátra tettem szert mind az anyaországban, mind más, határon túli vidékeken, akiket a néptáncnak köszönhetően ismertem meg. Másrészről a tánc is, és az éneklés is a mindennapjaim része. Az éneklés az önkifejezést, az érzelmeim elmesélését könnyíti meg, a népdalok feladata ugyanis egykoron ez is volt. Mondhatni, az én esetemben most is erre valók, az érzelmeim megélésében segítenek. A választás nem könnyű, de ha mégis választanom kellene, akkor a néptáncban és az énekben is az erdélyi dalokat és táncokat szeretem a legjobban. Ezek valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva nagyon közel állnak a szívemhez, meglehet, azért is, mert a legelső tánc, melyet magamtól, a magam örömére tanultam meg, az erdélyi magyarpalatkai tánc volt. Az erdélyi népdalokat ugyancsak előnyben részesítem, talán azért is, mert az elsajátításuk a legnehezebb, tele vannak díszítéssel. Emiatt egyfajta sikerélményként könyvelem el, ha sikerül autentikusan előadni.
* A felsoroltak mellett sokáig sportoltál, asztaliteniszeztél, illetve verseket mondtál. Foglalkozol-e még ma is ezekkel?
— Ez a két „hobbim” igazából az általános iskolás éveimet töltötte ki. Igaz, ha emlékeim nem csalnak, akkor középiskolában még asztaliteniszeztem egy darabig, de szavalóversenyekre már nem jártam. Ma már nem igazán foglalkozom egyikkel sem, mást sportolok. Mivel az asztaliteniszt és a néptáncot nem tudtam időben összeegyeztetni, a középiskola végéhez közeledve a néptánc folytatása mellett döntöttem. Verset sem mondok olyan gyakran, mint korábban, ezzel a műfajjal azonban nem szakítottam véglegesen. A Szép Magyar Beszéd versenyen már középiskolás koromban is részt vettem, 2018-ban pedig Kazinczy-érmes lettem. Az idén pedig már egyetemistaként, B. Fejes Katalinnak, a Magyar Nyelvészeti Tanszék nyugalmazott egyetemi docensének a mentorálásával, ismét sikerült Kazinczy-érmet szereznem. A szavalásnak köszönhetően kaptam egy olyan tapasztalatot, amely segít abban, hogy gond nélkül ki tudjak állni a színpadra, akár egyedül is. Ez jól jön, főleg a szólóéneklések alkalmával. Az asztalitenisznek is hálával tartozom, hiszen a sportnak köszönhetően tanulhattam meg a versenyszellemet, illetve megismerhettem a versenyben való részvétel jelentőségét. A sportnak talán ez is a lényege — az embernek meg kell tanulnia, hogy nem lehet mindig ő a legjobb.
* Számos díjat, elismerést, kitüntetést tudhatsz magadénak. Ezek közül melyik áll legközelebb a szívedhez?
— Minden díj nagyon fontos számomra, tőled pedig nagyon kedves, hogy ezt is megemlítetted beszélgetésünkben. Középiskolásként óriási örömmel éltem meg, hogy megkaptam a Tehetséges Fiatal Díjat, melyet a Vajdasági Tehetség Gálán vehettem át Szabadkán. Középiskolás koromból szintén büszkeséggel tölt el, hogy elnyerhettem a már említett Kazinczy-díjat, valamint hogy a topolyai Dositej Obradović Gimnázium és Közgazdasági Iskola a generáció tanulójának választott meg. Mindezek nagyon jólestek, és új erővel töltöttek el a további céljaim elérése érdekében. Ezután persze jöttek az egyetemi évek, a nagyobb kihívások. Ebben az időszakban az egyik legemlékezetesebb élményem talán az volt, amikor Budapesten, az Országházban énekelhettem. Ugyanilyen mérföldkő volt számomra, amikor Csonka Ferenc felkért arra, hogy a zenekarában énekeljek. Ez az együttműködés a mai napig fennáll, aminek nagyon örülök. Ezzel is számos tapasztalatra tehettem szert, hiszen egy teljesen más világba is betekinthettem, és nagyon megszerettem. Emellett az egyetemi kulturális életből is igyekeztem kivenni a részem. Több éve bemutatkozom az egyetemi zenei versenyeken, amit az idén azzal ismertek el, hogy megkaptam Az Év Művésze díjat — ezt az elismerést évente csak egyetlen hallgató nyerheti el.
* Hosszú utad alatt sokan segítettek. Milyen a kapcsolatod az egykori és a mai mentoraiddal?
— Úgy gondolom, nincs olyan mentorom, segítőm, aki ma ne volna jelen az életemben. A néptánc és a népdalok világában a legnagyobb segítőim egyértelműen Kisimre Szerda Anna és Kisimre Árpád, a topolyai Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központ vezetői. Mindenben segítenek, támogatnak, sőt, ezt gyakran már kérés nélkül is megteszik. Ők ajánlottak énektanárt is, Szabó Annamária személyében. Tőle is rengeteget tanultam, egyebek között az autentikusságra való törekvést. A Cirkalom Táncegyüttes tagjainak is óriási hálával tartozom, hiszen sikereimben mindig osztoznak velem, és segítséget nyújtanak, bármilyen nehézségbe is ütközöm. Mindenekfelett édesanyám a legfőbb támogatóm, aki kérdés nélkül áll mellettem mindenben. Ebből is ered a fő célom, hogy őt büszkévé tegyem, ez adja a legtöbb motivációt. Miatta és édesapám emlékére foglalkozom mindezzel.
* Most Szegeden élsz. Az egyetem elvégzése után tervezel hazatérni?
— A tanulmányaimat Szegeden folytattam, és most itt is élek. De a próbák miatt minden hétvégén hazajárok, így nem szakadtam el a szülővárosomtól. A hazaköltözés valószínűleg még várat magára, mivel benyújtottam a jelentkezésem az egyetem nyelvtudományi doktori iskolájába, erről a nyár folyamán kapok majd visszajelzést. Ezért sem tudnék teljes mértékben hazaköltözni, ám nem zárkózom el ettől a lehetőségtől sem. Mindig azt mondom, hogy oda megyek, ahol a közösségnek szüksége van rám.
Morvai-Rácz Richárd
LXXX. évf. 29. szám
