Népzenész, zenei szerkesztő, zenetanár, kultúraszervező. A ma 70 éves Eredics Gábort a nagyközönség főként az 1974-ben alakult, immár Kossuth-díjas Vujicsics együttes vezetőjeként – basszprímtamburásaként és harmonikásaként – ismeri, de emellett fontos szerepet játszott abban, hogy 2007-ben a Zeneakadémián megalakulhatott a Népzene Tanszék (ahol jelenleg is tanít).
Eredics Gábor legfontosabb közege értelemszerűen az immár ötvenegy éves Vujicsics együttes. Merthogy az 1970-es évek derekára nekilendült népzenei revival – élén a Sebő együttessel és a Muzsikással – nemcsak a magyar parasztzene, hanem a magyarországi délszláv zenei hagyományok reneszánszát is meghozta.
Bár a zenekarban csak egyetlen tiszta szerb játszik, a többiek rokonságában is vannak szerb, horvát vagy szlovák ősök. Ahogy magukat definiálták:
„öszvérek vagyunk, magyar identitással”.
Amit Sebőék Tiszaalpáron vagy az erdélyi Széken találtak meg, arra ők Pomázon, Budakalászon, Csobánkán és Szentendrén leltek rá. Egy idő után ugyanis kiderült, a helyi soknemzetiségű hagyománynak a számukra igazán szép és izgalmas része a délszláv. Csak ekkor tudatosodott bennük, hogy tényleg, ők nem most látnak és hallanak először kólót, azaz körtáncot, nekik nem furcsa, ha egy dal szerbül vagy horvátul szólal meg.
Közben többüket hívták a pomázi néptáncegyüttes kísérőzenekarába, hogy lelkes fiatalokként fokozatosan felváltsák az idősebb muzsikusokat. 1974 húsvétjára pedig körvonalazódott az a csapat, amelyet akkor még Pomázi Ifjúsági Nemzetiségi Zenekarnak hívtak, de amely 1976 októberében felvette támogatója és barátja, a tragikusan elhunyt zeneszerző és népzenekutató, Vujicsics Tihamér nevét.
Akkoriban, ha Pomázon vagy a környéken szerb bált tartottak, arra tutira őket hívták játszani. Ekkor értették meg, hogy mennyire fontos, amit tesznek. Ahogy az öregek elérzékenyülve, mosolygó szemekkel mondogatták, hogy „jól van, na. Már egész jók vagytok!”. Közben meg persze finoman terelgették őket.
Az 1977-es televíziós tehetségkutató versenyen, a Ki mit tud?-on aztán egy egész ország csodálkozott rájuk, a következő év tavaszára pedig kikristályosodott az a felállás – Borbély Mihály (fúvósok, brácstambura), Brczán Miroszláv (csellótambura, brácstambura, ének), Eredics Gábor (basszprímtambura, harmonika, ének), Eredics Kálmán (bőgő, tarabuka), Győri Károly (hegedű, tambura) és Szendrődi Ferenc (prímtambura, brácstambura, szamica) –, amely ezt követően az egyetemi és ifjúsági klubok népszerű fellépője lett. És amely idővel és időlegesen kiegészült azzal a többszólamú női kórussal (Greges Marica, Gyenis Katalin, Radics Ljuba, Sebestyén Márta), melynek színgazdag éneke a bemutatkozó albumon is hallható.
A Vujicsics együttes nemcsak idehaza, hanem a határokon túl is rendszeresen népszerűsítette a hazánkban élő délszláv nemzetiségek változatos és gazdag népzenei hagyományait.
Ezek közül kiemelkednek az ausztráliai, angliai, franciaországi turnék, valamint a több mint háromszáz fellépési alkalmat jelentő kétszeri kuvaiti meghívás. Az elmúlt évtizedekben több koncertfilm készült róluk, számos játékfilmben és színházi darabban szerepeltek. Egyedül talán az meglepő, hogy sok évtizedes pályafutásuk alatt olyan kevés hanghordozót jelentettek meg.
Visszatekintve persze már az is nehezen érthető, hogy a Ki mit tud?-on diadalmaskodó Vujicsics együttes miért csak sokévnyi siker és országjáró turné után jutott el odáig, hogy 1981-re végre a boltokba kerüljön a bemutatkozó albuma. De talán épp ez a hosszas érlelési folyamat eredményezte, hogy az egyszerűen Délszláv népzene címet viselő LP olyannyira jól szerkesztett, igényesen felvett és szépen kivitelezett anyag lett (meg is kapták érte Az év hanglemeze díjat). Aztán újabb hét esztendőnek kellett eltelnie a zenekar kivételes virtuozitását amúgy remekül dokumentáló második album (Szerb és horvát népzene, 1988) megjelenéséig, amelyet kilenc évvel (!) később követett az újabb veretes opus (Samo sviraj, 1997). Azóta mindössze két friss stúdiófelvételeket tartalmazó nagylemez (Podravina, 2001, Hej, barátom! [Szörényi Leventével], 2020) gördült ki a Vujicsics-műhelyből. De miként Eredics Gábor ezt a mából kommentálta:
„Az adottságainkat és lehetőségeinket elfogadtuk. Nem erőszakolunk ki egymásból semmit. Nem tudom, hogy lustábbak vagyunk-e, mint a többi együttes, de biztos, hogy tovább érleljük az anyagokat. Ami kikívánkozik, kiadjuk. De nem akarunk sorozatgyártásra állni.”
Miközben évtizedek óta zajlik náluk a hagyomány átadás-átvétel, hisz az 1995-ben startoló Söndörgő együttes – melyben Eredics Áron mellett további három Eredics fiú, Dávid (fúvósok, basszprímtambura), Benjamin (brácsatambura, trombita) és Salamon (furulya, basszprímtambura, harmonika), illetve 2019 végéig az ebből a szempontból kakukktojásnak számító Buzás Attila nagybőgőzött, azóta pedig Dénes Ábel muzsikál – nemcsak hogy lassan átveszi a stafétabotot az apák generációjától, de újabb és újabb színekkel gazdagítja az amúgy is kellően színgazdag délszláv zenei hagyományokat. Ráadásul a fiatalok az utóbbi évtizedben minimum ugyanazt a nemzetközi pályát futották be, mint tették azt a nyolcvanas-kilencvenes években az akkori fiatalok. Sőt. És voltaképpen így, ezen a magától értetődő folyamaton keresztül válik ez a generációról generációra öröklődő hagyomány maivá, elevenné és átélhetővé.
A Vujicsics együttes azonban Eredics Gábornak csak az egyik – bár vélhetően legfontosabb – közege.
A népzenei szakma szempontjából legalább ilyen fontos (bár kevésbé tudott), hogy roppant tevékeny része volt abban, hogy 2007 őszétől immár a legmagasabb szinten, a Zeneakadémián is lehet népzenészként hazánkban tanulni.
A Zeneakadémia „bevétele” nemcsak a presztízs miatt volt fontos, hanem az utánpótlás szempontjából is. És ezzel végre a népzene területén is teljessé vált a hármas szintű oktatási rendszer.
Egy új tanszak akkreditációja hosszas és bürokratikus folyamat: a befogadó intézmény által elkészített anyag bekerül az akkreditációs bizottsághoz, amely két független szakértő javaslatai alapján eldönti, hogy indítható-e a szak vagy sem.
Miként Eredics Gábor A Vujicsics-örökség című könyvben 2019-ben felelevenítette: „Úgy véltem, taktikailag szerencsésebb, ha a rektor előtt egy, az intézményen belül dolgozó kolléga veti fel az ötletet. Elsőként Borbély Misire gondoltam, aki éppen akkor vette át a nyugdíjba vonuló Gonda Jánostól a jazz tanszakot, hogy megkérem őt, egy évre bővítse ki azt jazz és népzene szakra, ami aztán a kapun belülre kerülve egy év múlva önállósodhatna. Misi ezt nem tartotta járható útnak. Úgyhogy hosszas tanakodás után 2004 novemberében előbb Vikárius Lászlót avattam be tervembe, ő biztatott, de sajnos nemet mondott. Beszéltem még Sári Józseffel, Petrovics Emillel, Csemiczky Miklóssal, Vajda Jánossal, majd eljutottam Richter Pálhoz. Kértem, beszéljen meg egy találkozót Batta András rektor úrral. Várakoztam, majd jött az üzenet, hogy – úgy emlékszem – 2005. február 15-én a rektor úr vár bennünket.”
És hogy milyenek a véletlenek, három nappal korábban, egy szombati napon az Óbudai Társaskörben illusztris társaságban ünnepelték Petrovics Emil hetvenötödik születésnapját. A korábbi alkalmakkor a szerb származású zeneszerző lánya, Eszter rendszeresen felkérte a Vujicsics együttest zenélni, ezúttal azonban, közös ötletük alapján az akkor tíz éve működő Söndörgő együttest hívta meg meglepetésvendégként. Nagy sikert arattak a fiúk, a kólóba maga Petrovics Emil is beszállt. Majd odalépett hozzájuk egy elegáns úriember, hogy miként vannak, játszanak-e még az „öregek”. A végén pedig kaptak egy névjegykártyát, rajta a név: Batta András.
Eredics Gábor tehát abban a biztos tudatban mehetett el arra a bizonyos rektori találkozóra, hogy Batta Andrásnak friss élménye volt a Söndörgő együttes játékáról, és tapasztalata arról, hogy az Eredics fiúk mindegyike konzervatóriumi szinten egyaránt tanul klasszikus és népzenét. Ezen a megbeszélésen elhangzottak az érvek a népzenei tanszék szükségszerűsége mellett. Mire Batta megkérdezte: „Ez mind rendben. De kik fognak ide járni?” Mire Eredics Gábor előhúzott a zsebéből egy, a Művészetek Palotájában tartandó Vujicsics 30 jubileumi koncertre szóló meghívót, átadta, majd csak annyit válaszolt: „Például olyan fiatalok, mint a Söndörgő együttes tagjai. De hisz hallottad őket a múlt szombaton.” És ekkor végérvényesen zöld utat kapott a kezdeményezés, melynek eredményeként 2007 őszén a Zeneakadémia népzenei tanszéke elindult.
Eredics Gábort a népzenészszakmában mindig is álláshalmozónak tartották. A Vujicsics és a népzenei tanszék mellett 1982 és 2006 között a Magyar Művelődési Intézet tudományos munkatársaként dolgozott, 1998 és 2012 között az általa alapított Kalász Művészeti Iskola igazgatója volt. 2013 és 2021 között a Magyar Művészeti Akadémia levelező, majd 2021-ben rendes tagjaként tevékenykedett, 2017 óta pedig az MTVA-hoz tartozó Dankó Rádió csatornaigazgatója lett.
Jávorszky Béla Szilárd
