P.V.: - És a második kiutazás is Széket célozta meg úti célnak?
G.L.: Az megint Szék volt és elmentünk Mérába is. De volt egy harmadik, amikor a szombathelyi főiskolásokkal elmentünk a feketetói vásárba. Ott meg egész éjjel a cigányokkal énekeltünk a tábortűz mellett. Nem vettünk semmit, csak izgalmas volt.
És akkor ahogy megnyílt a határ, felhívtam a Szabó Szilárdot: Mi lenne, ha elmennénk az öregekhez Mezőkölpénybe és elhoznánk őket a kőszegi fesztiválra?
Akkor elmentem innen a kis 127-es Fiatommal Budapestre, fölszedtem a Szilárdot télen. Elcsúszkáltunk Kölpényig, ott eltöltöttünk két napot, megbeszéltük ott az Zongor Jóska bácsival, a Szabó Károly bácsival, meg a “gázos Dénessel” … [nevet] hogy eljönnek. Meg az Ábrám Jóska bácsival is, aki akkor 90 éves volt, de eljött. Na akkor irány Kőszeg! Kimentünk Kölpénybe utána nem sokkal a szombathelyi tévével és csináltunk egy riportfilmet. Riport egy erdélyi falu életéről. Nem volt egy remekbe szabott dolog, de azért folklorisztikai szempontból biztos volt. Az Ábrám Jóska bácsival beszéltünk rengeteget. Próbáltam faggatni, hogy mit tudnak arról, hogy környékükre hogyan keveredtek be a románok? Sok román falu van, Kölpényben is vannak. Nem sok családból, de van. A Jóska bácsi nagyon mérges lett:
„Az a volt a baj, hogy ez a sok magyar úr. Ezek az… ide telepítették őket disznópásztornak.”
Egyébként tényleg, Erdély jó részének az elrománosításáról a magyar földesurak tehetnek. Ő ezt így fogalmazta meg. Körülbelül hat elemit végzet, de benne volt a fejében, hogy nem maguktól jöttek, hanem azért, mert az ő uraik odasegítették őket. Kölpény után jött Mezőmadaras meg Mezőpanit. És akkor talán érdemes így megnézni, hogy mivel Madarason nem volt senki előttem gyűjteni, Panitban sem nagyon, azt a falut később, utánam kezdték el fölfedezni. Már van olyan, aki azt mondta, hogy ezt a paniti témát már magáénak tekinti.
P.V.: - Akkoriban Panit meg Madaras még feltérképezetlen volt tánc szempontból, ugyanúgy, mint a Mezőségnek ez a fele? Panitiak visszaemlékeznek az első találkozásra.
- Igen, ez szűz terület volt, csak Vajdaszentiványt ismerték innen. Ez a Kelet-Mezőség egyébként is fehér folt volt. Nem tudom minek nevezzem, mert sokféleképpen lehet. Ez a Mezőségnek a keleti széle. Én akkor ráugrottam erre a dologra. Ez abban erősített meg, hogy a minek mész már oda, nincs már ott mit gyűjteni érvekre rácáfoljak. Mert itthon közben nekem a Gediék ezt mondták. Mondtam, hogy attól még én most megyek. És akkor megtaláltam ezt a két falut, senki nem volt ott soha, kamerát se láttak.
Volt, hogy beálltak úgy, mint a fotózáshoz, mondtam, hogy nem fényképezőgép. [nevet]
És akkor ezen fölbuzdulva mentem egy csomó helyre még akkor. Bár Mezőbándon volt gyűjtés, de oda érdemes volt átmenni, mert Bándon sok zenész volt valamikor régen. Még két zenészt találtunk is, de már teljesen le voltak pusztulva szegények. Hallgattam én többször a magyarnemegyei zenét, amit a Konkoly Elemér gyűjtött, gondoltam megnézem mi van ott táncban. Elmentem Magyarnemegyére és megkerestem a zenészeket. Akkor már beteg volt a prímás, ezért már nem tudott oktávot váltani, mert fájt a keze. Nagyon jól szólt a zenekar és Bethlenben is voltak zenészek, ezért oda is elmentem.Volt egy fiatal srác a kocsmában, mondta, hogy menjetek át Magyarborzásra. Hát mondom, hogyha megmutatod, hogy hol van, akkor visszahozunk. És akkor beült az autóba és elvezetett minket oda. Mindjárt belebotlottunk egy román lakodalomba. Ó, Úristen, de jó volt. Lakodalmon közönségnek egy része magyar volt, mert a falu fele román, fele, magyar volt. Onnan kezdődött ez a borzási történet is. Ott volt zenei gyűjtő és volt egy foszlányos film is. Utána aztán voltam a szomszéd faluban, Bődön, Apátiban. Apáti az majdnem olyan, mintha egy utcája lenne, az is egy fehér folt volt. Most ott tartunk, hogy nem nagyon tudsz menni sehova se, mert kihal az a generáció, akik ezt tudták. Tehát itt a generációk kihalása miatt van veszélyben a dolog. A Mezőségen utántanítás nem nagyon volt. Amúgy az ékes példája, hogy miket sikerül ártani a szakmában, az például Györgyfalva, ahol azok a gyerekek, akik gyerekként táncoltak a 83-as Zsuráfszky- és Martin-féle filmen, most lenthangsúlyban kezdik táncolni a legényest, tehát pont fordítva. Ez a generáció maradt meg, pedig a györgyfalvi legényes felfele kezdődik. Azért ott volt egy rakás jó táncos, akitől el lehetett volna lesni. Odament valami kontárkodó, nem tudom honnan és megtanította őket fordítva táncolni. Nem az öregektől tanultak meg táncolni, hanem odament valaki, bement az iskolába és ő így látta.
P.V.: - Tudok ilyenről másfele is. Ha tovább is él a tánc, akkor is már erre az átalakított dologra hiszi azt a gyerek, hogy az a sajátja. Említettük korábban a kőszegi középiskolás néptánctalálkozót. Oda ezeket az Erdélyben megismert táncosokat folyamatosan elhívták?
G.L.: - Minden évben voltak, először voltak kölpényiek kétszer, aztán madarasiak, aztán kalotaszegiek. Aztán azok is, akik már ismertek voltak, például a Czilika János bácsiék, a Zerkula János, Halmágyi Mihály, egy egész gyimesi társaság, egy szép buszra való. A magyarszovátiak, a régi szováti banda. Gyakorlatilag, aki élt még akkor azokból a húzósabb időkből, amikor még nagyon vaskosan megvolt ez a kultúra, ők mind itt voltak.
P.V.: - Azt is hallottam apától, hogy még szanyiak is voltak.
G.L.: - Hogyne, nem csak Erdélyből voltak, hanem arra is figyeltünk, hogy innen is legyenek. Később aztán amikor átcsúsztunk és a fesztivál Szombathelyen egyetemi fesztiválként létezett, akkor voltak itt Gömörből, Szászcsávásról, gyakorlatilag mindenki, aki jelentős adatközlő volt, és olyanok is, akiket senki nem ismert. Volt, hogy mondta a Dezső [Fitos Dezső], hogy:
„Ennek köszönhetem, hogy táncos vagyok, mert itt találkoztam Kőszegen Árus Ferivel.”
P.V.: - Az idő mögül megszólaló erdő– folkpodcastben Berecz Istvánnal beszélgetett Fitos Dezső és Kocsis Enikő 2022-ben.
Ebben a beszélgetésben elhangzott, hogy Dunántúlon elindult egy olyan hullám, aminek a lényege az volt, hogy erdélyi adatközlő táncosokat hoztak be buszokkal a régióba és velük csináltak bálokat, tanításokat. Fitos Dezső szavaival élve ez a szellemi közeg akkoriban meghatározta a magyar néptánc szakmát. A ’90-es években tehát sikerült ebben a korábban tematikus táncokat táncoló együttesek otthonának nevezett régióban létjogosultságot szerezni az autentikus együtteseknek?
G.L.: - Igen, akkor már igen. Itt, Vas megyében, mi voltunk az egyetlen ilyen csapat. Az Ungaresca és a körmendiek próbálkoztak ezzel a stílussal, de nekik nem ez volt az alap stílusuk. Az arculat kialakítása hosszú ideig tart, saját arculatból belenyúlni egy másfajta ízlésvilágba általában nem szokott sikerülni. Az Ungarescából volt olyan táncos, aki hozzánk jött. Zalában a Boxosnak annyival volt kicsit több szerencséje, mint nekünk, hogy a Boxos Zalában megkapta a Zalai Táncegyüttest. Akkor az kvázi az lett volna, mintha én itt megkapom az Ungarescát.
P.V.: - Tehát a korábbi megyei nagy együttesek közül egyet.
G.L.: - Igen. Tehát ő megkapta a Zalát és neki nem kellett a helyi naggyal küzdeni. És abból lett egy teljesen más Zalai Táncegyüttes arculat. Mi itt párhuzamosan dolgoztunk egymással.
P.V.: - Ez nevezhető stílusváltásnak is. Ez itt átment, ebben a három megyében olyan szinten, hogy létrejöttek ilyen programok, mint a kőszegi fesztivál és létrejöttek ilyen stílusban dolgozó együttesek.
G.L.: - Átment és végül is mégse ment át, csak talán Zalában. Az a katasztrófa, hogy valahogyan ez a nyugati polgári világ nem akarja megemészteni. Annyira informálatlan a közönség, hogy nem tudja megkülönböztetni, hogy ezek azért csinálnak másik együttest, mert az nem olyan, mint a másik. Tehát nem tudja értelmezni, mi a különbség a kettő között.
Mert nem lehet átalakítani azt a gondolkodást, mert az emberek pont annyit értenek hozzá amennyit. Amit szoktam mondani, hogy a kívülálló embernek fogalma sincs róla mit lát igazából. Talán felvillan neki valami hátulról, hogy valaki énekelt gyerekkorában vagy látott már máskor is ilyet, lehet, hogy a tévében. Nem tud vele mit kezdeni. Nincsen kapcsolódása. Körülbelül az A csitári hegyek alatt… és a Tavaszi szél vizet áraszt… van meg a magyar folklórból mindenkinek, kb. ez magyar folklór élő része. Tehát az, hogy a folklórral foglalkozó emberekkel táncegyüttesekbe, zenekarokba járunk, és azok egy csomó mindent tudnak erről, az nagyon jó, de ez nem közkincs, ez ennek a buboréknak a tulajdona. Néhányan úgy gondolják, hogy ez a saját tulajdonuk. Vannak, akik azt gondolják, hogy szakemberként azért vannak ilyen magas polcon, mert ez az övék. De pont az ilyen emberek miatt ez elvesztette közkincs jellegét.
P.V.: - Hogyan folytatódott tovább? Megjelent ez az új vonal, teret is hódított, de aztán sok olyan fiatal, akik ebben a szakmában helyezkedtek el elköltöztek ebből a régióból.
G.L.: - Én szerintem a hatást érdemes vizsgálni. A konkrét közvetlen hatás addig tartott szerintem, amikor 2001 körül a fesztivált abbahagytuk. Talán egy-két évig hiányzott azoknak, akik csinálták. Pár év után megszokták, hogy nincsen.
Azok a fiatalok, akik felnőttek, vagy éppen kezdtek felnőtté válni, ők csinálták a saját helyükön, a saját régiójukban, vagy kimentek a régióból, elmentek Pestre, elmentek, elházasodtak. Gyakorlatilag így zuhant szét egy összetartó társaság. Nem úgy összetartó társaság, hogy minden nap együtt buliztak volna, vagy állandóan levelezésben álltak volna, hanem sokat találkoztak. Ezt mondhatnám táncháztalálkozónak.
P.V.: - Volt is konkrétan nyugat-magyarországi táncháztalálkozó.
G.L.: - Igen, az volt Óváron is, azt is ez az összetartás működtette. Egymást működtették ezek a dolgok. Volt egy erős, jól kiképzett társaság, aki ezt élvezte is, szerette is csinálni és érteni is kezdett hozzá. Tehát itt csak ilyen értő közönségek voltak és érdekes, hogy akkor volt civil közönsége is, mert mindig vigyáztunk arra, hogy legyen olyan része a rendezvénynek, ami nyilvános, tehát ne magunkat nézegessük. Most is azt csináltuk legutóbb, amikor újraindítottuk ezt a fesztivált. Gondoltam, hogy gyerekek ez nem lesz ez így jó, megint ott benn a várban egymást nézegetni. Egy műsor este ott van benn, amin te is táncoltál, de már tavaly kihoztuk ide a főtérre és nagy sikere volt. A civil néző nem ül be, oda kell vinnem a műsort, ahol fagyizik, meg sörözik és akkor megnézi.
P.V.: - Ennek a nyugat-dunántúli közegnek milyen volt az országos szakmai megítélése?
G.L.: - És nagyon nehéz megítélni. Azt tudom, hogy akiket zsűrinek, zenészeknek hívtunk, nekik ez egy nagyon tetszett. Lett innen nem kevés profi táncos és csomó együttesvezető. Sikentáncz Szilveszter is itt nyert először.
A hatást nem tudom megítélni. Azt tudom, hogy irigykedő hangok voltak. Volt szólista verseny is itt, azzal kapcsolatban volt egy nagyon csúnya akció, amikor Egerben elcsaklizták az ifjúsági szólót. Arra is emlékszem, hogy felhívtak telefonon, hogyan csináltuk ezt és ezt. A következő évben kiírták oda is, ott volt sokkal több pénz rá.
P.V.: - A finanszírozásban a rendszerváltás után milyen lehetőségek voltak?
G.L.: - Létrejöttek ezek az egyesületek, próbáltak nyomást helyezni a civil szférára, hogy hozzanak létre ilyet a támogatás miatt. Nyilván kellett is hozzá. Ez úgy nézett ki, hogy mindenhol alapítottak egyesületeket. Mi is csináltunk ilyet, de igazából ebből a Szökős Táncegyüttes nem sokat profitált, nem voltak ilyen Csoóri programok. Mi sokat jártunk például vendéglátózni, de nem úgy vendéglátózni, hogy magunkban, hanem akkor a Horváth Attila és zenekara a Kispityer Halászcsárdába jött velünk Szombathelyen. Minden héten elmentünk egy estét két-három párral oda imprózni. Egy rendes folklór műsort csináltunk úgy, hogy a vendéglőben volt amúgy cigánybanda. Tehát nem azt kérték tőlünk, amit az Ungaresca csinált, ők a Pásztor Csárdába jártak, de ők a helyi cigánybanda zenéjére táncoltak. Mi ezekből a fellépésekből ruháztuk fel először a társaságot, ebből a bevételből.
P.V.: - Még egy kicsit visszatérnék az országos megítéléshez. Hahn-Kakas István mondta 2023-ban a körmendi Lajtha László Koreográfiai verseny eredményhirdetésén:
„Néhány évvel ezelőtt, lehet, hogy már 30 is van…. Békéscsabán egy Békés megyei újságban azt olvashattuk…, hogy a dunántúli együttesek keresik a pénzt, de az igazi szakmai munka a Tiszántúlon történik…”
https://youtu.be/kq7O4zhxVnU?t=111– a videón 1:51-től
Ezt így, ebben a formában megkapták a dunántúliak az alföldiektől akkor? Mennyire volt jelen ez a vélekedés, vagy ez egy embernek véleménye?
G.L.: - Nem az. Ezt a Hahn-Kakas nekem így nem mondta el soha. Mármint nem azért, mert nekem mondta volna, de nem hallottam én ezt itt. Azt tudom, hogy mindenki úgy gondolta, hogy az alföldek jobbak, ott jobbak egyébként most is sok tekintetben, mentalitásban is. Ez a nyugati polgárosult világa ennek az ilyen fajta dolognak nem annyira kedvez. Maradjunk annyiban, itt ez a művészkedés volt, ez a színpadias tematikus táncok erőltetése, ami néha-néha hozott is a konyhára, mert a Zalai Kamaratánc Fesztiválokon kapott az Ungaresca díjat. A pécsi Mecsek Táncegyüttes és a győri Rába is hasonló cipőben járt. Én nem hiszem, hogy ez így nagyon sokaknak a fejében lett volna. Inkább az volt az érdekes, hogy volt, hogy kakukktojás voltam az alföldi rendezvényeken. Dunántúlról jött egy gyerek és tud legényest táncolni? Valaki innen elment arrafelé táncolt egy rábaközi dust azt jól van. Ez nagyon sokáig így volt, egészen a Dezsőék feltűnéséig gyakorlatilag el volt könyvelve ez az egész brigád.
P.V.: - Megnéztem emiatt a beszélgetés miatt a békéscsabai Országos Szólótáncfesztivál archívumát és abban láttam, hogy az 1989-es év ilyen szempontból nagyon kiemelkedő volt, mert akkor ebből a 3 megyéből 8 versenyző is bejutott a döntőbe. Akkor volt egy felfutása ennek?
G.L.: - Hát nem tudom. Szerintem inkább akkor vették észre, hogy van ez a verseny. Számold meg hány műhely volt ez… Én is megnézegettem magamat. Azt mondhatnám, hogy van közte kettő vagy három, ami most is jó volna.
P.V.: - Melyikek ezek?
G.L.: - Egyszer táncoltam egy kanásztáncot, szerintem az egy jó sikerült dolog volt. Táncoltam egy sűrű magyart is. Szerintem az is egy érdekes felfogás. És egy méhkerékit is táncoltam, de nem találtam meg.
P.V.: - Én láttam egy hajdaut is.
G.L.: - Hát az meg olyan volt akkor amilyen. Nem biztos, hogy jó versenyanyag, akkor jónak tűnt. Kevesen tudtak akkor hajdaut táncolni, mert kevesen voltak olyan tágak. De nekem most azt mondaná valaki, hogy hajdaut akar, akkor lebeszélném róla, mert nincs benne annyi. Kalimpálunk a lábunkkal, technikás dolog, jól néz ki, a laikus biztos elcsodálkozna rajta fél percig. De nem lehet igazán lekötni a zsűriket. Azt gondolom, hogy akkoriban jó ötletnek tűnt, sokan próbálkoztak ezzel a hajdau kérdéssel több-kevesebb sikerrel, és valószínűleg nem is a hajdaura kaptak akkor, hanem kötelezőre, ami jól sikerült mellette. A Kökény Ricsi is táncolt hajdaut pont abban az évben. Ha kívülről ránézel egy kicsit hunyorogva, akkor elég egyforma. Múltkor pont láttam egy srácot rábaközi dust táncolni, teljesen lekötötte a figyelmemet. Én nem vagyok egy nagy rábaközis csávó, meg nem is vagyok annyira oda azért a régióért, de ez jó volt.
P.V.: - Az “erdélyi mánia” mellé mikor jött a vasi anyag autentikus színpadra rakásának ötlete és a gencsapáti együttes?
G.L.: - Egész vasi téma úgy kezdődött, hogy ó, hát itten nincsen semmi.
De úgy, hogy közben az Ernő bácsinak volt koreográfiája már régen, bár nem erre kihegyezve. A körverbunkról nagyjából sejtették, hogy az micsoda. Az Ernő bácsival többször is beszélgettem, kérdeztem tőle. Ő azt mondta, hogy ez sokkal inkább karéj jellegű verbunk. A perenyeiek és a gencsiek mindig veszekednek rajta, hogy kié ez a tánc. Tehát ezzel azért óvatosan kell bánni… [nevet] Ha gencsiekkel beszél az ember, azt kell mondani, hogy gencsi, ha perenyeiekkel, akkor meg azt, hogy perenyei. Két szomszédos falu, nem voltak túl jóban egymással. Úgy mesélték, hogy kövekkel dobálták egymást a patak két oldaláról, mert csak egy patak van a két település között. 1997-ben még csináltam egy gyűjtést, mert az Albin [Varga Albin] engem kihívott oda, amikor kikerült oda népművelőnek, hogy a gencsi hagyományőrző együttessel csináljak valamit. Fontos pillanat volt. Akkor még volt egy-két idősebb ember az együttesben. Táncoltatok valamit az együttesben, de az egy feldolgozott anyag volt, ezért megnézegettem az összes filmet, amit a megyében csináltak. Mondtam az Albinnak, hogy csináljunk egy filmezést. Három öreg bácsi volt és hat, vagy hét néni. Ez arra alkalmas volt, hogy felborítsa azt az egész dolgot, amit a páros táncról gondolunk. Elkezdtek táncolni olyan dolgokat, amiket régen, az együttesben tanultak. És akkor mondtam, hogy ne azt táncolják, amit a koreográfiában csináltak, mert ők is táncoltak régen az együtttesben. Azt kértem, hogy azt táncolják, amit a lagziban vagy a bálban szoktak.
“Hát akkorát toppantottunk, mint a kan nyúl!”
Kiderült elég rábaközies, ahogy ezt táncolták. Volt néhány teljesen jól értelmezhető mozdulat és teljesen megváltozik a kép ilyenkor azért. Ebből már fel lehet építeni egyfajta világot. Nyilván volt benne olyan is, amiről sejteni lehet csak, hogy mi akart az lenni, de hogyha az embernek van egy általános tapasztalata, akkor nagyon mellényúlni nem tud. Nyilván nem kalotaszegi alapon kellett behelyettesíteni a mozgást. Nagyjából az eszközös táncokról sejtettük, hogy milyenek lehettek, és nem feltétlenül a Vincze Feri bácsi után. A söprű tánc úgyis egy ilyen bevett folyamat, amit már mindenki ugyanúgy táncolt a ’30-as években is.
Az Ernő bácsi egyébként többször elmondta, amikor zsűrizett, hogy a kanásztáncnak mi a lényege. Az volt a véleménye, hogy a kanásztáncnál nem a filmekről levett folyamatokat kell megtanulni. Ha a botok fölött különböző ritmusokat tudsz ugrálni, abból ki kell hozni valamit egy jó zenére és akkor abból kanásztánc lesz. Teljesen amorf lehet a fejedben, de te alakítsd ki magadnak. Ebben igaza volt szerintem. Jött a következő kérdés, hogy mi legyen az ugróssal? A Tóni és a Gedi jól olvasott táncjelírást, én meg nem. Megkértem őket, hogy olvassák le az oladi film ugrós folyamatait nekem. Igazából csak az ugrós hiányzott a tánckészletből, hogy teljes legyen. Leolvastak ütemszámra valamiket, de nekem az nem tetszett, nem láttam a szerkezetét a táncnak. Mondom ez nem igaz, hogy nem lehet megnézni ezt úgy, hogy van. Tudtuk, hogy van film. Még ha aláfütyörészek is valamit az is jó, csak kijön valami. Így az Albint addig fűztem, ameddig felújíttattuk az Akadémián a filmet, kivetettük falra és VHS-sel felvettük a falról. Ezzel meglett az egésznek az agya, hogy ez mi is pontosan. Kiderült, hogy tényleg van benne szerkezet, meg szerkezetlenség. Jó kis téma, de leírva ez egy óriási katyvasznak tűnik, főleg egy táncosnak, aki lendületből érzékel dolgokat. Először nem feltétlenül a figurát látod, hanem magát a folyamatot. Először távolról nézek rá, hogy most jó-e és utána nézem meg, hogy dinamikában mitől válik olyanná a tánc.
Na, így lett nagyjából kerek ez a kép. És mivel egyszerűnek tűnik, ezért gyorsan népszerűvé vált. De nem egyszerű szerintem. Egyrészt azért nem egyszerű, mert nagyon nehéz vele jó felépítettséget csinálni. A mozgáskincs első ránézésre szűknek látszik, emiatt sokan azt gondolják, hogy egy kevésbé képzett táncos is meg tudja csinálni – ezért tűnik el a jellegzetessége. Sokan megúszós táncnak használják a vasit, például gyerek szóló versenyeken, ahol kötelező egy olyan anyagot táncolni mindig, ami a versenyző régiójából származik. Azt gondolom, hogy egy pár évig nem kéne ezt az anyagot kötelezőnek kiírni, addig le lehetne tisztázni, rendesen megtanulni, és csak utána kiírni.
P.V.: - Ennek a zenei részét Horváth Attilával együttműködve kezdték el kutatni?
G.L.: - Hát ugye volt egy-két bevett dallam, amit nem lehetett kihagyni belőle. Muszáj volt egy kicsit ide is, meg oda is kedvezni. Ez a közösség építése és a megtartása szempontjából volt fontos. És aztán próbálgattunk keresgélni Ernő bácsi lejegyzett dolgaiban is. Ez az anyag a gencsieknek és a Szökősnek egyszerre készült, egymással párhuzamosan. Igazából egy kicsit kapkodtunk is a zenei összeállítással, mert muszáj volt valahogyan egyben látni az egészet. Ez az anyag még Békéscsabára is rövid időn belül eljutott. Akkor mindenki rá is csodálkozott, hogy ilyen van.
P.V.: - Ez mindenhonnan volt Vasból, vagy speciálisan adott településekre rámenve szerettek volna rekonstruálni táncanyagokat?
G.L.: - Figyelj, a gerince az gencsi, ebbe belejött ez az oladi téma, ami ugye térben nincs túl messze. Gyakorlatilag egybeér ez az egész környék. Nézegettünk még több dolgot, az őriszentpéteri filmet, meg Bükön készültet, bár Bük, akkor még Sopron vármegyében volt, de hát itt van közel. Volt egy-két áthallás, amiből raktunk bele.
P.V.: - Tehát ez a koreográfia inkább a Szombathelytől északra elterülő terület anyagával foglalkozott?
G.L.: - Igen, igen.
P.V.: - A megjelenés után volt olyan irányultság, hogy ez még bővüljön? Vagy ez így megvolt és utána elült?
G.L.: - Megmondom őszintén, hogy nem nagyon láttam azt, hogy nekem ezzel tovább kell foglalkoznom, mert akkor annyira hirtelen elharapódzott és el is kerültem a megyéből. Mérges is lettem erre az egész dologra, mert elkezdett mindenki össze-vissza mindent csinálni. Nem értem azt sem, hogy a Gencsi Söprű szólótáncversenyén a zsűrik miért azok, akik. Miért olyanok zsűriznek, akik nem is ide valók? Én bátran vállalom, hogy egy megosztó ember vagyok, de ez a véleményem.
P.V.: - Laci bácsi abba a korosztályba tartozik, amelyik tagjai a saját maguk által látott és gyűjtött táncokat dolgozták színpadra. Volt valami olyan, amit szem előtt tartott ennél a folyamatnál? Hogyan alakult ki, hogy hogyan kell normálisan színpadra rakni egy táncanyagot, úgy, hogy annak a jellemzői megmaradjanak, például a térhasználatban?
G.L.: - Azt elég hamar felfogtam, hogy a színpad egy téglalap. Azzal nemigen lehet mit kezdeni. Nyilván én is csináltam olyat, amit mondtam az előbb is. Nem kell bűvészkedni, el kell rendezni valahogy a teret, hogy a táncosok szinte mindenhol látszódjanak is, meg ne mindig pont ugyanúgy álljanak. Nagyon hamar rájöttem arra, mik azok a mozgások, amivel nem váltunk teret. Nagyon kényelmetlen zárt forgásban teret váltani. Szerintem ez egy belső érzék, nyilván sok táncot láttam én is, rengetegben táncoltam, és bennem ragadtak olyan megoldások, amiket kár volna tagadni. Nem én találtam fel a spanyolviaszt az biztos. Évente, vagy kétévente eszembe jut egy olyan megoldás, amit úgy érzek, másnak nem biztos, hogy eszébe jutott volna az adott társaságra abban a táncban. Legjobb hogyha ez nem látszódik, mert akkor szerves része a történetnek. Az adott társaságtól és táncanyagtól is függ ez. A táncpedagógiában a legfontosabb dolognak tartom azt, hogy tudjon az ember improvizálni, nem táncot, hanem a tanítás közben átváltani egy másik szituációra, ha látod, hogy nem megy át a tanítványoknak az anyag. Mozgás lebontásban is például azt hiszem jó vagyok. Büszke vagyok, hogy én hetvenféleképpen tudok egy mozgást lebontani. Nyilván olyan figurákról, olyan mozgásokról beszélek, amiket ismerek. Legfontosabb szerintem az arányosság. Én nem tudnék ilyen darálós táncot csinálni, mert egyszerűen nem látom értelmét, nem nyugszik meg semmi. A mai szem nem viseli el abban a világban, ahol egy reklámfilm pár másodperc.
De csak nagyon ötletelni, meg hülye térformákat kitalálni azért, hogy az más legyen kicsit, mint a másik, de egyébként semmi köze a valósághoz, annak nincs értelme.
Például annak idején, amikor csináltam azt a méhkeréki táncot, amit elég sokan csináltak utána, azt például azóta is sokan pontosan lemásolják. Az ardeleana jártatójából a teret átlóba vittem, bekunkorítottam, kört csináltam belőle, be a körbe, ki a körből vezetgetés, másik irányba pedig megint kiegyenesedett. Ezt azóta számtalanszor láttam már.
P.V.: - Azt is látom, hogy van az adott koreográfus, akinél megjelenik valami, mondjuk a Laci bácsi korosztályából, és akkor azt elkezdik másolni. Nyilván a fiataloknak el kell indulni színpadi alkotóként valahogy. És hát, hogy indul el az ember? Először mindig megpróbál valamit lemásolni, aztán utána valakiknél kialakul egy saját hang, valakiknél nem. És akkor ezeknek a színpadon terjedő értelmezéseknek köszönhetően, gyakran van olyan, hogy 30 éven keresztül az ember egy koreográfus értelmezését nézi, mert mindenki őt másolja, gyakran akaratlanul is.
G.L.: - És lehet, hogy már el is felejtettük, ki csinálta először. Amikor én fiatal voltam, és először csináltam ilyen dolgot, akkor azt mondták, hogy már végre egy kicsit nem sorban lehetett táncolni. A legelső koreográfiát amikor összeraktam, már beletettem ezt az átlóból tovább fordítani dolgot, amit előbb mondtam, és azóta is számtalanszor látom. Vagy például a batukát úgy megcsinálni, hogy merőlegesen nézzen a sor a nézőtérre. És akkor mennek előre a táncosok a nézők felé, és mindig egy pár elfordul oldalra.
Amikor a legelső méhkeréki koreográfiát csináltam, már akkor, ez eszembe jutott. Most miért csináljak én is egy csupa sortáncot, amikor ezt már 73 milliószor megcsinálta a Tímár [Tímár Sándor] is, meg a Sára Feri is? Szóval így jött egy ilyen, és nem sértette meg az egész dolgot. Mert el kellett valahogyan férni, mondjuk egy szobába, és akkor csak kellett menni valamerre, ha így sorban nem férünk el.
P.V.: - Néztem a békéscsabai szólótáncfesztiválok archív felvételeit, és egy idő után azt láttam, hogy egyre több versenyzőnél felfedezhető a mozdulatok hiteles formában történő átadására való törekvés. A 2000-es évek második felére ez már megvolt. 1990 és 2000 között már nagyon látványos volt a különbség. Ebben nagy segítség volt az adathordozók fejlődése?
- Megmondom őszintén, hogy a film mindenképpen segít, de ez nem feltétlenül a VHS meg a hang. Én például nagyon szeretek a mai napig is néma filmről tanulni. A meghangosított filmekről nagyon nem szeretek, mert nagyon sokszor csúszkál, vagy nem pontos a zene. Elviszi a zene hangulata az én belső életérzésemet, hogy mit fütyülnék hozzá, milyen tempóban. Sokszor a filmeknek a tempója is változik, gyorsul-lassul, kiugrik egy-egy kocka, elhomályosodik egy pillanatra. Én szeretem most is ezeket a régi felvételeket. A Gábor [Gerlecz Gábor] nagyon jól hangosított, de én azokat a filmeket is lehalkítom. Az ember nagyon sokszor azt érzi, hogy jól másol, jó mozgásmásoló képessége van, de hát ez egyáltalán nem biztos. Lehet, hogy úgy érzi, mert megpróbálja úgy megcsinálni, de egyáltalán nem biztos, hogy ez kívülről is igaz. Ha a tükörbe belenézel, akkor látsz egy arcot, de a külső ember nem biztos, hogy azt az arcot látja. Neked van egy idealizált képed önmagadról, és ez a mozgásban is így van. Ez nagyon veszélyes dolog. Szerintem nagyon sokat számít, hogy hasonló alkatú legyél, mint az adatközlő. Belső lelki tartalomnak kell lenni ahhoz, hogy érzékeld egy táncosnak a hangulatát és megpróbáld még némafilmen keresztül is megérezni, hogy miért táncol úgy, ahogy. Vagy csak áll egy kerítésnél és látom azt, hogy bármelyik pillanatban megmozdul marha jó lesz. Ha ezek a hangulatok átjönnek rád, akkor valószínűleg jót csinálsz, még ha nem is pont ugyanaz. És nem is biztos, hogy kell annyira pontosan ezt tudni, mert honnan tudnál te úgy táncolni a te alkatoddal, mint a Poncsa [Fekete János]? De ha ki lesz írva kötelezőnek a Poncsa, kénytelen leszel Poncsát táncolni, és akkor azt mondják, hogy hát ez még nem érett meg. Nem fogsz Poncsát táncolni úgy sose, mint a Poncsa, de a Poncsa figuráit el tudod táncolni jól. Velem is sok minden megváltozott és sok technikázáson végigmentem. Van olyan figura a kedvenc táncaim közül is, amit nem szeretek alkalmazni, mert érzem, hogy valamiért nekem az úgy nem jó. Abban a mozgásfolyamatban benne van, nagyon szeretem, de azt nem szeretem beletenni, mert nekem valamiért nem tetszik. Nem azért nem tetszik, mert rosszul néz ki, csak magamon nem tetszik. és ha nem tetszik, akkor azt nem erőltetem.
P.V.: - Nem volt felnőtt együttese egy ideig, de most a Cimborák Táncegyüttest tanítja. Újra elkezdődött a Kőszegi Fesztivál, amire a korábbi elvek mentén megszervezve, minden évben meghívnak olyan embereket, akik még a hagyományos körülmények között nőttek fel. Van egy kultúra átadási cél a gyerekek irányába ezekkel a meghívásokkal?
G.L.: - Nyilván van egy ilyen cél. Az is látszik, hogy ez a fajta felfogása ennek az egész műfajnak itt volna, de van az a hülye vicc, hogy igény az volna rá...
Bizonyos idő után a 16 éves táncosok is kezdték unni, ami itten történik a táncanyagok kapcsán, és ezekből a fiatalokból alakulgatott ki végül is ez a Cimborák téma. Látták, hogy másképp is lehetne, csak nem volt hozzá senki, aki fölkarolta volna őket. Nekem meg jól esik. Nem gondolom, hogy pótcselekvés, azt se, hogy hattyúdalnak szánom, mert azért már elég jó kondiban vagyok újra. Most javulgat a térdem, injekció kúrára járok, és most úgy néz ki, hogy már nem húzom annyira. Az utóbbi két-három-négy évem nagyon rossz volt, minden bajom volt. De még elég jól tudom ezt átadni, meg szívesen is csinálom. Én mindig kicsit ilyen tanárnak képzeltem magam. Mindig rohadtul dühít, hogy felnőnek körülöttem emberek, akik engem ismernek, de nem tudják, hogy mit csinálok. A mai napig idegesít, hogy itt tart Magyarország folklórral kapcsolatos műveltsége, hogy leginkább csak az A csitári hegyek alatt… kezdetű népdalt ismerik. Bartók, Kodály országáról beszélünk. Én nem a néptáncos buboréknak akarok megfelelni, hanem annak, hogy ez a zenei világ, meg ez a mozgáskultúra ér annyit, hogy legalább egy kicsit mindenki próbál úgy érezni, hogy még focizni is ügyesebben tudna, hogyha tudna egy kicsit táncolni, vagy fordítva.
Nekem ez volt mindig a mániám. Hogyha én meg tudom csinálni, akkor te is, meg te is. Csak egy kis időt kéne rászánnom. Meg kéne tanulni zenét hallgatni. Mi azt hisszük, hogy a zenehallgatás az, hogy a fejünkre csapunk egy ilyen izét, és akkor hallgatjuk a zenét. Na jó, de mit hallgatok? És mi az, hogy hozzászoktattak egy zenei világhoz?
Hát elfutok a világból 15 másodperc múlva egy raptől, de biztos azért, mert nem abban nőttem föl, mert nem tanultam meg meghallgatni. Mint az, hogy a vonós magyar népzene, vagy a vonós bandáknak a zenéje mitől idegesítő valakinek, aki az autóban is egy ilyen basszusdobozt tesz bele, mert csak a basszust hajlandó elviselni.
Én ebbe az irányba gondolkodom, és tudom, hogy erre volna antenna, csak ezeket az antennákat be kéne abba az irányba állítani és tudom, hogy ezt nekem nem fogja senki megköszönni, vagy nem fog ezzel úgy igazából senki csinálni semmit se, de én nem tudok más lenni.
Én mindenkinek el akarom magyarázni, hogy ez egy jó dolog. Ilyen kellene sok és tudod, ebből nem lehet megélni. Én most elmondtam, ezért nem ad nekem senki pénzt.
Igazából ez van bennem. Az, hogy én büszke vagyok arra, amit tudok, büszke vagyok arra, hogy ezt magyarként csinálom. Büszke vagyok a félig-meddig vend származásomra. Büszke vagyok arra, hogy tudok róla beszélni. Akkor miért kell nekem ezt titkolni? Nekem ezt valakinek el kell mondanom. Azért beszélgetek velük szívesen és beszélek ilyen sokat, mert nekem ez a véremben van, hogy dumáljak arról, amiről azt gondolom, hogy van értelme.
Végezetül pedig mindenképpen meg kell említenem azokat az embereket, akik az interjú során említett erdélyi falvakban sokat segítettek nekem, de eddig nem hangzott el a nevük:
Mezőmadaras:
Balázs Mihály, Sipos Péter, Jakab Ferenc, feleségeik és még sokan mások
Magyarborzás:
Pap János, Pap András, Pap György, Fekete János
Bőd:
Mihály Mária, Jusán János, Pásztor László
szerző:
Palenik Vendel
