Sebő Ferenc és Halmos Béla a hetvenes évek hajnalán szárba szökkent táncházmozgalom legfőbb zenei atyjai. Úttörő szerepük a népzenei új hullám megszületésében és kibontakozásában megkérdőjelezhetetlen. Ötven éve megjelent bemutatkozó nagylemezük pedig e mozgalom első szónikus demonstrációja.
Halmos Béla mondogatta egykoron: amikor 1971-ben Sárosi Bálint Zenei anyanyelvünk című rádiósorozatában először meghallotta a Le is szállnak, fel is szállnak a fecskék kezdetű széki lassút, menten kihullott a gitár a kezéből. Társa, Sebő Ferenc ezt úgy fogalmazta, hogy ez volt az a felvétel, ami a csóvát bedobta a zenei műhelyükbe. Vagyis ez lett az a pillanat, ahonnan radikálisan megváltozott a hozzáállásuk az eredeti népzenéhez.
Amúgy mindketten építészmérnöknek készültek, a Műegyetemen tanultak, és szerettek gitározni a közös kollégiumi szobájukban. Sebő előszeretettel szokta mondogatni, mindezt csak azért tették, mert a csajokat így könnyebben lehetett megkörnyékezni. Legalábbis így hitték. De amíg ők ott a kollégiumi szobákban megteremtették a remek hangulatot, szórakoztatták a társaságot, a legjobb csajokat elvitték mások.
Halmos spanyol gitárral gyakorolt, Sebő pedig József Attila megzenésített verseit gitározgatta.
Már a diplomára készülődtek, amikor a színész Berek Kati meglátogatta a kollégiumot, ahol a diáktársak csak odatuszkolták elé őket, hogy lám, itt van két fiatal, akik a Beatles- és Rolling Stones-dalok helyett József Attilát énekelnek. Berek meghallgatta őket, és mivel másnap épp József Attila-műsora volt az Egyetemi Színpadon, meghívta őket rá. Ahol aztán egymást váltogatták: Berek szavalt, Sebőék énekeltek. E szokatlan párosításnak hamar híre ment. Mondhatni, jó helyre csöppentek. És innentől együtt járták az országot.
De ekkorra Sebőék már belekóstoltak a népdalok világába is. Merthogy egy aquincumi nemzetközi régészeti táborban döbbenten hallgatták a szerb, a szlovák, a keletnémet és a bolgár diáktársakat, amint azok a saját népdalaikat éneklik. Elkezdtek hát gitárakkordokat tenni a magyar népdalok alá, majd Halmos benevezett a Magyar Televízió Röpülj, páva! népzenei tehetségkutató versenyére, melyet a „gitáros fiú” meg is nyert.
Nem sokra rá, 1971-ben a frissen alapított 25. Színházba Sebőt kérték fel zeneszerzőnek. Sebő eredetileg tekerőlantot szeretett volna, de mivel a hangszer nem készült el időre, így az első színházi bemutatóra az áthidaló megoldásként bevetett citerából próbált mindent kihozni, pengette, ütötte, szinte rugdalta.
Mire az egyik előadás után odament hozzá Vikár László népzenekutató, hogy tudja-e, hogy ilyesmit a gyimesi csángók művelnek a gardonnal.
Sebő persze csak pislogott nagyokat, viszont e megjegyzés felkeltette az érdeklődését. Utánakérdezett az ismerősi körben, és egy idő után világossá vált számára, ha eredeti népzenét akar hallani, annak a hetvenes évek elejének Budapestjén egyetlen módja van: elmenni a néptánckutató Martin Györgyhöz a lakására.
Halmos sógora, Kósa László néprajzos révén jutottak el Martinhoz, és onnantól eldőlt az életük. Halmos Béla ismét kézbe vette a hegedűt, Sebő Ferenc pedig egy, a műegyetemi zenekarból szerzett brácsát. Amit – miként Lajthánál olvasták – átalakítottak háromhúros, egyenes pallójú széki kontrává. Harmadikként pedig bevették Martin mostohafiát, Éri Pétert.
Látva fogékonyságukat és lelkesedésüket, Martin György ezt követően elküldte őket a Bartók Táncegyütteshez. Ahol Lajtha László széki gyűjtése alapján együtt kísérelték megszólaltatni az ősi erőt.
Mint Sebő Ferenc 2010-ben felemlegette: „Ha van valami, amit a táncházmozgalom érdekében tettünk, az azt hiszem az, hogy mi vettük a fejünkbe először azt, hogy ezt a muzsikát pontosan úgy kell játszani, ahogy van.
Nem feldolgozva, nem átalakítva, hanem pontosan úgy. Ez volt a nagy ötlet!
Ezt mi akkor nem érzékeltük ilyen világosan, csak úgy kedvtelésből játszottunk, aztán amikor a kontrázás már kezdett menni nekem, négy-öt darabot el tudtunk játszani. Jellemző a történetre, hogy egy szereplésünk alkalmával odajött hozzánk egy alacsony kis ember, és bemutatkozott, hogy ő Bárdos Lajos, majd megkérdezte, hogyan tudtuk mindezt megtanulni, mert ő nem hitte el Lajthának, hogy ez lehetséges. Tehát még maguk a kutatók sem hittek ebben.”
Ennek vette neszét hát Foltin Jolán 1972 tavaszán, és hívta meg Sebőt, Halmost és Érit, hogy muzsikáljanak a talpuk alá a Liszt Ferenc téri könyvklubban a táncházmozgalom origójának számító rendezvényen. Később kiderült, hogy erre a típusú zenére és szórakozási formára tömeges az igény a fiatalok között, úgyhogy Sebő és a Bartók Táncegyüttest vezető Timár Sándor úgy döntött, nem maradnak meg tovább szűk szakmai körben, hanem kitárják az ajtókat.
1973 tavaszán ennek a szellemében tartották az első nyilvános táncházakat a Fővárosi Művelődési Házban, majd nyitották meg az év novemberében a zuglói Kassák Klubban az önálló kétheti rendezvényüket. Erdélyi magyar (széki) és magyarországi román (méhkeréki) tánccal kezdtek ott, hosszú ideig nem játszottak mást. Politikai szempontból persze kellő támadási felületet adtak – a keményvonalasok az akkoriban tabunak számító erdélyi népzenét vetették a szemükre, a nacionalisták meg azt, hogy miért románt játszanak –, de ők ezekkel a hangokkal igyekeztek nem törődni.
Közben a formáció folyamatosan bővült. Koltay Gergely (fuvola) még a Huszonötödik Színház idején csatlakozott hozzájuk (az igazgató, Gyurkó László ajánlotta Sebő figyelmébe unokaöccsét), majd amikor Nagy Albert (bőgő) is beszállt, az addig a basszus szólamért felelős Éri Péter brácsára váltott. A veretes palatkai zenéhez amúgy is jobban passzolt a kétbrácsás felállás. Sebestyén Márta (ének) belépésével pedig hattagúra bővültek.
A Kassákban működő Sebő Klubot már nemcsak népi kultúra iránt fogékony fiatalok látogatták, hanem a progresszív értelmiség egy része is. A koncerteken kívül a legjobb táncosok – többek között Litkey István, később Varga Zoltán, Zsuráfszky Zoltán, Farkas Zoltán Batyu – tanítottak, közös éneklés is zajlott, és a vendégek között gyakran felbukkant Csoóri Sándor, Nagy László, Kósa Ferenc, Féja Géza, Gyurkó László, Király István vagy Weöres Sándor. Itt mutatták be először Szomjas György és Csányi Vilmos filmjeit, a néprajzi ihletésű kisfilmeket és a népi kultúrát kiemelten támogató, élesztő Forrás folyóiratot, továbbá vitákat rendeztek neves népzenekutatók és társadalomtudósok közreműködésével.
És hát Sebőék voltak azok, akik hanghordozón elsőként demonstrálhatták a „népzenei új hullámot”. Az 1975-ben a boltokba került album egyben jól mutatja az együttesben a kezdetektől meglévő kettősséget: az A oldalon ízes, sallangmentes népdalfeldolgozások, a B oldalon folkihletésű Sebő-versmegzenésítések találhatók.
Jávorszky Béla Szilárd
