Káel Csaba olyan kalotaszegi esküvőnek a hangulatát igyekezett visszaadni Magyar menyegző című filmjében, amilyenbe évtizedekkel ezelőtt maga is belecsöppent. Eközben arra törekedett, hogy a novemberben előbb Tallinban, majd Kolozsváron bemutatott alkotásra ne etnográfiai dokumentumfilmként tekintsenek, a tánc és a zene pedig a történet része, ne pedig illusztratív elem legyen. A filmügyi kormánybiztosként is tevékenykedő Kossuth- és Nádasdy Kálmán-díjas rendező a nyolcvanas években és napjainkban szerzett kalotaszegi élményeiről, a forgatás kulisszatitkairól, a magyar filmgyártásról nyilatkozott a Krónikának.
– A Tallini Filmfesztivál után Kolozsvárt mutatták be november 15-én Magyar menyegző című filmjét, amely mindamellett, hogy játékfilmként elsőként mutatja be a mozgalommá nőtt táncházat, hódolat is Kalotaszeg előtt. Miért éppen erre a csodálatos kultúrával, néprajzzal, -művészettel megáldott erdélyi tájegységre esett a választása?
– Igazság szerint emögött egy élmény lapul, ami onnan eredeztethető, hogy a '80-as évek elején egyetemistaként Magyarvistán jártam. Építőmérnöki karon tanultam népi építészetet, megnéztük a templomokat is, és belekeveredtem egy esküvőbe. Akkor jártam először Erdélyben, és mindez olyan nagy hatással volt rám, hogy utána Pesten jelentkeztem a Bartók Néptáncegyüttesbe, amelyben másfél évig táncoltam. De nemcsak a tánc fogott meg, hanem az egész hangulat, a vendégszeretet, a ruháktól pedig el voltam ájulva. Nagyon meghatározó volt látni, amit a filmben is, amint az asszonyok, lányok mennek a templomba. Miközben a menyasszonyi ruha általában elölről néz jól ki, a kalotaszegi hátulról talán még jobban, szinte meg sem mozdul rajtuk, és ahogy ebben a gyönyörű rendben, egymásba karolva mennek föl a lépcsőn, az a világ egyik legszebb, legnőiesebb vonulása. Ehhez a régi élményhez hozzátartozik, hogy
Zsurával (Zsuráfszky Zoltán Kossuth-díjas táncművész, koreográfus – szerk. megj.),
Batyuval (Farkas Zoltán Harangozó Gyula-díjas néptáncművész, koreográfus),
Mártikával (Sebestyén Márta Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas népdalénekes, előadóművész),
Sebő Ferivel (a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas énekes, gitáros, tekerőlantos, dalszerző)
és a Muzsikásékkal (1973 óta működő nemzetközi hírű, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas magyar népzenei együttes) én nagyon-nagyon jóban vagyok.
Készítettem róluk több videót, a Színművészeti Főiskolán Zsuráékkal Hagyományainkból címmel csináltunk rövid táncfilmet, aztán Bartók Béláról táncfilmet, szóval rettenetesen érdekelt ez a közeg. Kós Károlyt mesterünkként imádtuk már a Műszaki Egyetemen is, később megismerkedtem Kallós Zoli bácsival (kétszeres Kossuth-díjas válaszúti néprajzkutató, népzenegyűjtő, a Magyar Corvin-lánc tulajdonosa), akinek Márti mutatott be. Nagyon érdekes, hogy noha aránylag későn, 23 évesen jutottam el először Erdélybe, Kalotaszegre, olyan nagy hatással volt rám, hogy sokáig bennem maradt.
– A Magyar menyegző rengeteg zenés, táncos jelenettel, érdekházasságnak indult szerelmi történettel fűszerezett romantikus film, amely ugyanakkor bepillantást ad a kommunista diktatúra romániai viszonyaiba is. Melyik műfajt tekinti központi elemnek?
– Nagyon nehéz ennek olyan formát adni, hogy ne mondják azt, ez etnográfiai dokumentumfilm akar lenni, hanem miként lehet úgy történetbe foglalni, hogy a tánc és a zene a történet része, tehát nem illusztratív elem. Vicces szokott lenni, amikor a musical filmekben megy a sztori, majd egyszer csak kiállnak, és elkezdenek táncolni. Ebben a filmben nem így történik, hanem meg kellett fogni annak az esküvőnek a hangulatát, amibe én is csöppentem annak idején. És ami még fontos volt, hogy ez ne táncfilm legyen, hanem szerelmi történet. Nem Rómeó és Júlia, de akár hívhatjuk annak is, teljesen mindegy. Ehhez a történethez Kalotaszegnek minden olyan kiegészítője megvan, ami lenyűgözővé teszi.
– Kolozsváron többek között kalotaszegi közreműködők jelenlétében zajlott a premier, a közönség felállva tapsolt. Na de milyen volt a fogadtatás Tallinnban? Értették?
– Nagyon meglepő volt! A vetítés után rendeztek egy 15 percesre tervezett kérdezz-feleleket, de 30 perc után úgy kellett kizavarni minket, mert mindenkit beragasztott, alig mentek ki a nézők utána. Egyrészt nem ismerték ezt a kultúrát, és kérdezték, hogy honnan „lőttük”. Azt mondták, hogy ők így nem hallottak még népzenét. Szóval bonyolult volt, mert gyorsan össze kellett nekik foglalni, hogy mi, hol történik.
Nagyon izgalmasnak tartották, mert soha nem tudták, hogy tragédia lesz a vége vagy happy end. Arra is kíváncsiak voltak, miért lett happy end, talán jobban szerették volna, ha tragikusan fejeződik be. Amire az a válaszom, hogy ebben a történetben annyi szépség, öröm, gondoskodás, annyi emberi életút van. Hiszen gondoljunk bele, egy ilyen hozományt, egy ilyen ruhát a lánygyerek megszületésekor elkezdenek varrni, és ez az életüknek iszonyatosan nagy része. Nemcsak az, hogy meg kell szervezni, meg pénzt kell adni egy esküvőre, hanem a gondoskodás, hogy amikor odaér, az a lány legyen a legszebb, a leggazdagabb – értem ezt úgy, hogy az öltözetében.
A közösséget formáló táncház
– Kalotaszeg megismertetésén túlmenően az alkotás tisztelgés is a táncházmozgalom, annak alapítói előtt. Miként akarta bemutatni a ma is élő mozgalmat?
– Trianon után nem nagyon készült film, ami az itt élőkről szól, és bemutatná ezt a gazdagságot. Azáltal, hogy ez az életforma megszűnőben van, hiszen már nem földművelésből élnek az emberek, nem kapcsolódik úgy a természethez az életük, egész más helyre kerültek különböző motívumok, mint például a virág, a madár. Viszont a táncháznak és az egész mozgalomnak az a lényege, hogy egy részét át lehet menteni olyan városi közegbe, amelynek amúgy nem kell ez az életforma.
Mert a táncház közösséget formáló dolog, természetes férfi-női kapcsolatról, szerelemről, akár testiségről is szól.
A mai fiatalokra mondják, hogy félszegek, na de hát ha elmennek táncházba, akkor ott a nőnek meg kell fogni a derekát, meg kell pörgetni, érzi az ember az illatát, tehát ez egy egészséges együttlét. Ezért is szerepelnek a film végén mindazok az előadók, művészek (többek között Sebestyén Márta, Sebő Ferenc, Zsuráfszky Zoltán – szerk. megj.), akik áthozták ezt a mozgalmat, ez tisztelgés előttük. De ami még lényegesebb, hogy a film hódolat egész Kalotaszegnek.
– A forgatás idén tavasszal zajlott, részben Magyarországon, részben Kalotaszegen. Miként fogadták Önöket itt, milyen élmények érték?
– Hihetetlen öröm volt. Bartók Bélának van egy nagyon szép írása arról, hogy életében soha nem érezte annyira jól magát, mint amikor 1928-ban Erdélyben gyűjtött. Ez most tőlem túlzás lenne, viszont szerintem átjön a filmen, ami nekem rendezőként is hitvallásom: ha mi jól érezzük magunkat a forgatáson, ha mindenki jól érzi magát a saját szerepében, akkor a néző is jól fogja érezni magát.
Hatalmas élmény, egymásra borulás volt, a film minden egyes szereplője a szívét-lelkét beletette, a taxisofőrtől kezdve a főszereplőkön át a kalotaszegiekig.
Törőcsik Franciska, aki a Hogyan tudnék élni nélküled? és a Hunyadi révén ma gyakorlatilag a legnagyobb magyar filmsztár, ebben is csodálatosan játszott. Nem tudom, külső szemmel milyennek tűnt, de én úgy éreztem, mintha igazi kalotaszegi csaj lenne. Az volt a vicc, hogy a forgatáson a statiszták két napig nem ismerték fel, mert úgy nézett ki, mint a többiek, majd miután rájöttek, elkezdtek autogramot kérni tőle. Két nagy együttesünk, a Magyar Állami Népi Együttes, valamint a Magyar Nemzeti Táncegyüttes között létezik egy vetélkedés, most azonban gyönyörűen együtt dolgoztak, mindent beleadtak. Színészeink Zsurához jártak táncórákra, Pál István „Szalonna” és bandája óriási igényességgel állította össze a zenéket, a hangmérnökünk pedig zseniálisan vette föl. Tehát áldás volt ezen a produkción. Miközben nagyon rövid idő alatt kellett fölvenni, 29 napom volt rá, ami egy ilyen nagyjátékfilmre kevés, főleg úgy, hogy van benne tánc, zene, több mint 300 fős lakodalom, mindent a tervek szerint befejeztünk. Elképesztő szeretetben zajlott a forgatás.
– Feltételezem, megkönnyítette az alkotói munkát, hogy a táncházat, a népi táncokat, a népviseletet nem úgy kellett előadni, felidézni, mintha már kihaltak volna, hiszen a táncházmozgalom vagy a népviselet ma is él, tehát nem kellett skanzenben, múzeumban keresni utánuk.
– Azért egy titkot hadd áruljak el: a film nagy részét skanzenben forgattuk. De hát ez gazdasági okokból történt, ellenkező esetben nagyon sokat kellett volna ekkora stábbal forgatni, az nagyon drága lett volna. Egyébként a Szentendrei Skanzenben Erdélyből elvitt népművészeti tárgyak, vagy azok másolatai találhatók, egy pajta vagy csűr ugyanúgy néz ki ott is, mint itt, tehát ez megkönnyítette a dolgunkat. De nagy segítség volt a Tötszegi Tekla néprajzkutatóé, nélküle ez a film elképzelhetetlen lett volna. Olyan szintű tudása van Kalotaszegről, ami lenyűgöző.
Szinte családról családra tudja, kinek milyen viselete van, mikori a gyöngyös párta, sőt arra is emlékszik, hogy különböző településeken a nagymama mi mindent hagyott a padláson.
Bámulatos ez a tudás, és szoktam is mondani viccesen, hogy ebben mi vagyunk a világszínvonal. Hiszen hol van már ilyen? Az indiánok már kihaltak szegények. Miközben máshol ez a népművészeti, néprajzi gazdagság tolakodó lenne, a kalotaszegi épül, az itteni viselet összhatásában viselettörténeti ritkaságnak számít. Éppen ezért meg kell mutatni a világnak. Akárcsak a magyarvistai templomot, ami lenyűgöző magyar szentély, ezért is vagyunk boldogok, hogy ott vehettük fel az esküvőt, ami szimbolikusan is a jövőt képviseli.
– Mondhatni kegyelmi állapot a mostani, hiszen nemrég mutatták be az egykori kiváló marosvásárhelyi labdarúgóról, edzőről, Bölöni Lászlóról készült életrajzi filmet is, amit a Magyar menyegzőhöz hasonlóan az erdélyi közönség ugyancsak magáénak érez. A filmügyi kormánybiztostól is kérdezem: mi kell ahhoz, hogy akár egy futball-legendán, akár egy tájegység kultúráján, hagyományain keresztül megismertessük a nagyvilággal az erdélyi magyarságot?
– Nagy az adósságunk, mert mint említettem, Trianon után nem nagyon készült film az erdélyi életről. Először Trianon, utána meg Ceaușescu miatt. Magunk között szólva Trianon sincs elmondva, és nem nagy tablókon, elismételve, hogy mi történt, hanem bemutatva emberi sorsokat, ami felfoghatatlan a világ számára. Ez a film nagyon kicsit érinti a kérdést, de azért ott van, például amikor a főszereplőnő annyit mond:
te nem tudod, hogy milyen itt élni”.
És akkor nem arra gondol, hogy a faluban milyen élni, hanem arra, hogy az apját zsarolja a rendőr, mert egyszer találtak nála 100 márkát, ami akkor nagy bűn volt. Tehát ezeket a tragédiákat meg kell írni, és mivel minden filmnek a forgatókönyv a nyitja, ezt próbáljuk erősíteni, mert hosszú ideig a magyar film gyengesége a forgatókönyv volt, sőt még ma is az, bár az oktatásban is nagy hangsúlyt helyezünk erre. Meg kell találni azokat az alapműveket, amelyek autentikusan, hihetően mutatják be ezeket a sorsokat.
De ugyanígy az adósságaink közé tartoznak a magyar történelmi filmek is. Nagy nehezen megcsináltuk a Hunyadit, ami szintén világraszóló sztorink, de soha nem tudtuk rendesen elmesélni; a sorozat olyan forma, amiben ezt ki lehetett fejteni. Önmagában a nándorfehérvári csata biztosan érdekes, de nem juttatja el az embert arra a pontra, mint amikor a szereplők sorsán keresztül mutatjuk be, legyen az király, közember vagy maga Hunyadi János és a családja.
Hiszen az az élet által már megírt tragédia, hogy a világraszóló győzelem után meghal.
Másrészt azért is nehéz, mert Magyarország kis ország, gazdaságilag már az is csoda, hogy ekkora filmgyártást üzemeltet, és a forgalmazás szempontjából is fontos lenne ezeket koprodukcióban megvalósítani. Egyébként nem magyar, hanem román témában a közelmúltban készült egy koprodukciós film, az 1989-es nagyszebeni forradalmi eseményeket feldolgozó, Tudor Giurgiu rendezte Szabadság. Számos történelmi és egyéb ellentétet félretéve jó lenne még hasonló koprodukciót készíteni a románokkal, ezen is dolgozunk.
– Már csak azért is, mert miközben Hollywoodban jóformán mindent el tudnak adni a nagyvilágnak, mi, magyarok sem szűkölködünk olyan sztorikban, amelyek filmvászonra kívánkoznak.
– Ez forgalmazás kérdése. Az állami támogatás még ekkora filmgyártást sem bír el, muszáj a piacról bevételt szerezni. Meg kell tanulni az amerikaiaktól, miként csinálnak egy dollárból többet. A magyar filmgyártás önmagában erre képtelen, az európai filmgyártásnak kell fölépítenie egy saját mozirendszert, ami most nincs. De nincs egy európai Netflixünk, streaming felületünk sem. A Nemzeti Filmintézetben öt évvel ezelőtt azt mondtam, hogy megcsináljuk a magyar streaminget, ez lett a Filmio.hu, ami sajnos Romániában nem fogható. Egyébként hatalmas tartaloméhség van, vinnék a történelmi filmeket, mint a cukrot, csak iszonyatosan drágák. Az amerikaiak azért tudják ezt megcsinálni, mert hatalmas a bevételük, ők világhálózatnak dolgoznak. Miközben 450 millió ember él az Európai Unióban, szégyen, hogy nem tudunk behozni komolyabb pénzt a piacról.
– A Kolozsvárt bemutatott Magyar menyegzőt januártól forgalmazzák a magyarországi mozikban. Mikor láthatja majd az erdélyi, romániai közönség?
– Pontos forgalmazási periódust még nem tudok, de már tárgyalunk forgalmazóval, mert nagyon fontos lenne, ha itt is sokan megnéznék. Sőt nagy az érdeklődés Vajdaságból és Felvidékről is a film iránt. Ami nem véletlen, hiszen nem csak Kalotaszegnek szól ez az üzenet, hanem mindenkinek: mi nem külön, hanem együtt vagyunk érték. Az is reményt mutat, hogy a magyar–román határnál Románia schengeni csatlakozása óta már nincsenek hosszú kocsisorok, mint a filmben, hanem csak úgy át lehet suhanni. Tehát jövőre mindenképpen bemutatnánk itt is, ugyanakkor meghívást kaptunk Ausztráliáb, decemberben pedig New York-ban fogják bemutatni. Szeretnénk, ha a világ számos táján megismernék azt a csodát, amit Kalotaszegnek hívnak.
Rostás Szabolcs
