Kosdon csütörtökön lezajlott az első néptáncóra, amelynek vezetője Ónodi Béla, a Magyar Táncművészeti Egyetem oktatója. A pedagógus nemcsak a szakmájáról, hanem a közösség erejéről, a hagyományok átörökítéséről és a gyerekek világában betöltött szerepéről is hosszan mesélt nekünk.
Hogyan sikerült a tegnapi első kosdi néptáncóra?
Nagyon jó hangulatban telt, kifejezetten pozitív élmény volt. A gyerekek hamar feloldódtak, még azok is, akik az elején kicsit visszahúzódóbbak voltak. Érthető, ha valaki elsőre nem áll be rögtön a körbe – hiszen új emberek között van, nem ismeri még a társait, vagy esetleg furcsa számára, hogy most férfi tanár tartja az órát, amikor korábban inkább női oktatókhoz szokott. De aztán szépen-lassan mindenki kedvet kapott, és önként csatlakozott. Ez nagyon fontos számomra: soha nem erőltetek semmit, a részvételnek belső indíttatásból kell fakadnia.
A létszám pont ideális volt: nem túl sokan, nem is kevesen. Így mindenkinek lehetett figyelmet adni, és a gyerekek is jobban érezhették a közösségi élményt. Bízom benne, hogy a jövőben egyre többen csatlakoznak majd, és szépen bővül a csoport. Engem személy szerint mindig feltölt, amikor egy ilyen alkalom után látom a gyerekek arcán az örömöt.
– A Naszály Néptáncegyüttes neve már ismerősen cseng Vácon és környékén. Ez most Kosdon is tovább él?
Igen, bár a történet kissé kacifántos. 2013-ban, amikor a két idősebb fiam már elég nagy volt, úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy elindítunk egy néptánccsoportot Deákváron. Semmilyen előzetes bázisunk nem volt, egy üres teremből indultunk ki, plakátokon hirdettük meg a próbákat, és bíztunk abban, hogy lesz, aki jön. És jöttek. Nem is kellett komoly reklám, a híre szájról-szájra terjedt.
Később már nemcsak Deákvárról, hanem Vácról és a környék településeiről is érkeztek gyerekek. Pedig Vácon régóta működik a Váci Néptáncegyüttes, de valamiért igény volt arra, amit mi képviseltünk. Az évek során három korosztályos rendszert építettünk ki: ovisok, serdülők és ifisek. Volt olyan csoport, ahol több fiú járt, mint lány – ami ritkaság a néptáncban. A közösség hihetetlenül összetartóvá vált, és a saját gyermekeink is részesei voltak.
A Naszály nevet én adtam az együttesnek, a kicsik csoportját pedig Cindrókának neveztük el – ez a Naszály oldalában nyíló sárga virágról kapta a nevét. Egy idő után azonban, amikor megszületett a harmadik gyermekünk, a feleségem más irányba fordult, és átadtuk az együttest más oktatóknak. A Cindróka ma is működik, Csécsi Katalin vezetésével.
Most Kosdon szeretnénk valami hasonlót létrehozni, az eddigi tapasztalatainkra támaszkodva, de új közösséggel, új környezettel. A logót is átalakítottuk, hogy Kosdot jelképezze. Nem lehet ugyanazt a forgatókönyvet ráhúzni, de a módszerek, amelyek beváltak, segítenek elindulni.
– Milyen korosztályokban szerveződik a kosdi néptáncoktatás?
Három pillérre építjük az indulást. Keddenként a 13–16 évesek, az ifjúsági csoport próbál a művelődési házban. Ők jórészt azok a fiatalok, akikkel Vácon már dolgoztunk, és most ide jönnek át. Csütörtökönként 16 órától az óvodásokat várjuk, akik 5–7 évesek. Velük játékos formában, rövid, 60 perces foglalkozásokkal dolgozunk. Őket követik a kisiskolások: másodikosoktól nagyjából ötödikes korig. Nekik fél 6-tól van a próbájuk. Van egy negyedik vonal is: októbertől szeretnénk felnőtt foglalkozást indítani, amit Folk Fitnessnek neveztem el. Ez tulajdonképpen néptáncalapú kardió edzés, ami egyesíti a mozgást, az erőnlétet és a hagyományt. Aki szeretne mozogni, zsírt égetni, feltöltődni, annak ez ideális. Nemcsak felnőtteknek, fiatalok is jöhetnek, bárki, aki nyitott rá.
– Hogyan került a néptánc világába, és hogyan lett önből pedagógus?
Tiszaújvárosban nőttem fel, ami egy mesterségesen épített város, régi nevén Leninváros. Ott semmilyen hagyomány nem volt jelen, még templom sem. Harmadik osztályos koromban csatlakoztam az ottani néptáncegyütteshez – bevallom, nem a tánc miatt, hanem mert szerelmes voltam az osztálytársnőmbe. A szerelemből nem lett semmi, de a táncból annál több: örök szenvedély.
Fiatal éveimet teljes egészében a táncnak szenteltem. Amikor Budapestre kerültem, egyszerűen bementem a Népművelési Intézetbe, és megkérdeztem, melyik a legjobb amatőr együttes. Így kerültem Tímár Sándorhoz, majd az Állami Népi Együttesbe. Tíz évig voltam hivatásos táncos, szólótáncos, férfitánckar-vezető.
2002-ben tudatosan hagytam el a színpadot, és teljesen a pedagógia felé fordultam. Azóta tanítok a Magyar Táncművészeti Egyetemen a néptánc tanszéken, ahol hivatásos művészeket és pedagógusokat képzünk. Emellett amatőr csoportokban is dolgoztam – többek között vezettem a budapesti Kincső Néptáncegyüttest 15 évig, és vidéken is számos helyre hívtak oktatni.
– Miért tartja fontosnak, hogy a gyerekek közösségben éljenek meg hagyományokat, szokásokat?
A mai gyerekek közösségi élete sajnos sokszor a virtuális térbe szorul. A barátokkal való beszélgetés sok esetben már nem az utcán, nem a közösségi terekben történik, hanem telefonon, online. Ez elszigetelődéshez vezethet. A néptánc ezzel szemben valódi találkozásokat, érintést, közös élményt ad.
A fiúk és lányok megtanulják természetesen kezelni egymás közelségét: kézen fogják egymást, táncba hívják a másikat, figyelnek a partnerükre. Ez az élet más területein is fejleszti az empátiát, az alkalmazkodást, az elfogadást. A népi játékok szabályai, a közös éneklés, a mozgás mind-mind fejlesztik a gyerekeket – koordinációt, ritmusérzéket, figyelmet, koncentrációt.
És ott vannak a népszokások: karácsonykor a regölés, tavasszal a kiszebáb-égetés, húsvétkor a locsolkodás. Ezek nem puszta szokások, hanem olyan élmények, amelyek összekötik a gyerekeket a gyökereikkel. Ha együtt vonulunk, énekelünk, táncolunk, tüzet gyújtunk, az maradandó emlék lesz.
Háromgyermekes apaként látom, mennyire hiányzik ma az a fajta hobbi tevékenység, ami nem versenyről, nem teljesítménykényszerről szól, hanem örömről. A néptánc pont ilyen: heti egy alkalommal is megélhető, nincs rajta nyomás, mégis rengeteget ad.
Összegezve, a néptánc nem puszta tánc:
A néptánc nem csupán mozgás, hanem közösségi létforma. Egyszerre ad játékot, identitást, zenei és testi nevelést, empátiát és hagyományőrzést. Olyan kapaszkodót jelenthet a mai gyerekeknek, amelyre felnőttként is emlékezni fognak, bárhová is sodorja őket az élet.
Ónodi Béla szavaiból egyértelműen kiderül: a néptánc nemcsak a múltunk része, hanem a jövőnk záloga is. Ha a gyerekek nemcsak hallanak róla, hanem átélik, megtapasztalják, akkor a hagyomány élő marad, és közösségeket épít – ezúttal Kosdon is, ahogyan korábban Deákváron.
Magyar Táncművészeti Egyet
Gerzsenyi-Raczkó Tímea
