Kátai Tibor, az Egység Művelődési Egyesület egykori tagja néptáncos, néptáncoktató, eseményszervező, újságíró és színész is volt. Ma is táncol és oktat, kisiskolásokat tanít, szabadidejében kerékpározik. De már nem Nagykikindán, hanem Kiskunfélegyházán.
Messengeren kerestem fel egy kis múltidéző, de a jelent sem feledő jóízű társalgásra, melyet azzal kezdett, nem érti, mit akarok én még kérdezni tőle, hiszen régen annyit beszélgettünk, hogy mindent tudok róla. Aztán kiderült, hogy ez még sincs így.
A kezdeteket említve szóba került, a néptáncnak köszönhetően vált az egyesület oszlopos tagjává. Első osztályos korától kezdődően táncolt az általános iskolában, ami a tanító nénitől megválva az ötödik osztályban megszűnt. Szerencsére, az Egység tagjai éppen akkor járták be azokat az általános iskolákat, ahol magyar nyelvű oktatás is folyt, és toborozták a néptáncosokat, színjátszókat, citerásokat.
— Így kerültem én is 1979 szeptemberében az egyesületbe, és attól kezdve folyamatosan ott éltem a mindennapjaimat. Kezdetben a gyermek-néptáncegyüttesben voltam, majd a nyolcadik osztály befejezése után átkerültem az ifjúsági néptáncegyüttesbe. De ez nekem nem volt elég! Beiratkoztam a citerásokhoz és a bábosokhoz is, valamint csaknem húsz évig amatőr színjátszással is foglalkoztam. Amikor 1990-ben hazajöttem a katonaságból, egy évet dolgoztam mint technikai személyzet, majd szervezőtitkár lettem, de emellett a néptáncegyüttest is vezettem. 2010-ig aktívan működtem az egyesületben, de az év júniusában Kiskunfélegyházára költöztem.
* Hogyan alakult ki benned már gyermekként a vonzalom a népi kultúra iránt?
— Mivel a szüleim reggeltől estig dolgoztak a cserépgyárban, engem az anyai nagyszülők neveltek. Róluk azt kell tudni, hogy ők valóban a néphagyományok szerint éltek. Minden ünnepet megültek, a szokásokat betartották. A nagymama meg a nagypapa igen mulatós kedvű volt, engem már pólyás babaként vittek bálokba, lakodalmakba, ünnepségekre, tehát nekik köszönhetően a bölcsőbeli létemtől magamba szívtam a népi kultúrát.
* A néptánc és a népzene mellé miként került a színjátszás?
— Belülről valami hajtott, hogy kipróbáljam magamat ezen a téren is. Ismét szerencsém volt, mert jó emberek és profik voltak körülöttem. Például Tóth János, aki a bérmakeresztapám is volt, Lepár Ferenc, Póczik József vagy Bakota Árpád, akinek mi voltunk az első generációja, amikor befejezte Újvidéken az akadémiát, és velünk „kísérletezett”. Egy évet volt otthon, és megrendezte a Kőműves Kelement, mely nekem minden idők legjobb előadása. Nem azért, mert főszerepet kaptam benne, hanem úgy foglalkozott velünk, hogy engem teljesen lenyűgözött. Aztán itt volt Kovács Frigyes, Barácius Zoltán vagy Hartig Sanyi bácsi a bábosoknál, nagyon jó szakemberekkel dolgozhattunk. Nálam a színjátszás párhuzamban áll a néptánccal, mind a kettőt egyformán kedvelem és szeretem. Nagyon jó előadásokban játszottam, mint például a Naftalin, az Egerek és emberek vagy a Mockinpott úr kínjai és meggyógyíttatása. Szeretném megjegyezni, hogy a néptáncoktatás és néptáncolás mellett hagyományőrző is voltam, megboldogult Tóth Jánossal mi voltunk azok, akik Nagykikindán 1990-ben újra fölelevenítettük a betlehemes játékot vagy a pünkösdölést.
* A táncjátékban lehet ötvözni a táncot és a színészetet.
— Igen, mindenben kipróbáltam magam, ebben is, és így adódott, hogy rendeztem is. Az első a Rózsa Sándor balladája volt, melyet Lepár Ferivel csináltunk, aztán az Ágnes asszony balladája a néptáncegyüttessel, majd folyamatosan minden évben egy-egy újabb előadás született.
* Közben a néptáncoktatói tanfolyamot is befejezted, több mint húsz csoporttal dolgoztál, 2009-ben a magyar kultúra lovagja lettél, amikor elcsalogattak Nagykikindáról.
— Valóban, de ennek elég szomorú története van. 2005-től jártunk Félegyházára fellépni, és összebarátkoztunk az ottani táncosokkal, valamint a koreográfusukkal, Kasza Ákossal. Vele nagyon közel kerültünk egymáshoz, különösen, amikor kiderült, hogy ő is táncjátékot rendezett. Még abban az évben felkértek bennünket, hogy együtt rendezzük meg a Nimród vére című előadást, melynek 2006-ban volt az ősbemutatója Félegyházán, majd Nagykikindán is láthatta a közönség a népszínházban. Ez volt a kezdete annak a szoros együttműködésnek, amely a két csoport között alakult ki. Kasza Ákos 2009-ben sajnos elhunyt, amit a csapata nagy veszteségként élt meg. Engem hívtak fel, hogy segítsek, mert a gyerekek nem hajlandók senkit elfogadni, azt mondták, velem akarnak dolgozni. Kértem fél évet, hogy lezárhassam az itteni munkáimat, majd 2010. június 29-én kopogtattam be Félegyházán.
* Ezek szerint már tizenöt éve ott élsz?
— Igen, és képzeld el, az idén van ötven éve annak, hogy elkezdtem néptáncolni. És harminckilenc éve oktatok is. Amikor idekerültem, a négy csoportban dolgozó Padkaporos néptáncegyüttesnek lettem a koreográfusa és néptáncoktatója, valamint a Félegyházi Táncszínház tánckarának a vezetője, rendezője. A Padkaporosban továbbra is maradtam néptáncoktató és koreográfus, de már csak a legfiatalabb és a legidősebb csoporttal foglalkozom.
* És te táncolsz még?
— Táncolok. Amikor még új voltam itt Félegyházán, megkeresett egy idősebb házaspár, hogy ők táncolni szeretnének, és arra gondoltak, indítsak be egy szeniorcsoportot. Egy kicsit megijedtem, mert addig csak gyerekekkel és fiatalokkal dolgoztam, de úgy véltem, próbáljuk meg! 2010 októberében, amikor meghirdettem, 60-an jelentkeztek, és azóta is van csapat.
* Van egy frissen szerzett diplomád, tanító bácsi lettél, iskolában is tanítasz.
— Először befejeztem Székesfehérváron a kétéves, C kategóriás néptánc-csoportvezetői képzést, és amellé kellett egy pedagógusdiploma, ezért kitaláltam, hogy levelezőként elvégzem a tanítói szakot. Most már teljes jogú táncoktató vagyok, de nem abba az irányba terelt az élet, hanem egy iskolába. De ezt is nagyon szeretem.
* Sokfelé jártok a néptánccsoportokkal, egyebek között Vajdaságba is.
— Amióta Magyarországon élek, minden évben meghívtak bennünket Törökkanizsára, az Észak-bánáti Néptánctalálkozóra, és szívesen eleget is teszünk az invitálásnak. De voltunk már például Olaszországban, Isztambulban, Prágában, Erdélyben, és Magyarországon is számos településen felléptünk.
* Új hobbid is van, a kerékpározás.
— Mindenfelé kerékpárral járok, most készülök — nem először — a Balatont körbekarikázni, ahova a táncosok közül is jönnek velem. Nekem az a nyaralás, amikor ülök a nyeregben. Tavaly haza is jöttem bicajjal, 150 kilométer egy irányba, majd ugyanannyi vissza. Egyébként azért nem járok gyakrabban haza, mert autót nem vezetek, busszal és vonattal viszont ennek a távolságnak a megtétele reggeltől estig tart, és akkor a határhelyzetről még nem is beszéltem. Kerékpárral hamarabb hazaértem, elindultam reggel 6-kor, és délután 4-re már itthon is voltam. Főleg így, hogy most már van rendes járgányom, mely megy, mint a szélvész.
Kátai Tibor Nagykikindán valamikor újságírással is foglalkozott, és heti rendszerességgel volt két magyar nyelvű műsora a Kikindai Rádióban, melyeket ő szerkesztett. A Koktél a fiataloknak szólt, az Etnofon pedig a néphagyományokat dolgozta fel. Mint mondja, erre most már nem volna ideje, az írás nála kimerül abban, hogy a két általános iskolában, ahol dolgozik, vázlatokat készít, és vezeti a digitális naplót. Elárulta, előadásokat is tart, hiszen a szakdolgozatában megalkotott egy módszert, mely arról szól, hogy azok a tanítók, akiknek nincs néptáncoktatói végzettségük, hogyan adhatják át ezt a tudást a testnevelésórákon használt eszközökkel, elemekkel.
Tóth Lívia
LXXX. évf. 32. szám
