Sipos Hanna: - Még általános iskolás korunkból, Szombathelyről ismerjük egymást. Hogyan kerültél ilyen messzire Pusztinából? A nagymamád akkor már Sében élt, úgy tudom.
Veres Mihaela: - Itt élt, igen. Ez úgy történt, hogy egy családnak Sében szüksége lett volna egy asszonyra, aki tud vigyázni az egyik rokonukra, mert a jobb fele megbénult és 0-24-es felvigyázásra volt szükség. Így aztán úgy keveredett össze, hogy a doktornő, a Dér Márta, akinél családnál voltam, megkérdezte, hogy a faluban van-e olyan asszony, aki tudna jönni segíteni. Akkor a nagymamám volt olyan, hogy a férje meghalt, a gyerekei kirepültek, így hát nem volt semmi kötött dolga. Akkor ő még 2012-ben érkezett a családhoz, aztán a csíksomlyói búcsúra kijöttek közösen, és akkor találkoztunk ott élőben. Én voltam az egyetlen unokája az anyónak, aki nem tudott rendesen magyarul. Értettem, csak nem beszéltem úgy a nyelvet, passzív nyelv volt. Így azt gondolta, hogy mi lenne, ha azon a nyáron kimennék hozzájuk, elmennénk nyaralni a tengerhez, Horvátországba, és akkor úgy terveztem, hogy eljöttem hozzájuk Sébe.
Én folyton énekeltem, volt egy zongorájuk, egy pianínó. Nekem az volt az első ilyen pillanat, zongorát életemben nem láttam, és akkor folyamatosan Für Elise-t [énekel] próbáltam hallás alapján játszani. Aztán igazából úgy adódott, hogy megtanultam valamilyen szinten a magyar nyelvet velük, hogy kicsit többet beszéltem. És hát úgy keveredett valami, csak úgy gondolt egyet, hogy van ez a szeretetem a zene iránt, meg hogy énekelek és mi lenne, ha itt maradnék Magyarországon, továbbtanulnék a zenei pályán és ő szívesen vállalná ezt a taníttatást, hogy itt maradjak és akkor a legmagasabb cél a Zeneakadémia volt.
S.H. - Ilyen korán már eldőlt?
V.M. - Akkortól fogva volt az, hogy választás elé kerültem, hogy mi lenne, ha itt maradnék. És akkor meggondoltuk, megbeszéltük szülőkkel, anyóval, hogy itt több lehetőségem van, mint otthon, és arra a döntésre jutottunk, hogy végül itt maradok és ezt az utat választom. Onnantól kezdve elkezdtem járni egy kedves hölgyhöz, úgymond a nullától tanulni a magyar írást, és akkor felkészültem az általános iskolába. Így visszamentem egy évet, hogy ne legyek túlterhelten, nem lett volna olyan jó, ha egyből megyek tovább 7. osztályra, és akkor egy évet vesztettem ezáltal.
Aztán akkor kerültem a Bartók Béla Zeneiskolába, tudod, a Földesi Jánosné Rózsa nénihez, aki megmutatta az erdélyi tájegységeknek a legszebb dalait. Őtőle tanulhattam, hogy így a Nagy-Magyarországon mennyi fajta zenei világ van.
S.H. - Otthon már énekeltél szervezett keretek között is, vagy csak szerettél énekelni?
V.M. - Már hatéves korom óta elkezdtem egy ilyen úgynevezett Clucul Elevilor Moinesti, ugye Moinesti-ben éltünk, ott apukám rendőr volt egyébként. Szóval félig-meddig Pusztinán, meg a mellette lévő városban éltünk, és ott volt egy ilyen zenei klub, ahol román népzenét tanultam, és 6-tól 12 éves koromig 6 évet ott jártam. Mentünk ugyanúgy zenélni, énekelni, de nem zenekarokba, hanem szólóba, vagy ilyen csoportos zenélésekre. De ugye magát a moldvai magyar népzenét a nagymamától tanultam, és otthon a hagyományokat hallottam, meg jártunk a Magyar Házhoz, énekeltünk a zenetáborban, de nem azt gyakoroltam leginkább. Nem volt idegen nekem az éneklés, csak nem úgy csináltam, mint mondjuk az otthoniak, hagyományőrzésképpen, hanem én más utakon jártam akkor. Mikor idekerültem, akkortól fogva kezdtem úgy konkrétan a magyar népzenével foglalkozni.
S.H. - A szüleid mindketten magyarok?
V.M. - Igen, az egész faluban magyarok élnek. Nyilván most már vannak más házasságok, csak hogy ők is ugyanúgy az ő szüleik, nagyszüleik, mindenki ugye falusi.
S.H. - És akkor otthon nem is magyarul beszéltetek mégsem?
V.M. - Ők igen, egymás között meg a rokonságban, mindenki, csak hogy mi elkerültünk, nekünk gyermekeknek nem volt szükségünk a magyar nyelvre olyan szempontból, hogy városban voltunk, az intézmények románul voltak, és ezáltal nem volt úgy szükség a magyar nyelvre, mint mondjuk Erdélyen belül, mert ott teljesen más helyzet van. Ezért nem is passzív nyelv volt, mert egymás között úgy beszéltek, de amikor velem beszéltek, már románul beszéltek, mert nekem az iskolában az kellett.
S.H. - Emlékszem, egyszer sétáltunk a buszmegállóba, és ott kérdezgettem tőled szavakat, mert akkor nekem ez nagyon idegen volt.
V.M. - Persze.
S.H. - Hogy élted meg ezt a nyelvi közeg váltást, nem volt nehéz?
V.M. - Nem volt nehéz, úgymond nem volt rossz élményem benne. Az, hogy nagyon sokat beszéltünk egymással, és ezáltal, hogy beszéltünk, jobban rám ragadtak az itteni szavak, én mondjuk megnéztem, hogy hú, nálunk mondjuk a paradicsomot padladzsikának mondják, és akkor ilyenkor ilyen érdekességképpen mondtam a többieknek, hogy nálunk nem így hívják, hanem úgy, de a közeg is nagyon sokat segített. Én Waldorf általános iskolába jártam, és mindenki úgymond sajátjának érzett, (hogy) a közösségbe nagyon hamar beilleszkedtem, így hirtelen mindenki befogadott, nem voltak távolságtartóak, és mindenki tényleg barátként volt az első pillanattól, és ez nagyon sokat segített. A tanárok is szintén figyelemmel voltak, hogy milyen helyzetben vagyok, és nem tántorodtak el attól, hogy segítsenek. De nyilván voltak helyzetek, mint például a matematika, hogy románul gondolkodtam és átváltani magyarra, ez nem volt olyan könnyű, de hát vannak ilyen nehézségek az életben, nem ez a legrosszabb, vagy na nem haltam bele.
S.H. - Előfordult, hogy lerománoztak?
V.M. - Persze, persze, olyan is, hogy migránsnak hívtak, meg minden. Nyilván fogalmam sem volt, hogy mit jelent, vagy hogy milyen értelemben. Egyáltalán nem pejoratív értelemben vettem. Ők úgyse értik, én se értem az ő gondolkodásukat, így hát nem vettem rossz néven. De hát ez a kettősség még a mai napig is bennem van, hogy mind a két félt látom, és amikor az egyik a másikat szidja, akkor én konkrétan a közepén vagyok, mert mind a kettőben éltem, és mind a kettő része bennem él. Így hát nem könnyű azt megállni, hogy elkezdjem magyarázni, mert tudom, hogy úgysem fogja érteni, mert mindenki a saját gondolatmenetét tartja. De igyekszem finoman, kicsit edukáltan vagy diplomatikusan mutatni neki, hogy nem így van, ahogy tetszik gondolni, de nem megyek bele én veszekedésbe, mert tudom, hogy nem fogok nyerni. Nem érdemes.
S.H. - Elég sokat vittek téged énekversenyekre. Milyen élményeid vannak, mit gondolsz ezekről?
V.M. - Hát ugye ilyen versenyekre otthon is jártam, szóval nem volt ez teljesen idegen számomra. Nem az volt, hogy mint egy dísztárgyat vittek, és akkor odatettek és csináltam, amit mondanak, hanem én teljesen élményként vettem. Tudom, hogy nem minden esetben igazságos, vagy nem is lehet mondani igazságosnak, mert van, amikor az almát és a körtét egyszerre mérik le. Így hát én jó élményként vettem és fejlődésként tapasztaltam minden egyes versenyt, és mindegyiken úgy izgultam, mintha az életem múlna rajta. De nem volt semmi probléma, hogyha mondjuk más helyezést értem el, mindig jól fogadtam ezeket. Vártam mindig az ilyen eseményeket, hogy meg tudjam mutatni, így saját magamat próbára tenni. Tudom, hogy sosem akartam meghallgatni a többieket, mert magamat mértem hozzájuk és nem akartam belezavarodni. Saját magamra koncentráltam, saját magamért voltam ott, és a fejlődésemért mentem oda, és hogy a tanáraim munkája, amit ők dolgoztak és velük dolgoztunk, ilyen közös érdemként tekintettem ezeket. Tehát a versenyekkel nem tudom, hogy általánosságban ez a dolog jó-e vagy sem. Valakiben tudom, hogy nem jó élményként marad, hogy visszatartja, hogy tovább fejlődjön, vagy hogy csinálja tovább, de én tényleg olyan kicsi korom óta kezdve csináltam, hogy ez olyan ünnep volt számomra. Jó végre, akkor az eredményt meg tudom mutatni.
S.H. - Te voltál a Fölszállott a páva tévéműsorban is. Ennek az ötlete honnan jött?
V.M. - Egyik nyáron megkerestek, kaptunk egy e-mailt, hogy van ez a műsor és esetleg szeretnénk-e részt venni benne. Így kerültünk bele. Nekem az viszont teljesen idegen helyzet volt. Nem éreztem magaménak így az egész ottlétet, viszont tényleg egy élmény volt, és hogy ez így bennem maradt, jó kis időszak, de meg kellett éljem azt így Rózsáékkal együtt. Szóval jó volt belelátni, de tudom, hogy ha nem muszáj, akkor nem fogok többször ilyen helyzetekbe kerülni.
S.H. - Mármint a TV, a vetélkedő vagy melyik része?
V.M. - A vetélkedős részében, mert nem éreztem úgy, hogy igazi lenne, vagy hogy mondjam, amiről kellene, hogy szóljon, nekem mást mutatott, ahogy a tévében ez ment. Nekem belsőleg más volt, és nem volt jó élmény ilyen szempontból.
S.H. - És ez miben nyilvánult meg?
V.M. - Hát ezt nehéz utólag meghatározni. Például az interjúk része. Énnekem az interjúvolás sosem volt erősségem. Akkor egy olyan mélyvízbe kerültem, hogy olyanokat kellett mondani, nem volt meghatározva, csak konkrétan beültettek egyedül egy székbe, és akkor a tévékamerák mögött, nagy fények, és hirtelen nem volt idő átgondolni, hogy mit szeretnék mondani. Mert ugye az teljesen más, mikor az ember egy kicsit átgondolja az életét, hanem akkor egyből kérdezi, az életemről nem tudok mit mondani, mert leblokkolok, és nem volt olyan jó visszanézni ezeket az interjúkat.
Az éneklés nyilván, a megmérettetés nagyon jó volt, meg aztán majd a középdöntőben a szüleim is megérkeztek, tehát az is jó volt. De az egyik vicces történet, hogy ott voltunk az elődöntőben, akkor moldvai dallamokat énekeltem, az otthoniakat. Fel voltam öltözve a viseletbe, és a büfében vártam, hogy vegyünk valamit a Rózsa néniékkel. Egy ember, egy férfi odajött, és azt mondja, hogy ’Kilóg a pendelyed’, mondom ’Nem, így van nálunk, így szokás.’ Azt mondja, hogy az archív fotókon nem látszik, de mondom, tudja, nálunk így van.. Gondoltam, hogy akkor mondja meg anyómnak, hogy nálunk, hogy kell hordani a pendelyt. Meg hát például a középdöntőben széki dallamokat hoztam, és felöltöztetett egy széki hölgy. Akkor, amikor volt egy előpróba, akkor hallottam utólag, hogy nagyon nagy volt az alsószoknyai rész és azt nem értettem, hogy akkor hogyha egy onnan valósi öltöztet fel, és az ő tudása szerint öltöztet föl, akkor hogy történik ez? Hogy akkor rosszul öltöztetett föl?
S.H. - Egyébként mielőtt találkoztunk, visszakerestem ezeket. És pont azt néztem, hogy nagyon szépen voltál felöltöztetve, csak a kendő csúszott kicsit hátra.
V.M. - Köszönöm, de hát ezek ilyen érdekes helyzetek voltak ott. Nyilván egy kicsit fiatalabb voltam és ezeket a visszajelzéseket nem feltétlenül pozitívan vagy kritikaként vettem, hanem bántásként ért, hogy akkor most miért kell bántani ezzel, mert nem is én öltöztem. Hogyha saját magam öltözöm, akkor nyilván teljesen másféleképpen állok hozzá.
S.H. - Hogyan készültél a versenyre? Például a dalválasztás, hogy történt?
V.M. - Azt általában Rózsa néniék, ők rakták össze az összeállításokat, és mindig a legszebb dalokat, nehezebb dalokat választottuk. Egy közös munka alapján folyt és el is mondták, hogy több tájegységből kell készülni. De hát nem tudom, mindig vagy az adott évben, amiket vettünk anyagot azokból a legdíszesebbeket, vagy legszebbeket választottunk, és akkor úgy vittük el oda. És akkor úgy emlékszem, hogy ők választották ki, hogy melyik lehet, vagy nem tudom tényleg, mert olyan régen történt, meg ezeknek nem én jártam utána, hanem a tanáraim segítettek ezekben a szervezésekben.
S.H. - Volt olyan dal, amikor moldvait énekeltél, amit otthonról hoztál, és azt építettétek bele? Vagy olyan, amit már ismertél?
V.M. - Igen, a moldvai az konkrétan a Porondos út mellett… az az anyómnak az éneke, azt tőle tanultam. Az Elment a madárka… egyébként van más variációban otthon, de hasonlít hozzá, és úgy raktuk össze ezt a kettőt, hogy mégis van benne egy ilyen új, ami otthon anyóm repertoárjából való. Így lett összerakva.
S.H. - Rátérve kicsit a tanulmányaidra, már régóta énekeltél, zeneiskola, aztán pedig elmentél a Zeneakadémiára. Ehhez kellett valami olyan zenei előképzettség, hogy tudj valamilyen hangaszeren játszani?
V.M. - Zongorán kellett a felvételin játszani, a zongorát alapjáraton is elkezdtem, mikor idekerültem, csak valahogy a gimnáziumban ez így elmaradt, mert nem tudtam külön órákra járni, és így újra fel kellett venni. Egy évet kihagytam, miután érettségiztem, hogy felkészüljek a Zeneakadémiára. Szolfézs, zeneelmélet részekből voltam a legtudatlanabb, nem ismertem ezeket, csak a zongora részéből tanultam meg, de az édeskevés lett volna a Zeneakadémiához. Különórákat készültünk a Rózsa nénivel, hetente jártam egyszer-kétszer hozzá, ezeket mind átvettük, átbeszéltük. Pirbus Virág barátnőm is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az elmaradt elméletet bepótolhassam. Külön szolfézstanárt is kértem föl, az összhangzattan, mindent, ami egyébként egy művészeti iskolában tanulnak, az nekem kimaradt. Ezt nekem teljesen újból vagy nulláról kellett kezdenem, így nehéz év volt, de csináltuk, próbáltuk és sikerült. Akkor ugye bejött a Covid, és ezáltal nem kellett jelen lenni a felvételin, az online sikerült, és az alapján be is vettek.
S.H. - A zene mellett nem vonzott a tánc? Próbálkoztál vele?
V.M. - Próbálkoztam Szombathelyen, de kevés alkalmakkor, vagy nem jártam nagyon. Nem tudom, nem az, hogy nem ragadott meg a tánc, csak inkább az énekkel foglalkoztam, és a tánc az így kimaradt. Így aztán a legtöbb táncot, az otthoni moldvai táncokat ismertem. A vasit megtanultam félig-meddig csak ezekben az években, mikor Szombathelyen voltam, de nem jártam úgy különösebben többet táncórákra.
S.H. - Az otthoni táncokat még otthon, gyerekként tanultad?
V.M. - Félig-meddig a Magyar Házban, a Nyisztor Ilonától tanultuk ezeket a táncokat, mikor voltak vagy események, vagy a zenetáborban. Akkor találkoztunk így a legtöbbet a táncházakkal. A tanítások után voltak táncházak, akkor mindegyik táncot elővettük, az ördög útját, a récét, akkor a dedoit, akkor barladeancat mindenféle táncokat ugye jártuk. Nem kellett nagy erőfeszítés, mint mondjuk egy kalotaszegit megtanulni, hanem ugye mindig az volt, hogy meglested a szemeddel, hogy mit csinálnak a nagyobbak, mert ők nyilván jobbak voltak. Aztán mikor egy kicsit érezted magadban, hogy menni fog, beálltál, és akkor megtanultad a közösséggel együtt. Nem külön órákat tartottunk, hanem közösségben működött.
S.H. - Milyen a népzeneoktatás a Zeneakadémián? Az otthoni élményeidhez képest ez mennyire volt más?
V.M. - Nehéz megfogalmazni, hogy milyen volt. Nekem egy nagyon jó élmény volt, hogy külön féléveken, az egész magyarság területeit vettük, és szakaszokra bontva, szóval mondjuk egy félévben csak Felvidék, Alföld vagy Erdélyen belül a különböző régiók. Így hát nagyon jó volt látni, meg remek tanárok által tanultam stílusjegyeket. Például a pásztornótákba, hogy hogyan kell, miben kell mondjuk díszíteni, miben nem érdemes, mert attól stílustalan lesz egy dal. Hiába mondjuk nagyon szépen tud az ember díszíteni, vagy hogyha valakinek nincsen díszítőképessége, akkor azt megtanulja, mert ahhoz szükséges, hogy az adott régiónak a stílusát be tudja mutatni, hogy legyen stílusos az az adott népzene. Jó élmény volt, teljesen más volt, mint mondjuk egy zeneiskolában, hogy mindennel összefüggött, tanultunk a többi népművészettel kapcsolatos területről is. Például egy adott tájegységen nem csak az énekeket vettük, hanem tényleg a történelmét, a zeneelméleti részét akkor a folklorisztikában milyen jegyek voltak, hogy milyen viseletbeli eltérések talán. Ez nyilván nem olyan, mint egy néprajzi intézményben, csak mégis mindegyikbe bele-belekóstoltunk, és ezáltal egy átfogóbb képet kaptunk, mint az, hogy jaj, de szép ez az ének, meg szép a szövege és akkor én most megpróbálom énekelni, mert nekem tetszik.
S.H. - Most, hogy már nem jársz se zeneiskolába, se más ilyen intézménybe, hogyan tanulod az énekeket? Mi a módszered?
V.M. – Én most leginkább a moldvai magyar népzenével foglalkozom. Próbálok elsajátítani minél több faluból, minél több dalt, hogy nagyobb legyen a repertoárom. Például itt a moldvai táncházakban sok olyan táncdallam, meg olyan énekek jönnek elő, amit otthon, Pusztinán nem énekeltünk. Van a Járd ki lábam, járd ki most…, amit az öreg magyarosnál szoktak énekelni. Na nálunk azt nem szokták énekelni a tánchoz, s nekem így ismeretlen volt ez az ének. Az az érdekes, hogy valaki, hogyha egy adott faluból érkezik, ilyen hagyományőrző területről, az embereknek az a gondolata, hogy az az ember mindent tud, mindent ismer és ha nem ismeri akkor milyen dolog az: te nem ismered, nem onnan valósi vagy? Ez negatívan is érintett sokszor. Ezért próbálok minél többet utánajárni különböző oldalakon, meg szakirodalmakban. Összevetem az otthoni repertoárral, megnézem, hogy ugyanaz a dal miben változik, mondjuk egy másik faluban. Szóval próbálom tágítani ezt a tudást.
S.H. - Akkor elsősorban meglévő szakirodalmakat, adatbázisokat használsz?
V.M. - Igen. Meg a legtöbbet, nyilván anyómtól szoktam. Egyszer-egyszer az interneten videóhívásban is felkérem, hogy énekelje el, hogy hogy van, mert nem jut eszembe például, hogy ő hogyan díszítette. Vagy nekem másféleképpen vannak meg mondjuk a táncházmozgalom miatt ismert dalok és meg akarom tudni, magamévá tenni azt a verziót, amit ő csinált, ők csináltak otthon. De nagyon érdekes, mikor megkérem, hogy énekeljen egy balladát, közben meg a térerő megszakad. Szóval nehézkes, de csak így tudom jelenleg ezeket megtanulni. Amikor hazamegyek, akkor más, felveszem és beszélünk róla, de legtöbbször itt vagyok Budapesten és így tudom csak ezeket megörökíteni.
S.H. - Láttam, hogy elkezdted Pécsen a néprajz mesterképzést.
V.M. - Igen, igen.
S.H. - Honnan jött az ötlet? Így, hogy Pesten vagy, hogy-hogy Pécs?
V.M. - A Sándor Ildikó tanárnő a Zeneakadémián tanított folklorisztikát, ő ajánlotta, hogy a néprajzszakot Pécsett kezdjem el. Az ő szavaival mentem így előre, és azért választottam a pécsit.
Az egész néprajz, az úgy jött az eszembe, hogy kiváltságosnak mondható a helyzetem, hogy a faluban, Pusztinán moldvai magyarok között éltem, majd onnan kikerültem. Szóval a belső és a külső részét is látom. A zenében is megtanultam azt, hogy itt például milyen formán tanulják, vagy hogy veszik az ottani népzenét, és szerettem volna egy kicsit ezt a tudást tágítani néprajzi szempontból. Az vezérelt, hogy majd szeretnék Pusztináról írni, és ahhoz, hogy tudjak szakszerűen dolgozni, ahhoz kell egy olyan képesítés, képzettség, ami tud egy alapot teremteni. Ez vezérelt, most például a szakdolgozatom a pusztinai ingről fog szólni, a női ingről. Vannak olyan eltérések Magyarországon, például ezek az elnevezések. Mondjuk nálunk a kendő az mást jelent, vagy mondjuk a színekben. Egy olyan maradandó dolgot szeretnék alkotni, hogy mikor elolvassák, vannak ezek: nálunk a lila az a rózsaszín, és az emberek, ha mennek gyűjteni, vagy kérdezik, akkor tudják, hogy a lila az nem lilát jelent. Szeretnék egy szótárt etimológiai magyarázatokkal. Például csak azt mondom, hogy van a kendő, amit szoktunk felvenni leginkább azok az asszonyok, akik férjhez mentek, és az egy más anyagból, selyemből készült, úgy mondjuk, hogy Borandzsik. Ehhez találtam egy olyan utalást, hogy ez egy török szóból, a bürümcökből maradhatott fenn. Nagyon sok olyan szó is van, ami a román nyelvből asszimilálódott, és magyarosítva lett a moldvai nyelvre, az ottani nyelvrégióra is hatással van. Ezek a mindennapjaimban előjönnek, ezért is szeretnék egy kicsi magyarázatot adni. Ne az legyen, hogy sokan nem ismerik, ezeknek a hátterét nem tudják. Tényleg mankót szeretnék adni ehhez.
S.H. - Érezted azt valaha népzenész, néptáncos és most már néprajzos közegben, hogy máshogy néznek rád, vagy hogy különlegesnek tartják azt, hogy te moldvai vagy?
V.M. – Nem feltétlenül, de voltak olyan helyzetek, amikor úgy éreztem, hogy azt várták, ha már onnan való vagyok, nekem minden tudásom megvan. De általában nem éreztem, hogy engem kiemelnek, hanem ugyanúgy én is tanultam, mert sok mindent én is folyamatosan tanulok otthonról. Teljesen másképpen lát az ember és érez, amikor ott van az otthoni közegben, és teljesen más, hogyha külső szemmel megnézi. A néprajzban is nagyon sokszor külső megfigyelőként veszem észre a viselkedésmódjukat, hogy miért csináljuk éppen ezt, vagy miért csinálunk úgy valamit. Jobban kinyitom a szememet, és jobban rálátok így dolgokra. Ez nekem egy nagyon értékes dolog, nem veszem készpénznek, nem tartom természetesnek, hanem folyamatosan taníttatom magamat belsőként meg külsőként is. Mikor haza is megyek, akkor is bennem van ez a kettősség, hogy meg akarom érteni még jobban, hogy miért csináljuk ezeket a dolgokat. Nem mondhatom, hogy néprajzosként, mert még csak nagyon ifjú vagyok ebben, de úgy külső szemmel is próbálok kutatóként egy kicsit belelátni. Nehéz egyébként egy saját térből kiszakadni, nagy megpróbáltatás. Akik csinálták vagy csinálják, azok tudják, hogy nem könnyű az otthoni dolgokat úgy papírra vetni, hogy ne legyen nagyon szubjektív a látásmód.
S.H. - Az otthoniak ezt hogy fogadják? Nincsenek ebből furcsa helyzeteid?
V.M. – De-de. Úgy van, hogy az, ha valaki kikerül otthonról, akkor ő mindig is valamilyen szinten idegen marad. Az ottaniak számára is idegen marad valahogy, és az adott helyben, ahol él, ott is idegen. Szóval nincs már úgymond konkrét hazája, nem találja meg azt az érzést, mint mondjuk, amikor otthon volt és nem ment el. Mert ugye én már itt vagyok 13 esztendeje, magyarosabban beszélek, mint mondjuk otthon. Ha hazamegyek, akkor nyilván visszatérek az otthoni tájnyelvre, arra a szóhasználatra. Ahogy elkezdtem itt tanulni, meg itt élek, kicsiként kezdtem el megtanulni ezt a magyaros, magyar nyelvet, így tudom, hogyha elkezdenék otthoniasan beszélni, akkor mindig magyarázkodnom kell, hogy ez mi.
S.H. - Kérdezik, hogy mit mondtál?
V.M. - Igen, és hogy ne kerüljek olyan helyzetekbe, nem tudatosan, de átváltok magyarosabb beszédre. Tudom, hogy akivel beszélek az mit ért és akkor azon a nyelven mondom. Mikor hazamegyek, akkor elkezdek úgy beszélni, mint otthon, ha idejövök, akkor olyan emberrel, aki itt él Magyarországon, akkor úgy beszélek. De hogyha egy otthonival beszélek itt Magyarországon, akkor teljesen átváltunk az otthoni nyelvjárásra.
S.H. - Erre használtok otthon valami kifejezést, hogy ezt elkülönítsétek? Ahogy most beszélünk azt magyarosnak mondtad, hogy hívjátok, ahogy otthon beszéltek?
V.M. - Hát igen, úgy csángósan. Hát magyarul, nyilván magyarul mondjuk, de ez a csángó szó még a mai napig elég érdekes dolgokat sző. Régebbi időkben ezt csúfolóként kezelték, hogy valakit lecsángóztak, egy pejoratív értelmet nyert. Most az én korosztályomban a csángó, az nekünk már egy értékrendet mutat, hogy mi az otthoni moldvai csángók vagyunk. Én is most próbálok figyelni arra, hogy hogyan mondom azt, hogy csángó, mert sok ilyen beszéd van az emberek között. Moldvai magyarok vagyunk egyébként mi, csakhogy egy kicsit próbálok figyelni…
S.H. - Ja, hogy milyen közegben használod?
V.M. - Így van, igen-igen. Mert számomra mondom, hogy úgy maradt meg ez a csángó elnevezés, hogy egy értékrendet látok benne. Nyilván, nem éltem azokban az időkben, mint a korábbi korosztályok. Nekik teljesen mást jelenít meg ez a csángóság.
S.H. - Ez a szüleid, nagyszüleid korosztálya? Vagy ez konkrétan kire jellemző?
V.M. - Szüleim, meg nagyszüleim. Leginkább a szüleimnek a korosztálya, ők találkoztak legtöbbet így ezzel. A nagyszüleim magyaroknak mondták magukat. Aztán utána a köznyelvben és a néprajzi dolgokban, szakirodalmakban előjött ez a csángó elnevezés. Na, ez egy ilyen kettősség, hogy én sem tudom pontosan, hogy hogyan értelmezzem. Még ismerkedek ezzel, úgymond, a néprajzi szakirodalmakból is, meg az otthoni terekből, hogy hogyan. Moldvai csángó magyarok vagyunk, és akkor így tudjuk bezárni a kört.
S.H. - Nyilván így felmerül az identitástudat a kérdése, főleg ezzel, hogy most magyar, vagy csángó és ugye a román. Már több említést tettél erre, de hogy éled ezt meg? Mondjuk a mindennapjaidban, mert nyilván ez függ attól is, hogy hol vagy éppen.
V.M. - Így van. Én valójában magyarnak érzem magam, de azért bennem van ez a román identitás is olyan szempontból, hogy én románul is énekeltem. Szeretem a román népzenét is, énekeltem, gyakoroltam is, és az ő hagyományaikat is szeretem, meg valamilyen szinten a magaménak is tartom, mert ugye ebben a kettősségben éltem. Az idősebb korosztályoknak lehet nem volt meg ez a kettősség, csak ugye nekünk már, az én korosztályomban az intézményesítések, a zene, körülöttünk a hagyományok, amik otthon is történnek a moldvai hagyományokon kívül, azért bennünk vannak, a román kultúra hozzánk is tartozik. Még hogyha nem is az identitásunk része, de mégis hozzánk tartozik. Nehéz elmondani ezt egy olyan embernek, aki nem fogja tudni megérteni, hanem árulásnak veszi, és ettől van is egyébként félelmem, hogy erről így nyilatkozzak. De magyarnak érzem magam, főleg úgy, hogy megláttam, hogy azért is vagyok itt, hogy a hagyományunkat őrizzem, és hogy továbbvigyem, jobban megértsem, és ezáltal azt is jobban megértem, hogy én ki vagyok. De azért mégis ott van a másik rész, ami az életemben nagy szerepet játszott, szóval ugyanúgy hallgatok román népzenét, szeretem énekelni is. Most a Zeneakadémián felkértek, hogy máramarosit énekeljek, és egy nagyon érdekes érzés volt bennem, hogy akkor most ezt nekem szabad, vagy hogy lehet-e, mert nagyon sok olyan közeg van, ahol ezt nagyon negatívan veszik. Lehet, hogy az én korlátaim vannak benne, hogy kicsit félelemmel tölt el, hogy akkor ezt tényleg énekelhetem-e. Szóval még alakul ez.
S.H. - Mi a helyzet otthon nyelvhasználat, meg oktatás szempontjából? Mert mondtad, hogy gyerekkorodban ti városba jártatok iskolába, és akkor ott románul ment.
V.M. - Igen, igen. Nálunk a családban úgy volt, hogy a közeli városban éltünk, apukám egyébként rendőr volt, és ott is az iskoláztatás jobb volt, mint mondjuk falusi körülmények között, ezért úgy döntöttek, hogy akkor ott leszünk, hétvégente meg mindig mentünk haza. Nyáron nyilván a faluban voltunk, nem kellett a városban tölteni. Az elmúlt időszakban a magyar oktatás nagyon nagy lendületet vett. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége ( MCSMSZ) kezei alatt nagyon sok magyar ház épült, több olyan moldvai faluban, ahol magyarok lakták. Próbálják ezekben a házakban az adott falunak a hagyományait előhozni, hogyha például teljesen, vagy majdnem teljesen elveszett, meg újra tanítják, és megmutatják, hogy egyébként ez hozzájuk tartozik, és jobban megismertetik így az ottani emberekkel. A magyar nyelvet a Magyar Házakban tanítják, óvodás kortól gimis korig.
S.H. - Szóval ez ilyen tanoda jellegű?
V.M. - Így van. Ez nem az iskolai intézmények keretein belül történik, hanem azon kívül van ez az intézmény. Aki szeretne tudni, tanulni a magyarságunkról, az a Magyar Házak keretein belül tudják megtenni. Nagyon sok ember ezen dolgozik, és rengeteg olyan tanár van most már, akik a moldvai falvakból megtanultak például egy hangszert, és akkor ők tanítják tovább több más faluban. Így hát azért ez már egy jó dolog. Pusztinán is ugyanúgy, az ottani pusztinaiak tanítják a kisebb korosztályt, és ez is egy nagyon jó dolog szerintem.
Veres Mihaela Tatros Együttessel is rendszeresen együttműködik. Legújabb, Pillanat című albumukon is ő énekel:
S.H. - Milyen a környéken a román-magyar együttélés? Vannak konfliktusok vagy alapvetően békés a viszony?
V.M. - Vannak azért konfliktusok, ahogy egyébként szerintem mindenhol. Nálunk az a román-magyar együttélés, nem is lehet úgy elképzelni, hogy mondjuk nemzetiségnek lehetne mondani, hogy a faluban van száz román meg száz magyar, hanem ugye egy emberben a kettősség megtalálkozik. Valaki ennek tudatában van, valaki meg még nem ért el oda, hogy ezt felfogja. Mondjuk sokan az én korosztályomban nem értik, hogy milyen érték a mi viseletünk például, mert nem kapták meg még azt a lehetőséget, hogy ezt így tudatosítsák, hanem természetesnek veszik. Ahogy az ember abban a közegben van, ez így volt régen is, az a „miénk”. Szóval nem különböztetik meg ezt, hogy a román meg a magyar, hanem ez a miénk, és akkor úgy ezzel be is zárul a kör. Vannak azért íratlan szabályok nyelvi szempontból. Idősebbeket magyarul szólítják meg, mindig köszönünk egymásnak, ha megyünk az utcán. Ők magyarul szólítják meg egymást, ha fiatalabb a korosztály, akkor nyilván románul fogják, mert ők már intézményesített részekben voltak, és nem biztos, hogy tudják magyarul. Nagy részben a korosztályom nem tud úgy beszélni magyarul, mint a szüleim korosztálya. Szóval vannak ilyen helyzetek, de most már a templomban is van magyar mise. A Nyisztor Tinka megküzdött érte nagyon sok éveken keresztül, mert nem volt megengedve, hogy legyen magyar nyelvű mise a mi templomunkban. Bákóban volt először, aztán most úgy sikeredett, hogy az egyik mostani pap is tud magyarul, és akkor ő olvassa fel, meg ő mondja a misét.
S.H. - Szokták mondani, hogy elrománosodnak az erdélyi magyarok, ezt akár ráhúzhatjuk arra a példára, amit mondtál, de ennek mennyire vannak tudatában? Vagy ez mennyire van így tényleg jelen, minthogy elromlásodnak a magyarok, mert ez azért sokszor felmerül szerintem különböző diskurzusokban.
V.M. - Igen-igen. Sokszor hallom én is, meg látom ezt, hogy így mondják, meg valóban van ennek oka is. Ezért vannak a Magyar Házak, hogy minél jobban ezt meg tudják fékezni, mert nagyon sok fiatal kimegy az országból, és nem maradnak otthon. És az otthoni hagyományok, az ottani dolgok teljesen elmaradnak olyan szempontból, hogy nem fogják viselni a viseletet, vagy nem fogják úgy beszélni a nyelvet. Kimaradnak a falusi életből és a falu lassan-lassan meghal, és ugye csak idősek, vagy mondjuk még a szüleim korosztálya vannak otthon, akik már vagy nyugdíjasak, vagy lassan nyugdíjasak, vagy mondjuk a környező országokban dolgoznak. A fiatalok mindenképpen tudják, hogy ki fognak menni, vagy mondjuk más városba költöznek el Romániában, és a tanulmányok is nagy részben románul történnek. Van a csíkszeredai kollégium, meg gimnázium és aki szeretné magyarul taníttatni a gyermeket, vagy tanulni magyarul, az sokszor Csíkszeredába megy. Ezáltal van egy kettősség a generációnkban, valaki továbbmegy Csíkszeredába, és akkor ott tanul, és többet találkozik magyar nyelven, mint mondjuk otthon az intézmények keretein belül. Olyan szintre jutottunk, hogy mondom, nekem is az életemben szerepet kapott a román kultúra, mert már az intézmények által, meg mindenhol sokat találkoztunk vele.
S.H. - Mennyire hordanak még otthon nálatok viseletet?
V.M. - Hétköznap az idősebb asszonyok hordanak. Leginkább szerintem a karinca, ami többet van jelen, meg a ruha, Úgy mondom, hogy ruha, hogy nálunk így mondjuk a fejkendőt. A többi részét, még az inget is fel-felvehetik, de vagy kardigán vagy blúz vagy kabát, ilyen dolgok vannak rajta. De a karinca az egy olyan elem meg a fejkendő, ami sokáig, még a mai napig megmaradt. A legtöbbször viseletet a fontosabb ünnepnapokon, mint keresztelő, vagy lakodalom, vagy a falubúcsú, a női viselet az előjön. Férfi viseletet már nagyon régóta nem viselik. Nagyon kevés embernek, még a mai napig is van, mondjuk ők is az ünnepnapokon felveszik, de ritka, tényleg ritka. Amikor a Magyar Házban vannak táncházak, vagy jönnek magyar földről a magyarok, úgy felöltözünk, hogy lássák a viseletet, akkor nyilván a gyermekek is felöltöznek, de nincs napi szinten használva.
S.H. - Ezekre az ünnepekre a fiatalok is felöltöznek?
V.M. - Nagyrészben a szülők próbálják felöltöztetni a gyermekeket, de sokan nem szeretik, nem akarják, vagy mondjuk alig várják, hogy levegyék. Kényelmetlen, nem úgy van… Meg is értem, mert kicsiként valamikor voltak olyan unokatestvéreim, hogy ó, hát már megint föl kell venni, meg minek vegyük föl. Én mindig szerettem a viseletet, és örültem, amikor felöltözhettem, de nem mindenki szereti. És ők pont azért, mert szerintem nincsenek úgy tudatában ennek, mert nem kerültek ki. Akik kikerültek Csíkszeredába, hogyha már csak a faluból kifele egy másik magyar közegbe, akkor már többet látnak benne. Látják jobban, hogy tényleg nálunk ilyen a viselet, és vannak más falvak, ahol máshogy járják, de a legtöbbjük nem tudatos ebben.
S.H. - Mennyi idősek, akik hordanak még karincát hétköznap?
V.M. - Hát én azt mondom, hogy a 70 fölöttiek. 70-80-90, hogyha még tudnak járni a templomba. Nagyon sokan vannak, akik nem tudnak kimenni olyan idősek, meg lehet, hogy betegek. Ők otthon hordozzák, ugyanúgy.
S.H. - Egy korábbi cikkben már beszélgettünk a Pusztinai Kakasokról. Szoktatok táncházakat is tartani, olyankor tanítotok is?
V.M. - Legtöbbször nem szoktunk táncot tanítani, valamikor én még beállok és segítek, de legtöbbször az emberek ismerik ezeket a táncokat. Általában nem kell tanítani.
S.H. - Ha már táncház, van különbség a táncházas moldvai és aközött, amit nálatok otthon táncolnak?
V.M. - Ezt meg kell gondolnom, mert amikor otthon voltam nem volt sok táncház. A Magyar házakon belül lehet, hogy volt több ilyen alkalom. Régebben voltak ezek a bálok mise után vagy szombat este még a nagymamám idejében. Abban különbözik talán, ahogy táncolják az emberek és maga az az érzés. Sokszor nem az a lelkesedés, nem az az életérzés van az emberekben, mint mondjuk az otthonikaban. Mert van az a lendület, van az az öröm, az a közösségi összetartozás, amikor összegyűlünk és akkor nagyrészben mindenki hasonló szinten tud táncolni, akkor a táncnak sokkalta nagyobb az öröme, mintha valaki még kezdő és ezáltal nem tud úgy forogni mondjuk a kör. Számomra teljesen más volt, mert barátok, ismerősök, család, rokonság és ezért ilyen közösségi élet volt ott. Na ez viszont itt nincsen, mert nincsenek az otthoniak. Na ezért is nagy öröm, amikor táncházban otthonival találkozik az ember, mert tudni, hogy ő érti, hogy miért ilyen ez a zene, miért csináljuk, miért szeretjük ezt és mások ezt nem nagyon tudják így átvenni. Például, hogy miért csujogatunk, másnak ez nagyon idegen, nem érzi felszabadítónak. Amikor bál volt otthon, olyankor az ember minden búbánatát elfelejtette, ott volt, táncolt egy jót, kimulatta magát, aztán ment haza a bajaihoz, bánatjaihoz és így ez a táncház teljesen elkülönült a mindennapoktól. Akkor tényleg ott volt jelen, nem azon gondolkodott, hogy holnap reggel fel kell menjek a mezőre, nem alszok nem tudom hány órát, mennyi dolgom van, hanem jelen volt. Ezt nagyon sokszor nem lehet érezni az embereken, hogy konkrétan jelen vannak a táncházban, ott vannak és próbálnak, de még nincsenek úgy felszabadulva. A Pusztinai Kakasokkal is ezt az életérzést próbáljuk átadni, hogy azért vagyunk itt, hogy együtt legyünk, hogy mindent félretegyünk és hogy jelen legyünk az eseményen.
S.H. - Magában a mozgásban mennyire látsz különbséget?
V.M. -Ez azért érdekes kérdés, mert a táncházmozgalomba vannak megszokott táncformák. Sokszor voltam úgy, hogy elmentem egy táncházba és nem tudtam beállni a táncba, vagy ha beálltam is nem éreztem jól magam, mert nem úgy táncolták, ahogy én ismerem és ezáltal teljesen idegennek éreztem, még ha az otthoni zenét is fújták. Ez nagyon keserű ízt hagyott maga után. Ahogy hívnak táncházakba éneket tanítani, próbálok kicsit rátérni arra, hogy a moldvai dialektusban a táncoknak rengeteg fajtája van, többféleképpen járják ugyanazt a táncot. Nincs olyan, hogy csak így járják, vagy csak így lehet járni, az ördög útját is 300 féleképpen lehet járni, így, ha valaki máshogy járja, az nem azt jelenti, hogy rosszul tudja. Nyilván benne van az emberekben, ha valamit megtanultak, hogy megmondják másnak, hogy figyelj az nem úgy van, csakhogy rosszul esett az, hogy tánc közben elkezdte mondani nekem egy ember, hogy nem így kell járni. Nem fogok elkezdeni magyarázkodni, hogy figyelj én onnan való vagyok és jobban tudom, mint te, mert ez így nem igaz. Ezért is szeretném megismertetni ezt az emberekkel, mert sokan nem tudják, hogy nem csak egyféleképpen járják ezt a táncot. Mondjuk vannak olyan tájegységek, ahol egyféleképpen táncolják azt az adott régióban, de ott is vannak azért stílusbeli különbségek, amiket nem lehet így szemmel észrevenni. Sok jó táncosnak a saját stílusában vannak a rejtett ízek, onnan lehet még különbségeket látni. Így hát vannak különbségek a táncokban, szóval igyekszem tudatosan figyelmeztetni az embereket a táncházakban, hogy legyenek nyitottak és nézzenek körül, hogy tudják azt, hogy nem csak ebben a formában lehet táncolni. Valamikor, ha van tér erre, akkor megmutatom, hogy hogyan járják nálunk, ezáltal megértetem velük, hogy igenis nem csak ez az egyféle lépés van. Meg amikor otthoniak is vannak a táncházban, akkor együtt járjuk azt a fajtát, amit mi ismerünk. Akkor úgymond mindenki békén van hagyva. Én is csak az otthoni félét ismerem. Volt, hogy beálltam másik fajtába és nem állt rá a lábam valamelyik táncra és hogy ilyen konfliktusokat kikerüljek, vagy kimaradok vagy ha van olyan lehetőség, akkor megmutatom vagy elmondom.
S.H. - A táncházmozgalomban nagyon sok olyan tánc van, ami leegyszerűsített formában terjedt el, meg abból is sok eltérés fakad, hogy más körülmények között telnek a mindennapok például a síkabb területeken, mint a hegyi embereknek. Más izmokat meg máshogy használunk intenzívebben, emiatt is nehéz más tájak táncait szépen megtanulni. Szóval emiatt is kérdezem, hogy mennyire látsz ilyen jellegű különbségeket a táncházakban például?
V.M. – Igazából eseményektől függően. Vannak olyan személyek, akik egy kicsit túlozzák vagy teljesen másként akarják táncolni, mert ők úgy érzik és akkor úgy az övék a tánc. Hát úgy a mozgásban még azt látom, hogy van, hogy túlságosan szöknek, vagy túldíszítenek. Vagy van egy pár lépés, ő meg csinál négyet-ötöt addig, mert ő megteheti, mármint fizikálisan megteheti. Kilóg a sorból, így tudom jobban megfogalmazni. Van egy kör és akkor van két ember, aki kilóg, mert túloz, túlozva járja azt a táncot. Mikor nézem a táncokat, ahogy táncolják van, hogy nagyon merevek, vagy túl hangsúlyosan táncolják, mert mondjuk járnak táncolni és beléjük rögzült ez a dolog, vagy mondjuk társastáncból jött és akkor teljesen más kiállása van az embernek, de nem láttam különösebb dolgot. Például az egyik, ami nekem is zavaró tud lenni, hogy szerbanál ugye vállon fogják egymást az emberek nagyrészben és van a zenében egy olyan szakasz, amikor megállnak és ropogtatnak. Nálunk ilyen nem volt, nem láttam, hogy ilyet csinálnának és nekem teljesen idegen, nem tudok felszabadulni a tánc alatt, hanem ilyen mutatványszerűnek látom vagy érzem ezt a részét. Lehet, hogy van olyan falu, ahol így táncolják, nekem teljesen idegen ez a rész. Na aztán utána akkor fussunk, mert itt futni kell! - vagy ilyen… Elmarad az izé, tudod. Mi például kézenfogva is szoktuk, mint a horánál, ugye a kezesnél, de tartjuk a kezünket és akkor ezáltal megvan az a lendület, a maga ritmikája a táncnak és nem állunk meg, nincs ez a megállás. Az, hogy vannak azok a férfiak, merthogy a férfiak szoktak általában ropogtatni, de tánc közben, akik úgy mennek, de nem állnak meg, hogy te most megmutatod, hogy tudsz ilyet csinálni, hanem menet közben. Meg nem futunk. Nyilván olyan gyorsan megy, de ennek is van egy ilyen kellemes lendülete. Meg az is lehet, ha idősebbek vagy fiatalabbak, attól is függ az egésznek a lendülete. Ha idősebbek, akkor nem fognak olyan nagy erővel menni, s akkor egy ember lehet, hogy többet tud úgy ropogtatni, mint mikor a fiatalok járják.
Sipos Hanna
