„A néptánc nemcsak mozdulat, hanem lélegzet, szívverés és történelem” – vallja Szabó Sándor, aki több mint fél évszázada őrzi, élteti és továbbadja a magyar tánchagyományt. A Mecsek Táncegyüttes korábbi elnöke gyermekkorától kezdve a színpadon és a táncházak forgatagában élte az életét. Története egyszerre szól kitartásról, közösségről és arról a szenvedélyről, ami generációkat köt össze – a múlt értékeit a jövőnek átmentve.
Mi volt az a pillanat az életében, amikor tudta, hogy a néptánc nem csak hobbi, hanem hivatás lesz?
- Az egész életem a táncról szólt. Már az általános iskolában 6-7 éves koromban felfigyelt rám Wéber Béláné Gizi néni, aki a 39-es dandár Utcai Általános Iskolában (szerkesztői megjegyzés - ennek az uránvárosi iskolának helyén található ma a Radnóti Miklós Szakközépiskola) a néptánc szakkört vezette - nagyon sok tehetséges gyereket fedezett fel. Folyamatosan erősödött bennem az érzés, hogy táncoljak; olyannyira, hogy a tanáraim kifejezett kérése volt a szüleim felé, hogy küldjenek az Állami Balett Intézetbe felvételre, ugyanis akkor indult az első évfolyam, ahol a balett mellett a néptánc képzésre is lehetett jelentkezni. Sajnos nem vettek fel, mert túljelentkezés volt és az sem jelentett előnyt, hogy vidéki voltam. De ez nem szegte kedvemet, és itt, Pécsett, a középiskola mellett a helyi táncház mozgalomhoz csatlakoztam, ami az autentikus világ, a népművészet, a tárgyi művészet és a néptánc világát elevenítette meg. Ráadásul az ember míg fiatal, szeret mindig lázadó lenni! Nagyon érdekes volt számomra, amikor Erdély magyarok lakta területeit bejárhattam a Ceaușescu-éra alatt, ugyanis a helyi hatóságok ezt nem vették jónéven. Szinte egy élő múzeumba érkeztünk meg a magyar nyelvterület tájegységeibe. Továbbra is táncoltam, többek között a Mecsek Táncegyüttesben, illetve volt olyan időszak, hogy a Baranya és a KISZÖV Pannónia Táncegyüttesben is egyszerre. Közben az itthon elindult táncházmozgalomban tevékenyen részt vettem, ami egyébként ma már a világörökség része nagy nevekkel, mint Halmos Béla, vagy Sebestyén Mártika és sorolhatnám a zenekarokat is, mint a Téka, a Vujicsics, a Muzsikás zenekar, stb. Budapestre jártunk táncházakba, minden hétvégén szét táncoltuk magunkat szó szerint, szívtuk magunkba a kultúrát, közben elindult az erdélyi vonal is és a táncház oktatói tanfolyamok, amiben nagyon nagy szerepet vállalt Tímár Sándor, a Nemzet Művésze, egyben Kossuth-díjas koreográfus és táncpedagógus, aki később a mesterem lett! Majd később már hivatásos néptáncház vezetői papírral rendelkeztem. Aztán a Budapesten megszerzett tapasztalatokat hazaérve tovább adtuk, akkor kezdett el kialakulni egy nagyon erős, nagy létszámú táncházi kultúra Pécs városában is. Érettségi után felvételt nyertem az Állami Népi Együttesbe, ahol már ott voltak azok a fiatalok, akikkel együtt kezdtem volna, ha először nem utasítanak el a balettintézetből. Olyan emberek, mint például Zsuráfszky Zoltán a Nemzet Művésze, Kossuth-díjas magyar táncművész, koreográfus, vagy Farkas Zoltán „Batyu”, aki Harangozó Gyula-díjas néptáncművész, koreográfus, egyetemi oktató, érdemes és kiváló művész. Az itt eltöltött évek megalapozták az egész pályafutásomat!
Van-e olyan tánc vagy tájegységi viselet, amihez különösen erős érzelmi kötődése van – és ha igen, miért?
- Nem jó ezt kimondani, mert minden tájegységnek megvan a maga tárgyi művészete, gondolva akár a népviseletre, de óriási hagyományokkal bírnak a helyi közösségek is. Remélem nem sértek meg akár egy palóc, vagy akár egy hosszúhetényi népviseletet viselő embert sem, mert mind gyönyörű, mind nagyon szép, de nekem az a véleményem, hogy Kalotaszeg elvisz mindent. Annyira szép és csinos, hogy nálam az van az első helyen, ahogyan női, úgy férfi viseletben is.
Mit gondol, a mai fiatalokat mivel lehetne jobban bevonni a néptánc világába? Milyen trendeket lát?
- Az a lendület, ami minket útra indított a városból és amit később vissza is hoztunk magunkkal, annyira nagy hatással volt a táncos generációmra, hogy ma is meg vagyok róla győződve: a magyar néptáncnak helye van az egyetemes kultúrában és ezt köszönhetjük a magyar táncházmozgalomnak, amire a nagyvilág is felfigyelt. Trianon óta tudjuk hány ezer magyar él a Föld számos országában, akár más kontinenseken. Jártunk is náluk; magam is tanítottam Amerikában és nem kérdés, hogy ennek a kulturális örökségnek helye van a városokban is! Sokan visszamennek olyan településekre, ahol a tánc úgymond már kikopott, hogy életben tartsák a hagyományt, s hogy az eredeti kultúrkörnyezetben élőknek visszatanítsák! Szerencsére vannak már az országban nagyobb rendezvények és akár Pécs is otthont adhatna egy ilyen programnak, mert hatalmas igény van rá. Ez is motivált, amikor nyolc évvel ezelőtt megválasztottak a Mecsek Táncegyüttes Egyesület elnökének, hogy ezeket a dolgokat rendbe kell tenni itt is, ugyanúgy, mint az ország számos pontján.
A néptáncot sokan csak hagyománynak tekintik. Ön miben látja a jövőjét – modernizálódhat, vagy pont az ősi formája adja az erejét?
- Az erejét az ősi formája adja. Olyan, mint egy Petőfi vers: nem lehet megváltoztatni, az úgy van. Ragaszkodni kell hozzá, ahogyan elkészült, ahogyan létrejött. Persze vannak művészek, akik ezt a fajta archaikus anyagot felhasználják a modern kor szellemében több vagy kevesebb sikerrel. Én amellett vagyok, hogy az autentikus folklór az alfája és omegája ennek a művészetnek, és ezt kell megtaníttatni a gyerekekkel. Ha a gyökereket megtanultuk, akkor abból bármi történhet, és majd a művészetet pártoló közönség eldönti, hogy az sikeres-e, vagy sem, de én az autentikus hagyománytisztelet mellé teszem le a voksomat.
Mi volt a legemlékezetesebb külföldi fellépése, és mi az, amit ott tanult meg magáról vagy a magyar kultúráról?
- Amikor visszajöttem a városba, nagy tapasztalattal és ismeretségi körrel rendelkezve, a Baranya Megyei Ipari Szövetkezetek fenntartásában működő Pécsi KISZÖV Pannónia Táncegyüttes vezetőjeként kezdtem el dolgozni. Kilenc hónap alatt hoztunk létre egy olyan műsort a Pécsi Nemzeti Színházban, amit utolsó fellépőként adtunk elő, mielőtt bezárt a színház. A bevételt felajánlottuk a színház felújításának támogatására. Akkora sikere volt, hogy több mint egy órán át tapsolt állva a közönség az előadás után, amit videófelvétel is bizonyít. Ezt követően jött egy lehetőség egy európai turnéra, Olaszország-Franciaország- Németország- útvonalon. Ez a három hetes turné mindegyikünk számára egy óriási élmény volt. Ahogy fogadtak bennünket, az elmondhatatlan érzés volt. Hatalmas siker volt az előadásunk, amiben megjelent Székelyföld, Kalotaszeg, dunántúli ugrós, hosszúhetényi, sárközi karikázó, szatmári pásztorbotoló és még sorolhatnám. Vittük az egész palettát a legkiválóbb táncosokkal, akik országos szinten is elismertek voltak. De volt még egy turné, ami hatalmas élmény volt számomra, az Állami Népi Együttessel Amerikába látogattunk, ahol 70 városban léptünk fel, ami három hónapos út volt még a rendszerváltás előtt. Az akkoriban egy teljesen új világ volt, nagyon jó érzés volt találkozni helyi magyarokkal, köztük olyan híres emberrel is, mint a Corvin köz utolsó főparancsnokával; Pongrátz Gergellyel, aki könyvet is dedikált nekem. Ahogyan fogalmaz benne; „Igaz magyar szeretettel, Szabó Sándornak”. Akkoriban azt a könyvet úgy kellett becsempésznem az országba, mert a belső elhárítás figyelt minket, de a mai napig büszkén őrzöm.
A Mecsek Táncegyüttes jelenleg is küzd a megfelelő próbateremért. Mit jelentene egy valódi „Magyar Folklór Háza” Pécsnek Ön szerint?
- A próbahelyiség és a ruhatár jelenleg meg van oldva. De ahogy ez meg lett oldva, az nagyban hozzájárult ahhoz, amiért nem vagyok már az egyesület elnöke. Amikor hosszú évekig azon küzdöttünk, hogy legyen honos újra Pécsett is a táncházmozgalom, hogy nagyon sok kisgyermek táncoljon, mint például a Misina Táncegyüttesben, vagy a Baranya Táncegyüttesben vagy a Tanacban, vagy Komlón, a Kirch Zoltán vezette Pöndölyben. A Mecsek Táncegyüttest Pécs városa alapította 70 évvel ezelőtt, és mégis odajutott hosszú idő után, hogy ellehetetlenült. Be kellett zárni azt az épületet, ahol a próbahelyiség is volt, és az utánpótlás is helyet kapott a ruhatárral együtt. Ott még kulturális programokat is lehetett szervezni, mint táncház, vagy egy ünnepnapi megemlékezés. Amikor már látni lehetett, hogy az a hely teljesen tönkre megy és be kell zárni, akkor a táncosok felkérésére belevetettem magam a harcba és új helyet kerestem az együttesnek. Megkaptuk a Természettudományi Múzeum épületét a várostól, amihez némi pénzt is csatoltak, amit az épület helyrehozására fordítottunk, így meg is óvtuk az épületet. Ma meg lehet nézni. Tökéletesen megfelelt volna nekünk, nagyon boldog voltam, mindenki nagyon örült a táncosoktól a vezetőségig. Aztán mielőtt beköltöztünk volna, jött a derült égből a villámcsapás, hogy a 2019. évi választások után felálló új városvezetés nem preferálja ezt a dolgot, mégsem tudja oda adni az épületet. Maradtunk a régi helyünkön, ahol vizes vödrök között próbáltunk, mert annyira rossz állapotba került az épület, de aztán eljött az idő, hogy tényleg be kellett zárni a házat. Ezután segítség helyett magunkra hagytak minket, hogy találjunk magunknak helyet. Egy 70 éve működő táncegyüttesről beszélünk. Bejártam az egész várost hogy meg tudjuk oldani a fiataloknak ezt a problémáját, hogy tudjanak hol próbálni! A saját vállalkozásomban szabadítottam fel egy műhelyt, ahol egy éven át táncolhattunk és tárolhattuk a ruhákat, de ez senkit sem érdekelt! Szerencse, hogy rendelkezem ilyen infrastruktúrával, de ez csak egy folt a zsákon, ez nem megfelelő, nem méltó a mozgalomhoz, a Népzene és Néptánc Házához, Pécshez, a Kultúra Fővárosához. Az idei év elején újra felvillant egy szikra, hogy mégis teljesülhet az álmunk és el is jutottunk odáig, hogy a jelenlegi városvezetés újra tárgyalta a sorsunkat. Nagyon bíztam a segítségben, hogy újra lesz egy hely ahol nyugodtan működhetünk, de amikor a bizottság beterjesztette a testület elé ezt a tervezetet, akkor a többségi szavazatok hiányában meghiúsult ez a lehetőség. Ha visszanézi az olvasó, hogy milyen arányban és kiknek a szavazata miatt bukott el ez a kezdeményezés, meg fogja érteni, hogy miért érzem magam hátba szúrva azok után, amennyit én magánszemélyként tettem az egyesületért. Ez engem nagyon meggyötört. Közel 70 évesen úgy toporzékoltam, mint egy 20 éves, hogy hogyan lehet ezt megcsinálni és a mai napig nem értem, hogy miért nem lehet felelősségre vonni azokat, akik ennek az okozói. Pártállástól függetlenül mondom ezt, mert összetett a sikertelenségünk ebben a helyzetben. Ugye tudjuk hogyan alakult a voksok száma, és azt is tudom legalábbis, hogy az én olvasatomban a tartózkodás egyenlő a nemmel. A tartózkodástól semmi sem változik, nem fejlődik, nem építkezik, mert nem az igenhez teszik, hanem a nemhez és így ment el és ezért nem kaptuk meg a lehetőséget másodszorra sem. Ekkor jeleztem a város felé, hogy én nem vagyok köteles tovább fenntartani egy táncegyüttest a saját pénzemből, infrastruktúrát biztosítani. Ha valaki meg tudná magyarázni, megértetni velem, hogy az a négy képviselő, akik tartózkodtak, miért tették, miért gondolták azt, hogy erre nincs szükség. Mi motiválta őket, mivel tudják indokolni, minek, kinek a hatására döntöttek így. Mi várható a jövőre nézve? Mit várhatunk el tőlük? A döntések felelősségteljesek? Ha az érintettek olvassák ezeket a sorokat, kérem a magam és a Mecsek Táncegyüttes nevében, adják meg a választ! Érdekes, hogy nem korábban, hanem ekkor jött, hogy a Zsolnay Kulturális Negyed területén van egy helyiség, ahol tud próbálni az együttes kulturált körülmények között, amiért egyébként fizetnünk kell. Arra nem jó, hogy a táncház mozgalom otthona legyen, mert az a tér nem elég, de arra jó, hogy túléljen ez az együttes, és hogy tovább tudjanak menni és egyszer talán észbe kapnak a döntéshozók, hogy igen, ez jó, ezt tovább kell csinálni. Remélem azt is látni fogják, hogy mi van máshol és mi nincs nálunk, és nem fogunk még jobban leszakadni az országos szinttől, mint megannyi téren. Nagyon bízunk benne, hogy az utánunk jövő vezetőség meg tudja valósítani ezeket a célkitűzéseket és életben tudják tartani az együttes működését is.
Néhány hete már nem Ön az egyesület elnöke. Voltak olyan időszakok, amikor fel akarta adni – és ha igen, mi tartotta meg ebben a közegben?
- Őszintén megmondom, hogy nem voltak. Amikor először jött meg az az érzés, hogy abba kell hagynom, azt már említettem, hogy miért. Amikor pár évvel ezelőtt megkaptuk a lehetőséget, hogy a miénk lehet a Szabadság úti épület, akkor azonnal jöttek és segítettek mindenben az akkori és a régi táncosok is. Ugye a Mecsek Táncegyüttes egy nagyon nagy család és sok gyermek táncolt nálunk, akik közben felnőttek és nem felejtettek el minket. Nagy lendülettel álltunk neki a munkának, mindenki ezerrel segített, volt aki munkadíjat nem számolt fel, volt aki megtervezte hogy nézzen majd ki, stb. Ha ez mind megvalósul, akkor ez az épület önfenntartó lehetett volna. Pécs gyarapodott volna egy kulturális színfolttal és nem került volna pénzbe a városnak. Ma fenntartanak bizonyos szórakozóhelyeket a Király utcában ahol táncházakat rendezünk és gazdagodik az ottani tulaj, ami nem baj, de miért nem mi gazdagodunk, egy ilyen közösség? Nem tehettem mást, mint vártam azt a pillanatot, hogy folytathassuk, amit elkezdtünk. És jött is, másodjára is, de aztán történt ami történt a közgyűlésben. Ma is azt mondom, hogy ezt meg kell csinálni, tovább kell vinni, hogy ez a közösség menjen tovább és éljen. Azt egyébként a mai napig nem értem, hogy miért nem derült ki előbb, hogy van lehetőség a Zsolnay Kulturális Negyedbe költözni, kinek volt ez az érdeke, hogy ne időben derüljön ki. Ekkor arra gondoltam, hogy ha én vagyok a hibás, akkor én nem lehetek ennek a gátja, akkor jöjjön más és segítem őket, amiben tudom, és remélem, hogy meg tudják valósítani azt, amiért küzdöttem.
Ha egyetlen mondatban kéne elmondania, miért fontos a néptánc ma is, mit mondana egy 16 évesnek, aki épp most keres közösséget?
- Ez a kultúra nagyon mély gyökerekkel rendelkezik. Minden részét a nép, a közösség találta ki. A muzsikáját, a dalait. Olyan dalszövegek vannak, hogy az ember elsírja magát, vagy olyan lelkessé tudna válni, hogy háborút tudna nyerni. A viseletek, ahogyan azt gondozzák, ahogy azt a színpadra tették, ahogy azt a városi fiatalok megtanulták. Ennek létjogosultsága van, és nem én mondom, hanem az a hatalmas tömeg, amit megmozgat. Akik ezt művelik, tanítják, használják, közösséget formálnak belőle, bevonzzák az embereket, közben felcseperednek a picik naggyá és ezáltal erősödünk, ez a jövőnek a záloga. Nyilván kizárhatatlan a mai világban, de ebből a közösségből nagyon kevés szenvedélybeteg kerül ki, ezek normális és jó gondolkodású emberek, sokan egyetemet végeztek, rendkívül értelmesek. Sok egyetemista jön a városba és megkeres, mert még mindig nagy híre van a Mecsek Táncegyüttesnek az országban. Nagyon sokan akarnak ehhez a rendkívüli a közösséghez tartozni és ezért érdemes csinálni.
Kovács Attila M24
