A Magyar menyegző első blikkre zenés-táncos romantikus vígjátéknak tűnik, valójában inkább egy néprajzi szerelmeslevél romkomnak álcázva: a népzene és a táncház ereje sokszor simán lepipálja a sztorit. A film szemmel láthatóan ráül a Hogyan tudnék élni nélküled? közönségsikerének hullámára, csak itt a musicalbetétek helyett a néptánc és a népdal kapja a reflektort. Csakhogy a romkom-váz gyakran papírvékony, a fordulatok több helyen erőltetettek, a logika pedig nem egyszer kibicsaklik. Mégis: amint megszólal a zene és felpörög a tánc, a film hirtelen tényleg életre kel, és a „gyenge” szintről felkúszik egy nagyjából vállalható, erős közepesre.
A 2020-as évek magyar filmgyártásának emblematikus alkotása lesz a Magyar menyegző. A rendező Káel Csaba, aki a Nemzeti Filmintézet Fidesz által kinevezett igazgatójaként elsősorban azért van a posztján, hogy a kormány akaratát keresztülvigye a magyar filmiparban: több milliárd forinttal tömi ki a szakmailag minősíthetetlen propagandafilmek filmes közegeken kívüli készítőit, miközben a nemzetközileg is elismert, többszörösen díjazott magyar rendezők pályázatait egytől egyig elutasítja.
Ami a Magyar menyegző című filmjét illeti, már a vállalásával is kilóg a hazai romantikus vígjátékok sorából: a hetvenes évek végi Erdélybe, a kalotaszegi falusi lagzik és táncházak világába visz, és ezt nem puszta háttérnek használja, hanem témának. Káel Csaba rendezése láthatóan azt szeretné, ha a néző egyszerre kapna könnyed szerelmi történetet és egy nagy, színes kulturális kiruccanást – mintha egy romkomra ráhúztak volna egy népzenés-néptáncos élményfilmet. A kettő néha szépen összeér, néha viszont úgy feszül egymásnak, mintha két külön mozi próbálná ugyanazt a vásznat birtokba venni.
A történet alaphelyzete egyszerű: két budapesti fiatal, András és Péter a hetvenes évek végén Erdélybe utazik, hogy részt vegyen András unokatestvérének esküvőjén, aztán egy kalotaszegi faluban olyan sodrásba kerülnek, ami döntésekre kényszeríti őket. A forgatókönyvet Békési Miksa jegyzi, a főszerepekben Törőcsik Franciska, Kovács Tamás és Kövesi Zsombor látható – és nagyjából itt ér véget az a rész, amit a film tisztán „romkomként” igazán magabiztosan fog.
A romkom-váz: ismerős panelek, néha meglepően kevés tartalom
Ha csak a romantikus vígjáték gerincét nézzük, az Magyar menyegző a szokásos kapaszkodókat veszi elő: gyors vonzalom, félreértések, sértődött büszkeség, hirtelen pálfordulások, aztán a végén a nagy „minden a helyére kerül” csomó. A gond nem az, hogy ismerős – a romkom műfaja már csak ilyen -, hanem az, hogy a film ritkán talál hozzá valódi, hús-vér helyzeteket. Sok jelenet úgy hat, mintha csak azért lenne ott, mert „kell egy vicces rész”, „kell egy konfliktus”, „kell egy romantikus fordulat”, és mire a néző épp elkezdené érezni a tétet, már jön is a következő kötelező jelenet.
Közben az a bizonyos „meglovagoljuk a közönségsikert” szándék szinte kiabál a vászonról. A Hogyan tudnék élni nélküled? receptje – könnyen fogyasztható románc, sok zenei pillanat, nagy érzelmi váltások – itt is megvan, csak a musical helyett a táncház kapja a főszerepet. Ez önmagában nem bűn, sőt: a magyar népzene és néptánc tényleg hálás alapanyag, látványos és érzéki „betéteket” lehet rá építeni. Csak épp a film sokszor akkor a legjobb, amikor már nem akar mindenáron romkom lenni, hanem egyszerűen hagyja működni és lélegezni ezt a közeget.
Amikor a történet nem viccesen, hanem akaratlanul billeg
Az Magyar menyegző legkellemetlenebb pillanatai nem a szándékosan bárgyú poénok – azokat magyar romkomokban már szinte megszokhattuk -, hanem azok a részek, ahol a cselekmény logikája tényleg szétesik. Bizonyos élethelyzetek és reakciók nem csak túl vannak írva, hanem egyszerűen nem hihetőek: a karakterek néha úgy viselkednek, mintha egy másik jelenetből csöppentek volna ide, vagy mintha a film maga sem döntötte volna el, mennyire akar komolyan venni egy konfliktust. Emiatt a drámai pillanatok több helyen nem szinte fizikai fájdalmat okoznak – és ha egy romkom elveszíti a hihetőségét, az érzelmi befektetés is gyorsan elpárolog.
A befejezésre ez különösen igaz: egyszerre hat összecsapottnak, bárgyúnak és túlságosan „készre csomagoltnak”, mintha a film a célegyenesben sietve pipálná ki, amit még le kell zárni. Ráadásul a színészi játék sem mindig segít a hitelesítésben. Kovács Tamás többnyire az ügyeletes, jóképű, kicsit üresre írt férfifőszereplő szerepkörében marad – aki látványosan erőlködve hozza a „szépfiú-üzemmódot”, csak közben ritkán érződik, hogy ember van a mosoly mögött. Törőcsik Franciska pedig megint ugyanazt a jól ismert széplányos gesztuskészletet veszi elő: hol sértett, hol büszke, hol elcsukló, hol hirtelen felengedő – technikailag ez működik, csak sokadszorra már fárasztóan ismerős, és a karakter nem kap tőle több árnyalatot, mint amennyi eleve bele van írva. Egy kicsit mintha megint Brankovics Marát látnám tőle a Hunyadiból, vagy Esztert a Hogyan tudnék élni nélküled?-ből, mely színészi játék nélkül már tudnék élni őszintén szólva. A mellékszereplők közötti jeleneteknél akadnak korrekt pillanatok, de összességében ritkán születik olyan jelenet, ami pusztán a játék miatt emlékezetes maradna.
Technikailag is akadnak döccenések. Az operatőri munka (Lajos Tamás) többnyire rendben van, de nem mindig szolgálja ki a jeleneteket: például egy verekedős részben a sötét, a megvilágítás és a vágás együtt olyan zavaros, hogy a néző inkább csak sejti, mi történik, nem látja. Ezek apróságnak tűnnek, de amikor a sztori amúgy is ingatag, minden ilyen „nem áll össze” érzés ráül a filmre, és tovább gyengíti a jelenetek erejét.
A népzene és a tánc: ahol hirtelen megjön a film szíve
És akkor ott van az, ami miatt mégis érdemes beszélni az Magyar menyegzőről: a népzenés és néptáncos részek. Ezek nem csak díszítések, hanem konkrétan a film motorjai – hangzásban és látványban is. A koreográfiák mögött Zsuráfszky Zoltán, Zs. Vincze Zsuzsa és Mihályi Gábor munkája áll, a táncokat a Magyar Nemzeti Táncegyüttes és a Magyar Állami Népi Együttes művészei hozzák, és ez tényleg érződik: amikor megindul a tánc, a vászon megtelik levegővel. Ilyenkor a film végre nem magyaráz, nem erőlködik, csak hagyja, hogy a közeg elmondja a maga történetét – testtel, ritmussal, lendülettel.
Ugyanez igaz a zenére is: az autentikus dallamok és a hangzásvilág – Pál István Szalonna zenei irányításával – tényleg emelnek a filmen, mert nem „romkom-cukormázként” működnek, hanem közösségi élményként. A film ráadásul nem fél attól sem, hogy ismert alakokat is beemeljen ebből a világból: megjelennek a táncházmozgalom legendás figurái is, és ettől az egész helyenként olyan, mintha egy játékfilmre kiterjesztett, nagy költségvetésű táncház-élménybeszámolót néznénk. Ha valaki szereti ezt a kultúrát, ezek a részek tényleg ajándékok.
Végül ez húzza fel a filmet: nem a romkom-váz, nem a fordulatok és nem a nagy megfejtések, hanem az a pillanat, amikor a szereplők a zenére figyelnek, és a történet egy percre elhiszi önmagát. A Magyar menyegző így marad meg: egy sok sebből vérző, gyakran butácska szerelmi filmként, amit a népzene és a néptánc annyira erősen megtart, hogy a végére mégis van benne valami szerethető.
-Herpai Gergely „BadSector”-
