Több mint száz évet kellett várnia a kolozsvári közönségnek arra, hogy egy helyi érdekeltségű magyar mozgóképnek ismét az opera adjon először otthont: Káel Csaba filmjének itt volt a magyar ősbemutatója november 15-én.
A Magyar menyegzőt (amely az idei tallinni filmfesztivál nyitóalkotása volt) nagy érdeklődés övezte, a vetítés bejelentése után pillanatok alatt fogytak el a jegyek. A teltház lélektana érthető: sokan ellátogattak az opera/színház épületébe azok közül, akik szerepeltek a filmben (például a Kolozsvártól nem messze eső forgatási helyszín, Kalotaszeg falvainak lakói), de olyanok is siettek a jegyvásárlással, akiknek a magyar hagyományőrzés (népzene és néptánc formájában) közel áll a szívükhöz. Mások számára bizonyára hangzatos volt az „ősbemutató” szó, és valószínűleg Törőcsik Franciska, a film egyik főszereplőjének neve is hívószóvá nőtte ki magát az elmúlt néhány évben. A felsorolt jegyvásárlási motivációk mellett van egy olyan film- és kultúrtörténeti szempont, amely fontosabbá teszi az eseményt a felvázoltaknál: száz éve ez az első alkalom, hogy ez az épület adjon otthont egy film ősbemutatójnak.
Népes filmstáb dolgozott május elején Kalotaszegen: a Magyar menyegző külső jeleneteit Mérában, Bogártelkén és Vistában forgatták, miután a belsőket a szentendrei skanzenben már áprilisban felvették. A magyar néptánc, népzene, népművészet világát bemutatni kívánó Magyar menyegző nem dokumentumfilm, hanem fikciós alkotás lesz: szerelmi történet, amely a 70-es évek végének kalotaszegi világát idézi fel. Két budapesti fiatal utazik benne Kalotaszegre, egy esküvőn vesz részt, és életre szóló kalandba keveredik...
Az esemény online meghirdetésében olvashattuk, hogy „a nézők a mai világból – fiatal színészek segítségével – belecsöppenhetnek az 1970-es évek végének kalotaszegi világába, amelynek ma már csak a nyomai maradtak meg”. Még a vetítés kezdete előtt igyekeztek a szervezők, hogy a közönséget ráhangolják a másfél órás filmre – igaz, maga a közönség egy része is hasonló hatást gyakorolt a többiekre azáltal, hogy a népviselet látványához szoktatta az épület előtt várakozókat. Kisebb csoportokban kalotaszegi hímzéses szoknyát viselő nők, kalapos, díszített mellényes férfiak beszélgettek.
Bent viszont már muzsikaszó fogadott: a tumultusban kényelmetlenül, apró léptekben bennebb érve láthattuk, ahogyan széles mosolyú vonósok húzzák a talpalávalót. Ez az összkép leginkább a filmben is látható táncházhangulatot idézte, amelyre az RMDSZ szövetségi elnöke is visszaemlékezett. Kelemen Hunor, a vetítés előtt felszólalók egyikeként az esemény jelentőséget hangsúlyozta az összmagyarság és hagyományőrzés oldaláról megközelítve, és személyes anekdotákkal szórakoztatta a közönséget. Elmondta, hogy bármennyire is kedvelte a műfajt, de tehetsége nem a néptáncban mutatkozott meg, mindazonáltal az ilyen helyeken formálódó közösség és a jellegzetes hangulat miatt rendszeres látogatója volt a magyar táncházaknak a kommunizmus éveiben. Mellesleg azt is megtudhatták a sorokban ülők a politikustól, hogy a Kolozsvári Magyar Opera vezetője évekkel ezelőtt olyan brácsás volt, aki a szó szoros értelmében behunyt szemmel, alva is játszott a hangszeren.
Az említett Szép Gyula, az intézmény igazgatója és az est házigazdája hívta fel a közönség figyelmét arra, hogy az egybegyűltek művelődéstörténeti esemény tanúi. Elmondta, hogy Janovics Jenő utolsó játékfilmje, az 1920-as Világrém volt az utolsó mozgóképes alkotás, amely a jelenlegi opera épületében debütált, és csak idén került sor egy újabb, hasonló kaliberű eseményre. Gulyás Gergely, a magyarországi miniszterelnökséget vezető miniszter nyomatékosította ezt, kifejezve, hogy a múlt század eleji filmesnek köszönhetően Kolozsvár tekinthető a magyar filmgyártás bölcsőjének, és ilyen értelemben a Magyar menyegző nem „megérkezett” Erdélybe, hanem „hazatért”. Ahogyan szinte minden megszólaló, ő is elmondta, hogy ez a film „rólunk szól”.
Az alábbi szöveg elsősorban arra próbál választ keresni, hogy a Transylvania filmgyárban 1920-as években megrendezett Világrém című filmben milyen kapcsolódásokat találunk azzal a kontextussal, amelyben a film született, illetve hogy milyen szálakon kötődik a film cselekménye és a szereplői jellemrajz a megrendelői szándékhoz. A filmről tehát ezúttal nem mint művészi alkotásról szeretnék szólni, hanem mint kampányfilmről.
A vetítés előtti utolsó megszólaló a film rendezője, Káel Csaba volt, aki az előbb megfogalmazottakhoz társulva kijelentette, hogy az örökség megőrzése, vászonra vitele segít fennmaradni nemzetként. Ezen kívül beszédében bartóki cselekedet szintjére emelte a csapatával végzett munkát, mivel a népdalok egybegyűjtése és a néptáncok megörökítése valamiképpen hasonlóságot mutat az egykori zeneszerző-gyűjtő tevékenységével. Jelezte, hogy be fogja mutatni a stáblista legördülése után azokat a művészeket, akik el tudtak látogatni filmjük ősbemutatójára. Az esemény végén így megtapsolhattuk Pál István Szalonna zenészt, a film zenei vezetőjét, Zs. Vincze Zsuzsát és Zsuráfszky Zoltánt, akik koreográfusként járultak hozzá az alkotás művészi értékének növeléséhez, Lajos Tamás operatőrt, aki Káel Csabával együtt a film producere is, valamint Bubik Rékát, aki a menyasszonyt alakítja a Magyar menyegzőben. A rendező természetesen felszólította a sorokban ülő szereplőket is, hogy álljanak fel, hadd szóljon a taps nekik is.
A terem nagyjából fél nyolckor sötétült el, innentől egy olyan történetnek lehettünk tanúi, amelynek szerelmi szálát már annyiszor láttuk: egy nőcsábászból (azaz Péterből, akit Kovács Tamás testesít meg) hősszerelmes válik kevesebb, mint három nap alatt, mert találkozik egy lánnyal, aki „nem olyan, mint a többi”. Az viszont újszerű élmény volt, hogy Törőcsik Franciska Kati szerepében idegenvezetőnkké vált a kalotaszegi (esküvői) hagyományok terepén. A romániai szocializmus (ami témaként még mindig tartogat látnivalókat) megjelenítése a maga abszurditásában a helyzetnek épp megfelelően volt szórakoztató vagy ijesztő; és sokadjára erősödhetett meg a sztereotípia, hogy ha az erdélyi magyar ember ért valamihez, akkor az az ivás. Természetesen nem erről szólt a film: központi témája a szerelem és hagyományőrzés mögött megbújva a túlélés. Magánemberként a kizsákmányoló és eltipró rendszerben, nemzetként hagyományainkban és jövőnkben, fiatalként az életben. De ez a túlélés nem rideg harc, tele van halk reménnyel, és mély ragaszkodással.
Miután a közönség tapssal díjazta az alkotókat, a kivonulást is zenével kísérte a muzsikusgárda, és a film nézői lassan szétszivároghattak a ködös kolozsvári estében.
Gondos Borbála
