Palenik Vendel: - Győr-Moson-Sopron megyében volt a 20. században egy néptáncoktató, úgy hívták, Tarsoly Attila. Édesapám pályája elején bárhova ment tanítani, mindig felfedezte, hogy előtte ez az oktató már dolgozott ott. Laci bácsi is ezt a fajta „utazó tánctanár” típust testesíti meg a szememben. De még mielőtt ehhez az időszakhoz eljutnánk, azt szeretném megtudni: - Hogyan kezdődött a néptánccal való kapcsolata?
Gerlecz László: - Hát először is úgy, hogy egy somogyi faluban nőttem föl, ahol nekem ez nem volt idegen.
P.V.: - Ez melyik falu volt?
G.L.: - Háromfán nőttem föl. Ez Dél-Somogy, Belső-Somogy, közel van Berzence, Vízvár. Ez a belső somogyi régió. Apám falusi tanár volt, ő taranyi, az a szomszéd falu. Az én anyai ágam meg észak-somogyi, kéthelyi. Én olyan helyen nőttem fel, ahol hajnalban kihajtott a csordás, kicsit később a kanász, és még tülköltek, én láttam kanászt, csordát. Úgy tanultunk meg lovagolni, hogy észre se vettük. Egy erdős, vizek által járt terület, ahol nagyon gyönyörű gyerekkor volt. Olyan lakodalmakba, meg búcsúi bálokba jártam, ahol még vonós bandák muzsikáltak. Még ott a közel eső városokban, Nagyatádon például, akkor még nem is volt város, hanem csak inkább nagyközség, volt ott három étterem, mind a három étteremben cigánybanda zenélt. De olyan cigánybandák, akik a falusi mulatságokban is ott voltak. Ha úgy tetszik, akkor kicsit adatközlő is vagyok, mert sok mindent láttam. Az én nagymamám a szőlőhegyre kosárral a fején járt ki. Nyilván nem volt mulatságban nagy probléma üveget tartani a fején. Tehát egy ilyen tényleg nagyon archaikus vidék, nagyon sok humorral megáldott emberek. A padtársam éveken keresztül olyan gyerek volt, aki cigánytelepen élt. Az onnan hozzánk jövő gyerekek mezítláb jártak iskolába… Tehát igazából én észre se vettem, hogy ez micsoda. A szervezett népi táncos élet az már középiskolában jött. Általános iskolában csináltunk kanásztáncot például már Háromfán, mikor fogtunk néhány botot. Ott nem volt olyan gyerek, aki cifrázni meg lengetőzni ritmusra nem tudott és a gyerekek akkor nagyon sokat tudtak a régi kanásznótákból, főleg azért, mert voltak disznó változatok…[nevet]…és nagyon szerették ezeket elénekelni.
P.V.: - Ezeket hallották egymástól, meg az idősebbektől?
G.L.: - Persze, ott igen. Ha valamelyik gyerek az általános iskolában disznóbbat akart énekelni, mint a másik, akkor mondta ezeket. Én nem emlékszem rá, hogy lett volna olyan gyerek, aki egy cifrát vagy lengetőt ne tudott volna megcsinálni csak úgy, anélkül, hogy valaki tanította volna.
P.V.: - Volt ott helyben a faluban tánccsoport is?
G.L.: - Nem volt csoport, csak aztán az egyik tanárnő észrevette, hogy ezek a gyerekek bármire képesek, mert mindenki jól focizik, ha kézilabdát adnak a kezébe, azzal is jól bánik. Akkor csináltunk ilyet, hogy nem táncegyüttesként léptünk fel, hanem csak összeálltunk egy iskolai műsorra. Színjátszókör is volt, ott is felléptünk. Tehát ezek teljesen természetes dolgok voltak. Azon meg is lepődtem Kőszegen, hogy szervezetten próbára járunk. Mert ahogy az én szüleim elváltak, anyám ide, Kőszegre jött férjhez, és akkor költöztem vele én is. Merthogy amikor ott végeztem nyolcadikban, jött a kérdés, hogy hova menjen a gyerek középiskolába? Hát akkor jöjjön oda, ahol az anyja van. És akkor itt volt a Gyöngyvérnek [Hortobágyi Gyöngyvér] az anyukája, neki volt a középiskolában egy táncegyüttese.
P.V.: - Ez melyik középiskola volt?
G.L.: - Ez a mezőgazdasági szakközépiskola, ott voltam állategészségügyi szakon.
P.V.: - Akkor ez rögtön középiskola első osztályában kezdődött?
G.L.: - Akkor, még volt az Éva néni, de néha a Gyöngyvér, meg a Kokó [Besenyő Gábor] hazafutott, valamit ott ugrabugráltak, nem túl sokat, meg a Gediék [Gedi – Horváth János] jártak Szombathelyről ki. Tehát voltak itt olyan úgynevezett művek, hogy Antal Lászlónak, meg a Gedinek levetett ungarescás koreográfiáiból valamik be lettek tanítva… [nevet] …és akkor ott valamikor másodikos koromban találkoztam először erdélyi férfi tánccal, nagyon rosszul tanítva. De mégiscsak az fölpiszkálta az érdeklődésemet.
P.V.: - Melyik évben kezdte Kőszegen a középiskolát?
G.L.: - '78-ban. Én ebben ügyes voltam, de mondom, nem voltak béna gyerekek. Én egyszerre jártam énekkarra, teke edzésre, foci edzésre, kosárlabda edzésre, néptánc próbára, és még nem tudom hova… [nevet], Mindenre jutott idő, még csavarogni is. Bírtuk ezt. És akkor közben néha találkoztam a Boxossal [Varga János – Boxos] is. A katonaság volt nálam a vízválasztó. Nem biztos, hogy táncos lettem volna, ha olyan helyre kerülök, ahol ez nincs. Na az egy nagyon jó időszak volt, mert a Kanizsa Táncegyüttes nagyon jó volt. A Dunántúlon szerintem akkor az volt az egyetlen olyan együttes, amelyik autentikus néptáncot táncolt a Batyunak [Batyu – Farkas Zoltán] köszönhetően. A Batyu kiskanizsai, ráadásul a kiskanizsai művházban volt a próbatermünk is. Abban az egy évben oda lejárt a Batyu, a Sára Feri, a Kokó volt lent többször is, tehát így váltogatták egymást. Teli volt az energiával, és volt egy ilyen nagyon erős, jól felkészült társaság. Olyan katonatársaim voltak, akik az Alföldről jöttek és táncosok voltak. Belőlünk volt egy hat fiúból álló katona együttes, öten az alföldiek, és én voltam egyedül dunántúli. Ebben külön voltunk és közben a Kanizsa Táncegyüttesben is táncoltunk. Egy csomó mindent fölszívtunk egymástól, amit tanulni lehetett. ‘83 augusztusban szereltem le, akkor elmentem Mosonmagyaróvárra. Ott első időszakban, amikor még Litresits Matyi bácsi volt, akkor nagyon nem tetszett nekem… [nevet] Kanizsa utána ide visszapottyanni… és akkor jött apád [Palenik József], és ő volt a világmegmentő ott, abban a helyzetben.
P.V.: - Apától tudom, hogy akkor '85-ben voltak ott a méhkerékiek.
G.L.: - Igen
P.V.: - Az hogyan nézett ki táncos szemszögből? Járt az ember próbákra és egyszer csak megjelent Nyisztor György a feleségével?
G.L.: - Erre már konkrétan nem emlékszem. Az biztos, hogy méhkeréki már volt Kanizsán is, nem táncoltam ott színpadon sosem, nem tanultam meg rendesen, de ott is volt. Úgy nézett ki, hogy szólt apád, hogy figyelj, idejönnek a méhkerékiek. Egyszer csak bent találtam magam a próbateremben úgy, hogy gyakorlatilag a Gyuri bácsi ott majdnemhogy csak nekem tanított. Apád jött-ment, meg közben ő is csapkorászott és ott volt még a hegedűs lány, a Pollák Rita. Méhkerékről a Tivadar, a Gyuri bácsi és a Marika néni jöttek. Ez azért volt nagyon jó iskola, mert gyakorlatilag nem volt ott egy táncegyüttes, vagy valamilyen csoport, hogy 70 felé figyelt volna Gyuri bácsi. Egészen ügyesen mondta a dolgokat, néhány napig ott szinte csak velem foglalkoztak.
P.V.: - Tehát amíg nem volt próba addig?
G.L.: - Az én tempómban ment az egész. Nem volt gyors. Így ez könnyen ment, és megint egy nagy löket volt az én életemben, úgyhogy én sokat köszönhetek ennek. A mai napig is hivatkozom rá, hogyha méhkerékit tanítok valahol. “Öcsém! Én lábról tanultam!” És emlékszem a Gyuri bácsi intelmeire is, hogy miket mondott. Jó volt, mert ő el is tudta mondani. Nem minden adatközlő tanít jól. Borzásiak [Magyarborzás] között is volt egy-kettő, aki megmondta, hogy nem úgy, hanem így. Bele tudtak ám kötni… [nevet]
P.V.: - Elég pontosan meg tudják mondani, mi nem jó.
G.L.: - Hát mert ott a technikás táncos az tudta, hogy kinek mondja. És ezeket érdemes volt meghallgatni.
P.V.: - Ez volt az első ilyen élmény? Annak ellenére, hogy faluban született, mégis meglepődött az első néptánc próbán. Nem tűnt különösnek ez a világ, hogy egy ilyen falusi táncossal találkozott és tőle tanult?
G.L.: - Ez azért volt meghatározó nekem, mert tényleg majdnemhogy csak velem foglalkoztak. Csoportosan volt más már Kanizsán is, de ez mindenképpen kiugrik ebből. És aztán utána is volt, meg voltam táborokban, ahol voltak azért ilyen emberek. De az olyan volt, mint hogyha valami együttesvezető, vagy valami folklorista tanította volna. Nem alakult ki olyan kapcsolat. Akkor ugye még huszonegy, huszonkét éves voltam csak, nagyon fiatal. Most egy 27 éves sokkal több mindenben előrébb van, információban mindenképpen. Ami valószínűleg azért is baj, mert most semmire nincs idő, hogy megérjen az emberben. Mert olyan, mint ezek a golyós játékok, gurul innen, gurul onnan, aztán mindig kiüti az egyik információ a másikat. Leborul, aztán kezdi előröl és akkor ilyen tébolyda lesz az egészből. Szerintem azért volt kicsit az a világ jobb és hatékonyabb, mert volt idő leülepedni egy-két dolognak. Nyilván ezért ülepedett le bennem ez a méhkerékis dolog is. Ahogy a Gyuri bácsi ott azt a tanítást vezényelte, az nagyon jó volt. Nyilván nem először csinálta, mert azért voltak már előtte Méhkeréken nála többen tanulni. Fontos tudni, hogy a táncházmozgalom nem csak a széki zenével, hanem a méhkerékivel is indult. Halmos Béláék, meg a Sebőék [Sebő Ferenc] oda jártak. Nyilván a határon való átmászkálásnak a nyűgössége miatt is, ott találtak még olyan zenészt, akivel érdemes volt ezt csinálni. Én ezt a tanulást imádtam. Jó iskola is volt abból a szempontból, hogy hogyan kell csinálni, meg hogyan kell csöndben maradni. Mondjuk az nekünk nem is hiszem, hogy különösebb probléma volt, mert azért a mi korosztályunk az időseket nagyon tudta tisztelni. Nem ez az álságos „jaaaj Pista bácsi jött, Pista bácsi jött….” Én nagyon sok adatközlővel tegező viszonyba is kerültem. Sokkal idősebbekkel is, mint én, mert észrevették rajtam, hogy természetesen mozgok közöttük, nem csinálok ebből cirkuszt. Biztos a falusi létem miatt volt, hogy ilyen könnyen szót értettem velük.
Tudod a régi időkben nem úgy volt, hogyha tegez valaki, akkor mindjárt visszategezzük. Ez nem úgy működik, mint a polgári vagy városi világban.
P.V.: - Ide az óvári korszakhoz két kérdésem van még. Mosonmagyaróváron híres volt jó ideig, hogy a helyi egyetemi hallgatók, a gazdászok, óriási bulikat csaptak. Sokszor a helyi, éttermi zenekarok muzsikájára mulattak. Ez mennyiben volt újdonság?
G.L.: - Hát nem volt, mert gyerekkoromban ehhez hozzászoktam. Például édesanyám Háromfáról Nagyatádra járt dolgozni. A Rinyamenti Vízgazdálkodási Vállalat egyik könyvelője volt. Ez egy olyan központ volt, 15 perc volt egy Trabanttal. Ott is volt három étterem, sőt Babócsán is volt cukrászda, presszó, étterem, és az étteremben is cigánybanda volt minden nap. Tehát az, hogy a cigánybandák muzsikálnak egy étteremben, nekem egy teljesen normális, természetes dolog volt. Az más kérdés, hogy nekem az az óvári éttermi cigánybandázó gazdász legényekkel töltött idő… hát az nekem olyan nagyon dzsentri témának tűnt… [nevet] …kicsit ideges voltam. Az nem az volt, amit megszoktam, teljesen másképp nézett ki. Például Taranyban, apám szülőfaluja, is volt egy Horváthnak nevezett zenész família. Akkoriban nagyon sok lakodalom volt háznál. Nem vendéglőben, nem sátorban, hanem a tisztaszobát kiürítve tartották meg otthon, Tehát ez nekem nem volt idegen, de mondjuk ez a városi, éttermi, gazdász virtus pedig igen. Az volt a különbség, hogy ez a fajta cigánybanda, ami ott működött, egy tolakodós csapat volt ahhoz képest, amit én otthon láttam.
P.V.: - Akkor felteszem az utolsó kérdésem ehhez az időszakhoz. Apa ebben az időszakban állt neki a szigetközi anyag feldolgozásának, mélyebb megismerésének. Ennek a munkának a részeként a Gazdász Néptáncegyüttes tagjait elvitte a Mosonmagyaróvár mellett fekvő Halászi búcsújába, ahol egy kocsmai mulatságban együtt táncoltak a táncosok azokkal az emberekkel, akiket a néprajz csak adatközlőknek nevez. Laci bácsi ekkor még jelen volt?
G.L.: - Nekem van egy halvány emlékem, voltam kint… Hogy az búcsú volt-e, vagy nem búcsú volt? Azt tudom, hogy voltam én ott kint, és tanultam is akkor, táncoltam egy ilyen feldolgozást. Megmondom őszintén, hogy ez olyan rettenetes mély nyomot nem hagyott bennem, pont amiatt, mert akkor már teli voltam ezzel a mindenféle csapkodásos nem tudom, mivel. Tehát akkor nagyon nehéz volt legyőzni a kis-magyarországi táncokkal azt a fajta nehézséget, azt a súlyt, meg azt a mélységet, amit mondjuk akár látok most benne, mondjuk akár egy szigetközi vagy rábaközi anyagnál. Főleg a somogyi, aminél érzékelem, hogy akkor az a fiatal lendület ezt eltakarta. Aztán később jöttem rá, hogy na jó, lábat tekerni tudunk, csapkodni tudunk, már meg kéne tanulni táncolni is. Biztos, hogy voltam vagy 30 éves, amikor tudatosult is, meg fizikailag is tényleg meg tudtam valósítani azt, hogy most akkor egy kétlépéses, jobbra-balra csárdást lehet, hogy sokkal nehezebb megcsinálni jól, mint a legényest. Kellett idő ehhez megérni. Nem vitattam sose, hogy nehéz, nem fikáztam le, csak nem kötött le valahogy sokáig.
P.V.: - 1985 volt az első év, amikor indult Békéscsabán.
G.L.: - Hát igen, akkor szerintem apád unszolására. Én azt se tudtam, hogy van ilyen. Arra emlékszem, hogy volt egy nagyon büdös, sajtszagú csizma. Keményszárú volt, de valahogy a ragasztója miatt volt nagyon büdös. Nem lábszaga volt, hanem ragasztó és idegesített. Amikor megérkeztünk Békéscsabára, a legényest táncolták többen. És akkor nyafogtam is apádnak:
„ - Olyan jó csizmákban táncolnak itt ezek a fiúk…
- Márpedig a sajtszagúban táncoljál, mert azt megszoktad, még a szagát is!”
Borzalmas büdös volt. Papírral le kellett tömködni a szárát, hogy ne párologjon ki belőle. Nem lábszaga volt, hanem érett sajt. Szörnyű volt… [nevet]
P.V.: - Békéscsaba adott egy újabb lökést a táncossá válás útján?
G.L.: - Nem tudom. Azt tudom, hogy azt észrevettem, hogy nem vagyok béna. Megmondom őszintén, nem is nagyon féltem. Először nem gondolkodtam, és így nem is izgultam. Jó, izgultam, persze. Az értékelésnél megkaptam, még az „Országos Laci bácsi” [Vásárhelyi László] volt a zsűriben, hogy jó legényes táncos vagyok. A Pogány Zoli barátom hozott egy talizmánt a nyakamba, amin volt egy köröm, és én fölraktam. Na! A Zsura [Zsuráfszky Zoltán] is bent ült a zsűriben. Én meg táncolom ott a legényest és kiugrott, aztán libegett. Azt mondta a Zsura az értékelésen:
„Azt hittem kiugrott az ádámcsutkád…”
Végül is figyelemelvonó hülyeségek jó volt. Az értékelésen megdicsérgettek. Nyilván rutintalan voltam ott a versenyzők között. Mondták, hogy lóg a fejem, hajammal sem tudtam mit kezdeni. Végül is én mindent úgy tanultam meg, ahogyan belenőttem, és ahogyan váltam olyanná, amilyen most vagyok. Sokszor a saját káromon, de ezt apád is biztos elmondhatja, a Boxos is elmondhatja, meg az én korosztályom is. Gyakorlatilag nekünk a saját kárunkon kellett mindent megtanulni. Az, hogy a Gábornak hogyan mondom el például azt, hogy tudom, mibe szokott belefeledkezni, mert annyira ismerem és más táncosokat is a tanítványok közül, ilyen segítségünk nekünk nem volt. Azért volt szerintem sokkal másabb, mert jó, hogyha az ember maga jön rá a saját hülyeségeire, ha van önkritikája. Ugye egy csomó olyan is van, aki végigjárta ezt az utat, csak még mindig nagyon okosnak képzeli magát, ugyanazokkal a hülyeségekkel, amiket az elején is megcsinált. Szerintem mi képesek voltunk tanulni a saját marhaságainkból... Hát már amennyire. Viszont az is igaz, hogy mindeközben kialakul egy-két fixa idea, amiből nem engedek. Ez másoknak hülyeségnek tűnhet, de ha rákérdez valaki, hogy miért gondolom úgy, akkor meg tudom indokolni.
P.V.: - Az óvári időszak végén haza költözött?
G.L.: - Nem jött be az agrár vonal, volt egy félév halasztásom, de majdnem visszamentem. Nem is az egyetem miatt, hanem a tánc miatt. Jól éreztem magam, jókat is táncoltunk, akkor az egy jól menő társaság volt. Valahogy éreztem, hogy abból én nem fogok meglenni, hogy agrármérnök leszek. Igazából azért mentem oda, mert elküldtek középiskolában ilyen irányú tanulmányi versenyre és ott az országoson 5. lettem. Így felvételi nélkül tovább tudtam menni ilyen irányba egyetemre. De már a középiskolában töri meg magyar szakos akartam lenni, amikor pályaválasztásról volt szó. Eljöttem ide és mellette elmentem dolgozni a Dr. Nagy László bentlakásos iskolába, most már úgy hívják. Van egy logopédiai részlege vagy volt. Fölvettek töri szakra és akkor, mint nevelőtanár voltam ott a koleszos részen a logopédián. Ott dolgoztam, miközben elkezdtem végezni a töri szakot levelezőn. És aztán már utána elkezdtem tanítani a főiskolán. És akkor a kőszegi együttesbe csak így visszacsatlakoztam. Először csak a Tibi mellé, de aztán pár hónap után átcsúszott az egész a kezembe igazából. És aztán voltak szombathelyi meg kőszegi táncházak, ahol összeakadtam a Horváth Attilával, aki ugye a Boglyában volt akkor. Elkezdett kialakulni egy itteni folk értelmiségi társulat, és akkor elkezdtünk összejárogatni, és ebből kialakult az Ungaresca mellett majdnem egy Ungaresca rivális csapat.
P.V.: - Miért nem az Ungarescába jött vissza?
G.L.: - Ez egy nagyon érdekes kérdés. Annak idején, amikor a középiskolás voltam, akkor rendkívül próbáltak engem oda becsábítani, csak akkor eljöttem. Az előbb ismertetett okok miatt nem voltam ott. És amikor visszajöttem, voltam egy évig Ungaresca-tag, ha úgy tetszik, 1986-87-ben. A Gedi ránk bízta a Horváth Krisztával, hogy tanuljunk meg bonchidaizni és csináltunk egy bonchidai számot. Akkor nem is a Gedi vezette igazából az együttest, hanem a Parais Pista volt ott. A Krisztával nekiültünk és megtanultunk a bonchidai filmről egy forgatós folyamatot. Így volt egy ilyen egyéni kapcsolat, de akkor a Gedi be akart engem állítani mindenféle koreográfiába, de akkor azért én már máshol jártam.
P.V.: - Tehát akkor már nem ez a színpadi értelmezés volt a központban?
G.L.: - Meg akartam tanulni táncolni. Én tudtam, hogy nem tudok semmit még ahhoz képest, amit tudni kéne. A színpadon mindent el tudtam volna tellegetni szép fiatal legényként, csak marhára unalmas volt nekem. De mindig is volt emiatt egy ellentét a Gedivel, meg a Tónival [Antal László], mindig vitatkoztunk ezen, de érdekes, hogy mindvégig, folyamatosan barátok voltunk. Az MMIK büfében hányszor összevesztünk… volt, hogy pohár földhöz veréses módon. Jó szívvel emlékszem mind a kettőre, mert olyan emberek voltak.
Néha igazuk is volt, hogy elszaladt az emberrel a ló, meg olyanokat mondok nekik, ami, már… De ők se maradtak adósok, sokszor tényleg megpróbálták az embernek a szarvát letörni. Akkor megmérgelődtem magam, a magam igazáért ki kellett állni. Hogy eddig, hogy volt az egy dolog, de most, hogy van, meg hogyan lesz, ez megint más. Ezen jól össze tudtunk veszni, de nem telt bele egy fél nap, mert már másnap találkoztunk, és már jött a gyere ide, igyál valamit. Tehát igazából jól telt az idő, csak azt éreztük, hogy mi nem fogunk egymás dolgába belebeszélni sose. A Tónival volt egy ilyen nagyon érdekes kapcsolatom, mert a Tóni odavett maga mellé közben a főiskolára, óraadónak.
P.V.: - Ott pontosan mit tanított?
G.L.: - Hát néptáncot. Volt a főiskolán a humán szakosoknak egy néptánc szakirány, választható 4 féléves program, ami igazából egy diploma betétlapot adott. Ez mellékszakként működött és ketten voltunk. A Tóni tanított táncjelírást is, én csak mozgást, meg folklorisztikából néhány órát. Annak ellenére magához vett, hogy nem feltétlenül ugyanúgy láttuk a világot, de azt kölcsönösen elismertük egymásban, hogy te ilyen vagy, te meg ilyen vagy. Ez nagyon sokat segített a világlátásomban. Láttam, hogy mennyire nem áttörhető egy emberi fej. Én a Pesovár Ernő bácsival is sokat beszélgettem. Tegező viszonyban voltunk, mert a Zsófi lánya oda járt Szombathelyre a főiskolára. A Zsófinak az egyik legjobb barátnője volt a Gergó Jutka, akivel én nagyon sokáig jártam együtt. Az Ernő bácsival valahogy nagyon sokat beszélgettünk. Jó volt vele beszélni, élveztem, soha nem volt kioktató. Tudtam, hogy én nem fogok soha úgy gondolkodni, ahogy ő. Azt láttam rajta, hogy sokkal jobban érdekli, hogyan keletkezett valami, mint az adott állapot megismerése és annak a magamévá tétele mozgáskultúraként. Őt az nem különösebben érdekelte, ezért is csinált olyan számokat a mozgáskultúrában, aminek vajmi kevés köze volt az eredetihez. A Gediék meg a Tóniék valahogyan megcsinálták, ő meg elrendezgette. Csináltak egy nagy európai gondolatot, ami nem feltétlenül rossz. Ebből viszont egyszer kerekedett egy összeütközésünk az Ernő bácsival. Csináltam pontosan az Ernő bácsinak a világlátása kapcsán egy olyan táncot, hogy táncok a nyugati végekről. Táncok, századok a nyugati végekről… valami ilyesmi és ehhez tánctörténeti felépítést csináltunk a Bányász Táncegyüttesnek. Volt benne kard, bot, meg balta, és a Jánosi Andris segített megcsinálni a zenéjét. Egy kultúrtörténeti végkifejlet egészen a mostani, majdnem a polgári táncokig végigment. Mindennek a magyar mozgáskultúrából vett alapjai voltak, itt-ott volt benne egy kis stilizálás. Egyszer pont Körmendre elvittük ezt az izét és Ernő bácsi volt a zsűri, és nem adott rá semmit… [nevet] Azt mondja, a Jánosi Andris:
„Az a baj, hogy az öreg felségterületére léptél…” [nevet]
Gondoltam, hogy az Ernő bácsi most megdíjaz, mert az elmélete alapján csináltam valamit. Örültem neki, nagyon jól is táncolták, tényleg egy jól sikerült dolog volt. 12 percben föl volt vázolva a középkortól minden a 20. századig. Mondtam magamban, hogy megnyerem a fesztivált és nem… [nevet] Belebotlottam egy-két ilyen helyzetbe a pályafutásom során. Azt gondoltam, hogy érdek nélkül biztos tetszik mindenkinek és pont az érdek miatt nem.
P.V.: - A nyolcvanas évek második felében már elkezdett ezen a területen dolgozni, egyre tudatosabban, már hivatásszerűen csinálta ezt a munkát.
G.L.: - Hát akkor már azt is éreztem, hogy elvégzem a töri szakot és fogok tudni tanítani. Élveztem is a töri tanitást, és ahogyan egyre inkább ástam bele magam a táncba, akkor tudtam, hogy ez teljes embert kíván. ‘95 környéken teljesen fölhagytam azzal, hogy iskolában történelmet tanítsak. Azt sokáig nem lehet bírni, hogy tíz órakor van a próbának vége és másnap reggel nyolckor az iskolában kezdek. De én szerettem tanítani, mesélős tanárbácsi voltam.
P.V.: - 1986-ban volt Széken. Akkor a táncosokat is vitte?
G.L.: - Én mentem magam.
P.V.: - Tanulás, fejlődés miatt?
G.L.: Azért mentem ki, mert volt itt egy széki származású lány és mondta, hogy mennek haza. Érdeklődtem, hogy nem mehetnék-e ki velük. Akkor ismertem meg a határátkelők bonyodalmát, meg a Securitate miatt azt, hogy hogyan nem lehet és hogyan lehet ott aludni. Döbbenetes élmény volt, hogy akkor még sok faluban, amiken keresztülmentem, viseletben jártak az emberek. Nekem volt sejtésem, mert egyszer-kétszer Románián át vonatoztam, amikor suttyó koromban Bulgáriába mentünk nyaralni. Iszonyatosan megfogott az, hogy amit nálunk már levettek az emberek a falvakban, azt ott hordják még. Kicsi gyerekként emlékeztem rá, hogy azért még megvolt, de már mikor nagyobbacska voltam, 11-12 éves, már szépen elkopott. Az meg aztán teljes döbbenet volt, hogy még a hétköznapi viselet is a viseletüknek az elkoptatott része volt. Ebben ültek a kocsin, kapáltak, kaszáltak. Tehát nem csak hétvégi templombajáró, vagy táncbamenős jelmez volt. Ez egy nagy élmény volt. Mindig is volt egy erdélyi romantika mindenkiben szerintem, aki kicsit többet olvasott erről, vagy izgatta a fantáziáját. A Boxossal beszélgettünk erről már később, hogy miért szeretünk annyira Erdélybe menni. Ami itt eltűnt, az ott még megvan… itt már nincsen tehén ürülék az utcán, nekünk, régi gyerekeknek, hiányzott. De ugyanezt én láttam a Balkánon, amikor voltam Jugoszláviában és Törökországban is. A mai napig megdöbbentő nekem, hogy a balkániaknál megmaradt a mai napig a saját zenéjük. Szórakoztató zeneként nem nyugati zenék szólnak, mint itt a fejünk felett is, ami szól most, hanem az ő saját világukból van az úgynevezett könnyűzenéjük is. Nem olyan ocsmány módon, mint ahogyan nekünk sikerült a népzenénket ilyen mulatósnak megcsinálni. Nekik sikerült egy jó minőségű zenét csinálni, mivel szerves fejlődés volt. Karamboloztunk a busszal, amikor mentünk Törökországba, Nisnél. Senkinek semmi baja nem lett, szerencsére, de be kellett menni Nisbe egy nap múlva elintézni a papírokat a rendőrségen. Öcsém, mintha visszamentünk volna 100 évet. Bármerre néztem cipőbokszoló emberek az utcán. Olyan volt, mintha városi skanzenben lettünk volna. Mintha Gavrilo Princip világába mentünk volna vissza. De Törökország is nagyon érdekes volt. Nagyon más vendéglátós gondolkodás volt ezeken a helyeken. Ugyanaz mint, amit én Somogyban mindig gyerekkoromban megéltem, hogy valaki bejött a faluba, ülj le, aztán fejbe vágnak egy malacot, levágnak két tyúkot, nem számított, mert valaki jött. Ezt a mentalitást találtam meg Erdélyben is, ami gyerekkoromban még létezett nálunk.
Fortepan/Urbán Tamás
P.V.: - Ez lett összekapcsolva a tánccal? Az 1986-os széki út még csak ismerjük meg Erdélyt alapon ment?
G.L.: Az igen, voltam én már táncházban, tudtam egy kicsit már székit is táncolni, filmet is csináltam ott Csipkeszegen. Pali Marci fiatalon muzsikált. Mondtam is neki a múltkor, mikor találkoztam vele, hogy majd elküldöm neki.
P.V.: - De itt már megvolt az az irányultság is, hogy gyűjteni megy ki?
G.L.: Hát gondoltam, hogy ha itt vagyok, akkor teljesen lukra futni nem fogok.
P.V.: - Utána mikor volt a következő erdélyi út?
G.L.: Utána volt még egy, még a Ceausescu időben egyszer kimentem. ‘90-ben már, amikor megnyíltak a határok, akkor szerintem többet voltam kint, mint itthon.
Palenik Vendel
