A hajdútánctól a botolóig
A hajdúk vagy hajtók közössége a 15. században már önálló társadalmi rétegként élt a Kárpát-medencében. Eredetileg a nagyszámú, olykor több ezer lábasjószág, főleg a szarvasmarha nyugat-európai vásárokra hajtása volt a fő feladatuk. A magyar pusztákról eljutottak akár Augsburgig vagy Nürnbergig is.
Az állatokat a hónapokig tartó több ezer kilométeres utakon kellett megvédeni a vadállatoktól, haramiáktól, tolvajoktól. Éppen ezért a hajdúk kiváló fegyverforgatók is voltak, nemhiába állította őket katonai szolgálatba először Dózsa György, később pedig Bocskai István fejedelem a Habsburgok elleni szabadságharca során – amiért jutalmul 1605-ben Korponán kiadott oklevelének tanúsága szerint le is telepítette őket a máig is hajdúvárosoknak nevezett helységekbe: Böszörménybe, Dorogra, Hadházra, Nánásra, Polgárra, Szoboszlóra és Vámospércsre, melyek akkor még Szabolcs vármegyéhez tartozó települések voltak. Ezzel együtt közel tízezer hajdúnak nemesi kiváltságokat is adományozott.
„Hogy pedig a mi említett vitézeink bizonytalan lakhelyeikről el ne széledjenek, és idegen joghatóság alá ne kerüljenek, hanem mindenkor meghatározott állandó helyen lakva a mi erdélyországi hű székelyeink szokása szerint Magyar- és Erdélyországnak minél hasznosabb és sikeresebb szolgálatot tehessenek, és hogy együttesen mindig készen találtassanak: nekik adományozzuk Szabolcs vármegyében fekvő, tokaji várunkhoz tartozó egész Kálló városát, hasonlóképpen Nánás, Dorog és Varjaspuszta birtokainkat, Hadház, Vámospércs, Sima és Vid nevű részjószágainkat, minden hasznával és járulékával. (…) hogy fegyverrel és felszereléssel jól felkészülve, a mi vagy utódaink parancsára minden hadjáratban kötelesek legyenek megjelenni, és a hazának híven szolgálni.”
(Részlet Bocskai István szabadságleveléből, Korpona, 1605. december 12.)
Hogy miért is kezdem innen? Egyik ősfoglalkozásunk, a pásztorkodás adta az alapját annak, hogy a hajdúk társadalmi csoportja kialakulhasson – így az átjárhatóság köztük nem volt nehéz folyamat. A Hajdúság központi magját jelentő említett nagy határú települések adják ma is a pásztortársadalom gerincét a Kárpát-medencében. Ennek köszönhetően a Felső-Tisza-vidéken is élő a hagyomány, hiszen kulturálisan mindig is kapcsolódott a magyar Alföldhöz, így a jellegzetességek az Alföld tájegységeit nézve egységesnek tekinthetők, mely tény a tánc- és zenei kultúrát is jellemzi, csakúgy, mint az öltözködési és építkezési szokásokat. Természetesen vannak lokális stílusjegyek is, amelyek főleg variánsokban nyilvánulnak meg, ám a pásztorkultúra hagyományai szinte ugyanazok minden alföldi tájegységben.
Visszakanyarodva a hajdúkhoz: tánckultúránk egyik meghatározó jellege alakult ki ebben a társadalmi csoportban, mégpedig a fegyvertáncok, amelyek a pásztorok és hajdúk közötti átjárhatóság révén máig megmaradtak a pásztorság körében, csak természetesen már nem fegyverrel, karddal vagy még inkább szablyával, fokossal, baltával táncolva, hanem azokkal az eszközökkel, melyek az állattartáshoz kapcsolódtak/kapcsolódnak, mint a bot, a juhászkampó, a fokos, a kisbalta vagy a karikás. A táncoló hajdúkat a korabeli, főleg nyugat-európai képzőművészet is megörökítette. Rengeteg réz- és fametszet található leírásokban, útikönyvekben, krónikákban, melyek ezt a nyugati szemmel kuriózumnak számító, vad, improvizatív, dinamikus táncformát ábrázolják.
A tánc jellegét így örökíti meg egy 1572-ben keltezett, Istvánffy Miklós alnádortól származó leírás:
„Az asztalok eltávolítása után a hadi ifjúság és az előkelő férfiak fölserdült gyerekei a ház tornácában táncokat jártak, és ezek között Balassa Bálint, a kegyelemben a minap visszafogadott Jánosnak a huszonkét éves fia nyerte el a pálmát, abban a táncban, mely a mi juhászainknak különleges sajátja, de amelyet a külföldi népség közös magyar táncnak tart – midőn a császár, a király, a többi hercegek egy magas emelvényről gyönyörködéssel nézték őt, amint – Pánt és Satyrusokat utánozva – lábszárait, földig guggolva majd összekapta, majd szétvetette, majd felszökkenve ugrándozott.”
Ez az ugrós táncforma a reformkorban megjelenő új táncstílusokhoz igazodva változott. Leginkább zenei kíséretében és a tánc motivikájában történt változás, mivel kísérődallamai a csárdás- és verbunkdallamok lettek, így a tánc alkata is ekként változott, és a két új magyar táncstílus motívumai kezdtek benne érvényesülni. Sokáig a különböző motívumkincsek együtt éltek, és a magyarság körében még megjelentek az ugrós táncok sajátosságai is.
A fegyvertáncoknak számos formájuk ismert, de itt egyetlen típusukról, a botolóról szólunk részletesebben. A filmünkben bemutatott tánc formája több jellemzőt is mutat, mely a botoló típusait is meghatározza. Az egyik, amikor két férfi egymással szemben vívást imitálva, támadó/védekező mozdulatokat alkalmazva, párbajszerűen használja a botot vagy más eszközt. Ilyenkor a lábmozdulatok szinte csak másodlagosan követik a lényegesebb, botvívó mozdulatokat. Ez a botolók megmaradt legarchaikusabb formája.
A másik, a szólóban járt, inkább mutatványos jelleggel táncolt botoló, melynek során az eszköz minél esztétikusabb forgatása áll az előtérben, és a lábfigurák is sokkal összetettebbek, plasztikusabbak, bár a vívást imitáló mozdulatok még itt is megjelennek, mint a filmben is bemutatott „hatvágásnál”.
A harmadik forma, amikor párosan, de nővel járják a botolót, ekkor utóbbi táncának lekövetése, díszítése, a nő „meghódítása” a cél. Itt is inkább a látványos, mutatványos jelleg dominál, mindamellett, hogy a nő a bothasználatot igyekszik visszaszorítani, s ezzel ebben a táncban is érvényesül egy kis küzdelem. Mindenkinek a fantáziájára bízom, ki győzhet ebben…
Érdekes dolog, hogy a legtovább és legarchaikusabb formában a cigányság őrizte meg a botolót. Annak megértéséhez, hogy miért van ez így, ismét vissza kell kanyarodnunk a hajdúkig. A nagy szarvasmarhahajtó utak során az utazóknak csak az egyik csoportja volt a hajdúk közössége. Kísérték őket tőzsérek, kereskedők is, hiszen az útvonalak, amelyeken mentek, más kereskedelmet szolgáló utak is voltak, például a sóé. De a kereskedőkön kívül szükség volt olyan emberekre is, akik a fegyverzetet, a szekereket, egyéb eszközöket javították, ilyenek voltak a kovács cigányok. Ők fegyvert soha nem használtak küzdelemre, harcra, az nem kerülhetett a kezükbe, de a mellettük lévő közösségektől ellesték a fegyverforgatást és a hozzá kötődő táncot. Ahogy minden kultúrelemünkre jellemző, hogy a cigányság körében maradtak meg a legősibb formák, akár az építkezést, akár a gasztronómiát vagy az énektípusainkat tekintjük, sok esetben érvényes ez bizonyos táncainkra is, így például a botolóra. Ennek legősibb páros formái csakugyan az ő körükben maradtak fenn, szintén a Felső-Tisza-vidéken.
A botoló kifinomult szólóformáját azonban a pásztorság körében kell keresnünk. Ennek egyik kitűnő példáját adja Balázs Mihály juhász pásztorbotolója, melyet 1968-ban rögzített filmre Ács Sándor, Halmos István, Martin György, Pesovár Ferenc, Sárosi Bálint, Sztanó Pál, Víg Rudolf és Waigand Márton a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Aranyosapátiban, a „kismagyarországi”, felső-tisza-vidéki Beregben.
A Bereg a Nyírséggel, Szatmárral együtt a nagy magyar Alföld északkeleti nyúlványa, ami meg is határozza kultúráját. Itt a vízjárta területek miatt nem jöhettek létre olyan nagy határú települések, mint amilyen Debrecen, Püspökladány, Karcag, Hódmezővásárhely s a többi. Ugyanis nem voltak olyan mértékű lecsapolások, amelyek a legeltető nagyállattartás szükségletének megfelelővé tették volna a vidéket. Szerényebb léptékben azonban sor került rájuk. Kisebb gulyák, ménesek, juhnyájak járták ezeket a tájakat is, de a hortobágyi pásztorok hierarchikus rendje itt nem alakult ki. Nem voltak olyan sokan, hogy szükség legyen rá. A legjelentősebb állat errefelé a juh lett, mivel a fás, ligetes legelőterületeket ez a jószág nagyon jól tudta hasznosítani – így a legerősebb réteg a pásztorok körében a juhászoké volt. Ebből következik, hogy az eszköz, amelyet nemcsak az állatok őrzéséhez, hanem a tánchoz is használtak, szintúgy a juhászkampó volt.
„Hej élet, juhászélet, ez aztán az élet, ha megunom magamat, magam is úgy élek!”
Ez a közösség, ahogyan minden más területen is, nem tartozott szorosan a falu társadalmához, még ha benne élt is. A pásztorság mindig egy kicsit rajta kívül helyezkedett el, sajátos értékrendet tartva, s ezáltal megőrizve régiességét, hagyományait, így például énekeit, táncait. A legjobb táncokat is mindig olyan dalokra járták, melyek róluk szóltak. A filmünk alapját adó felvétel alatt megszólaló muzsika is juhásznóta, melyet Petőfi Sándor Alku című versének szövegével énekelnek. Hogy mi volt előbb, a vers vagy a nóta, azt csak Petőfi tudta volna megmondani.
Juhászlegény, szegény juhászlegény!
Tele pénzzel ez a kövér erszény;
Megveszem a szegénységet tőled,
De rá'dásul add a szeretődet.
„Ha ez a pénz volna csak foglaló,
S még százennyi lenne borravaló,
S id'adnák a világot rá'dásnak,
Szeretőmet mégsem adnám másnak!”
(Szalkszentmárton, 1845. szeptember 25–26.)
Mihály bácsi táncát Appelshoffer János koreográfus, néptáncpedagógus adjunktus, örökös aranysarkantyús táncos, a népművészet ifjú mestere tolmácsolásában láthatjuk, aki nemcsak táncostudásával, hanem állatokat tartó gazdaemberként az életmódjával is kapcsolódik hagyományos kultúránkhoz.
Tóth János
-----------------
Források:Andrásfalvy Bertalan: Párbajszerű táncainkról, Ethnographia, 1968, Benedekfalvi Luby Margit: Fogyó legelőkön, 1942, Csetriné Lingvay Klára: Bocskai István (1557–1606), Művelődés, 2008, Gencsi Zoltán: Pásztorkönyv, 2022, Magyar néprajzi lexikon: botoló, botolás, botvágás címszó, Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok, 1995
