Egy páros, akik külön-külön, mégis hasonló úton indultak el a néptánc világában. Gyermekkori álmok, elhivatottság, sok munka és egy közös élet – szakmailag és magánemberként egyaránt. Gálik Gábor és Klaudia története nemcsak arról szól, hogyan lesz valakiből hivatásos táncos, majd táncpedagógus, hanem arról is, hogyan lehet a néptánc egy egész életet meghatározó hivatás, család- és közösségépítő erő és pedagógiai küldetés.
Kisgyermekes családhoz érkezünk interjúra. Elképzelem, hogy valószínűleg kihívás lesz magunknál tartani a szót – és a kis fekete mikrofont –, hiszen a gyermekeknek is új és izgalmas dolog, ha ismeretlen arcok érkeznek. De a Gálik házaspár rutinosan oldja a felmerülő helyzeteket: hol az anyuka veszi ölbe a kisebbik gyermeket, hol az apuka ül le gyurmázni a nagyobbikkal. Közben pedig mesélnek, hiszen van miről.
Az első lépések
Gábor Zselízen nőtt fel. 25 évvel ezelőtt, 2000-ben, kamaszként kezdett táncolni a Kincsőben, amelynek vezetői, a Juhász házaspár – Eszter és Sándor – igazi táncműhelyt indítottak el a városban a kilencvenes években. „A korosztályom néhány éven belül a magját képezte a csoportnak. Jó ritmusérzékkel megáldott csapat voltunk, tisztán éneklő csajok és fiúk, egész jó memóriával – ami a koreográfiák megtanulásakor nem utolsó szempont. A Juhász házaspár pedig nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy sokféle tánctanártól tanuljunk, akik rövid időn belül minőségi csapattá fejlesztették a csoportot” – idézi fel a zselízi éveket Gábor.
Klaudia története a Csallóközben indult, alsós kisdiákként kezdte a „szakmát” Dunaszerdahelyen – és valószínűleg szerelem volt első látásra. „Az unokatestvérem Somorján, a Csallóban táncolt, én pedig óvodáskoromban láttam az egyik fellépését. Ezután anyukámnak bejelentettem, hogy én is táncolni szeretnék. Így kerültem elsősként a dunaszerdahelyi művészeti iskola mellett működő Ágacska néptánccsoportba Volner Nagy Melindához.
Hova tovább?
Sok fiatal számára az alapiskolai tanulmányok végén hatalmas fejtörést okoz a továbbtanulás kérdése. Nem így volt ez Klaudia és Gábor esetében. Mindketten pontosan tudták, hogy az irány: Pozsony. És hogy miért éppen a főváros? A válasz erre is egyértelmű volt: az Ifjú Szivek miatt.
Az 1955-ös alapítású együttes – amely évtizedekig énekkarral és zenekarral is rendelkezett – mindig is meghatározó pontja volt a hazai kulturális életnek. De 2000-ben Hégli Dusan vezetésével a Szivek irányt váltott, így lett belőle Ifjú Szivek Táncszínház. Ekkor adódott először alkalom arra, hogy a néptánc iránt érdeklődők magyar, hivatásos együttesben is táncolhassanak Szlovákiában – főállású táncosokként.
Az álmok színtere: Pozsony
Gábor tehát 2006-ban a pozsonyi Duna utcán kezdte meg középiskolai tanulmányait. Ebben az évben néprajz tagozattal kísérleteztek a magyar gimiben, amelynek gyakorlati részét az Ifjú Szivekben tölthették a diákok. Az akkori „kincsősök” egy része kapva kapott tehát az alkalmon, hogy hivatásos táncosok mellett tanulhassanak, és idővel maguk is azzá válhassanak. Pedig ez akkoriban még nem volt kitaposott út.
„Amikor édesapámnak – Isten nyugosztalja – 15 évesen azt mondtam, táncos leszek, azt válaszolta, nagyon jó, fiam, de miből fogsz megélni? Mi lesz a munkád? Ez lesz a munkám, mondtam neki. Mire ő, ne hülyéskedj, fiam!”, emlékszik vissza Gábor. „Majd amikor ott voltunk a próbateremben és láttuk, hogy minden nap kilenctől kettőig próba, hétvégéken pedig fellépés, azt éreztük, hogy ez tök jó, ezt szeretnénk csinálni.”
„Gyerekkori álmom volt, hogy a Szivekben táncolhassak”, mondja Klaudia, és történetéből kiderül, hogy ez az elhatározás is a nézőtéren ülve fogalmazódott meg benne. „Felső tagozatos voltam, amikor egy fesztiválon az Ifjú Szivek Magyar tánciskola című előadását látva határoztam el, hogy én ebben az együttesben szeretnék táncolni” – ehhez pedig szintén a Duna utcai magyar gimnáziumon keresztül vezetett az út.
A hivatásos lét: eufória és tanulás
A pozsonyi gimnázium néprajzi tagozata négyéves képzésnek indult, de különböző okok miatt a második év végét már nem érte meg. A diákok többsége – akik kitartottak a táncos jövő elképzelése mellett –, individuális stúdiumra jelentkezett, vagyis a hétköznapok nagy részét a Szivek próbatermében töltötték, az iskolába pedig leginkább vizsgázni jártak be.
Kép: Csicsmann Róbert
A Komárom Táncegyüttes
Gábor és Klaudia tehát már fiatalon belekóstoltak a hivatásos táncos lét mindennapjaiba. „Hatalmas eufória volt 16 évesen bekerülni tapasztalt táncosok közé. És nem csak a táncról, az életről is sokat tanultunk, hiszen huszon-harmincéves felnőttek között mozogtunk”, mesél Gábor a pozsonyi kezdetekről. Klaudia néhány évvel később csatlakozott, de nagyjából ugyanebbe a világba csöppent: „Nem volt idő unatkozni vagy belefásulni. Szinte másfél évente új bemutató készült, nagy volt a pörgés”, mondja.
Gábor tizenkét, Klaudia tíz évet töltött el a Szivekben. Mit adott ez a rendkívül intenzív táncos időszak, mit hoznak magukkal Pozsonyból? – teszem fel a kérdést a házaspárnak. Klaudia válaszol elsőként: „Számomra egyértelmű: azt, akik ma vagyunk. Amit szakmailag ma napi szinten teszünk, mind ott gyökerezik, azokban az időkben, de emberileg is formáltak bennünket a szivekes évek”, majd nevetve hozzáteszi, hogy manapság leginkább a két gyerek formálja őket. Gábor folytatja, „Amikor versenyre visszük a csoportjainkat, a zsűritől gyakran megkapjuk: látszik, kik a mestereink. Ez így van rendjén. Mindenki hoz valamit otthonról – és ez a szakmára is érvényes. Mi a Hégli Dusan-féle szemléletben nőttünk fel. Lépes Anikó és Dusan tanítási módszerei, az általuk meghívott oktatók – Fitos Dezsőék, a Busai házaspár –, de az idősebb kollégák, mint Oláh Attila és a többiek is mind-mind alakították a látásmódunkat.”
Két város, három műhely
A páros végül 2019-ben intett búcsút Pozsonynak és a hivatásos társulati létnek, a rendszeres napi szintű próbáknak. De nem intettek búcsút a folklór világának. Már korábban is megfordultak oktatókként egy-egy hazai vagy magyarországi tánccsoportnál, de egyszeriben ez a tevékenység töltötte ki idejük nagy részét. Jelenleg két országban, két városban – Kapuváron és Komáromban – mintegy 13 különböző csoporttal dolgoznak.
„A kapuvári Dr. Barsi Ernő Alapfokú Művészeti Iskolával már hosszú ideje együttműködünk. Itt több mint 500 diák tanul néptáncot. A környéken a néptánc, a népművészet a mindennapok szerves része. Vagyis teljesen természetes, hogy máshogyan dolgozunk az itteni csoportokkal, mint például a komáromiakkal. Az Egressy Béni Városi Művelődési Központ mellett működő Komárom Táncegyüttes alapításakor elsődleges célunk az volt, hogy közösséget építsünk. Úgy érzem, ez sikerült is”, tudjuk meg Gábortól.
Kép: Csicsmann Róbert
A Generáció Táncműhely
Tekintve a számokat, ez a két műhely is elég időt és energiát emészt fel, de a házaspár 2019-ben útnak indított egy harmadik nagyszabású projektet is – ugyancsak komáromi bázissal. Ez a Generáció Táncműhely, amely a szlovákiai magyar táncegyüttesek kiemelkedő táncosait és szólistáit gyűjti össze.
Új utakon
Gábort az utóbbi években leginkább a táncmozgalmi kérdések foglalkoztatják, s a hazai tánccsoportokat összefogó szakmai szervezet, a Táncfórum elnökeként és csoportvezetőként nem kevés időt és energiát fordít mindezekre. A Táncfórum csapatával fesztiválokat, táncháztalálkozókat, versenyeket szerveznek, amelyek lehetőséget adnak a hazai csoportok számára a szakmai fejlődésre, de a találkozásokra és a közös szórakozásra is. „A gyermek- vagy ifjúsági néptáncnak, de akár az amatőr, felnőtt mozgalomnak is két erős oldala van: az egyik a közösségi lét, a másik pedig a művészeti oldal – az a forma, ahogyan a közönséggel kommunikálsz”, mondja Gábor, majd hangsúlyozza, hogy egyiket sem szabad szem elől téveszteni.
Klaudia figyelme a legkisebbek felé fordult az elmúlt időszakban – nem véletlenül. „A saját gyerekeink révén most főleg a legfiatalabbakkal, az ovisokkal és a kisiskolásokkal dolgozom, pedig azelőtt távol állt tőlem ez a korcsoport. Teljesen más pedagógiai módszert igényelnek ők, mint bármelyik felnőtt együttes. Az ovisoknál például nem az a célom, hogy lenyomjam a torkukon a csárdást és a tititát, hanem hogy megszeressék ezt az egészet. Alsóban is úgy kell összeállítanom az órákat, hogy a játékon legyen a hangsúly – a gyerek ne vegye észre, hogy közben fejlesztjük a ritmusérzékét, a mozgáskoordinációját és egyebeket. Hiszen manapság sok gyereknek gondot okoz a páros lábbal ugrás is… Arról nem is beszélve, hogy változatosnak kell lenni, mert nem képesek hosszabb ideig egy dologra összpontosítani – de ezen ne csodálkozzunk, ilyen kort élünk”, mondja a táncpedagógus. Kérdésemre, hogy vajon nem hiányzik-e a színpadi tánc, Klaudia határozottan válaszol: „Az órákra való készülés, a csoportvezetés, illetve a gyereknevelés jelenleg minden időmet és energiámat leköti. Úgy pedig nem szeretnék színpadra állni, hogy nem tudom hozni a magamtól elvárt teljesítményt.”
Szerelem első látásra?
A harmincas éveikben járó fiatal szülők már hosszú évek óta egy párt alkotnak. Arról, hogy hogyan indult és miként alakult a kapcsolatuk, külön-külön kérdezem őket. Más-más irányból közelítenek, mégis, talán ugyanazt mondják.
„Tűz és víz”, mondja mosolyogva Klaudia. „Ellentétei voltunk, és valamennyire vagyunk is egymásnak. A kezdetekben más érdeklődési körrel, értékrenddel, más szemlélettel álltunk egymással szemben. Ami viszont már akkor is közös volt bennünk: a tánc és a hivatásunk iránti szeretet és elhivatottság. A néptánc és az idő kovácsolt össze bennünket. Csiszolódtunk és formálódtunk egymás mellett. De érdekes látni, hogy gyermekeinkben, Emmában és Zsomborban is a mi két ellentétes világunk látszik tükröződni.”
„Tiniszerelemből indult a kapcsolatunk”, gondol vissza a kezdetekre Gábor, „s az évek során mélységeket és magasságokat is megéltünk együtt. Három éve a gyerekek által új fázisba léptünk, és új kihívások várnak ránk. Hiszen amellett, hogy szülők vagyunk – s ez jelenleg mindent felülír –, nem szabad elfelejtenünk, hogy férj és feleség, valamint művészeti vezetők is vagyunk, sok ember számít ránk.”
Kuklis Katalin
