Káel Csaba második nagyjátékfilmje, a Magyar menyegző a néptáncot és Erdélyt idealizáló romantikus alkotás, amelyben végig minden jó.
2026-ra egyértelművé vált, mi a kortárs, állami direktívát követő magyar presztízsfilmek, „kurzusfilmek” rákfenéje. Mivel ezek az alkotások mind duzzadnak az optimizmustól, céljuk a nemzeti büszkeség dagasztása és a felemelő, pozitív gondolatok közvetítése, az alkotók halvány árnyékát sem engedik be a veszteségnek, a drámának, a valódi konfliktusoknak. Így hiányzik belőlük a valódi feszültség, izgalom is. A valós eseményeket feldolgozó filmeknél, sorozatoknál persze mondhatjuk, hogy meg van kötve az alkotók keze (igaz, más tekintetben látjuk, hogy egyáltalán nincs), nem fordíthatnak egy dicsőséges eseményt a visszájára, így jogos, hogy ezekben a művekben makulátlan héroszok menetelnek különösebb akadályok nélkül a céljuk felé. Az elmúlt éveben ezt tette Hadik András, Semmelweis Ignác, Petőfi Sándor (azon az áron is, hogy bérgyilkosokkal kellett megverekednie a terhes feleségének), Hunyadi János és… IV. Béla a tatárjárás idején (?!).
Ehhez képest viszont a Magyar menyegző fikció, így itt bőven lehet tere a nehézségeknek, amelyeken a szereplők magukat átverekedve elérhetik a vágyott boldogságot. Ugye… ugye?
A kérdés költői. Békési Miksa (az első hírekben még a Buzás Mihály név szerepelt) forgatókönyvében két fiatal azonnal megtetszik egymásnak, majd összeházasodik és boldogan él, amíg meg nem hal. Történik mindez a 70-es évek végének Romániájában, ahol azonban szegénységnek, falurombolásnak, kulturális, politikai vagy társadalmi elnyomásnak nem sok jelét látjuk. A határőr szereti a cigarettát, az állambiztonság csak egy bokorban bujkáló árnyalak, a román rendőrrel pedig lehet beszélni. Káel Csaba rendezése olyan mesevilágot teremtett, amelyben éjjel-nappal népzene szól, mindenki folyamatosan népviseletben néptáncol és pálinkát iszik. Táncolnak kora reggel és késő este, a lugasban, a csűrben, a kocsmában, az esküvőn.
Persze ez egy esküvői film, ott pedig ki nem táncol?
A Magyar menyegző Péter (Kovács Tamás) és András (Kövesi Zsombor) története, a budapesti egyetemistáké, akik amatőr rockzenekarukkal nyugati sikerekről álmodnak. Kellene egy jó gitár, ezért cserébe a fiúk belebonyolódnak egy határokon átívelő csempészbizniszbe, amelynek részeként a nőcsábász Péter látatlanban beleegyezik, hogy névházasságként feleségül veszi András erdélyi unokatestvérét, a Magyarországra vágyó Katit (Törőcsik Franciska). És így is lesz, miután a két fiú három napra Kalotaszegre utazik Kati húgának esküvőjére.
A Magyar menyegzőt nehéz lenne elspoilerezni, hiszen épp azzal tüntet, hogy nincsenek benne váratlan fordulatok. Pedig az alaphelyzet két jellegzetes romantikus filmes toposzt is előhívhat a fejünkben, amelyek kalamajkákhoz vezethetnek. Az egyik, amikor az egyik fél csak úgy tesz, mintha udvarolna-beleszeretne a másikba, miközben tényleg beleszeret, de önös érdekeinek lelepleződésekor jön a félreértés és összeveszés. Ez itt nem valósul meg, hiszen Péter és Kati számára is kezdettől világosak a játékszabályok, majd közösen szegik meg őket azáltal, hogy tényleg megtetszenek egymásnak. A másik az „enemies to lovers” toposz, amelyben az egymást kezdetben gyűlölő, vagy legalábbis folyton csipkelődő párost győzi le a szerelem ereje. A Magyar menyegzőre ez sem igaz, hiszen néhány gyenge riposztot leszámítva Péter és Kati nem piszkálódik, azonnal szimpatizálnak egymással. Épülő kapcsolatukban nincs döccenő, félreértés, összeveszés. Akkor mi itt a tét? Néhány ellopott ikon és a csempészcigaretta sorsa? Vagy hogy Péternek lesz-e olyan gitárja, mint Jimi Hendrixnek?
A tárogató úgyis szebben szól.
Persze ez egy néptáncos film, igaz, a hírekkel ellentétben nem táncfilm. A táncfilm ugyanis nem ilyen, abban a tánc a történetmesélés elsődleges eszköze, így a táncfilmek – mint mondjuk egy balett – alig-narratívak, inkább egy elvontabb síkon értelmezhetőek (legutóbb Zenit címmel készült magyar táncfilm Kristóf György rendezésében). A Magyar menyegzőben nagyon sokat táncolnak, de ez ritkán bír narratív funkcióval, inkább néprajzi kellék, dekoratív elem. Amikor mégis történetmesélő eszköz a tánc, az többé-kevésbé működik: lehet az önkifejezés eszköze, és látunk táncpárbajt is.
Úgy tűnik, az alkotók célja elsősorban a néptánc mint érték bemutatása-népszerűsítése volt, amihez csak alibi a cselekmény. Kicsit mégis meglepő, hogy a történetfókuszú filmgyártást előirányzó kormányzati törekvések vezéralakjaként, filmügyi kormánybiztosként Káel Csaba egy ilyen gyenge lábakon álló történetet filmesít meg. Hozzá kell tenni, hogy egy néptáncos film valószínűleg maroknyi embert érdekelne ma Magyarországon, romantikus filmként viszont, amelyben mellesleg megállás nélkül néptácolnak, már eladhatóbbnak tűnik ugyanaz a kezdeményezés. Nem mellesleg a Magyar menyegzőben a néptánc végig egy zárt közegnek tűnik, amit csak a beavatottak űzhetnek, vérprofi módon: a helyiek és a táncházakban összegyűltek. A Magyar menyegző nem hív be a soraiba senkit az utcáról: vagy ide tartozol, vagy nem.
Hogy lehet ezt jobban is csinálni, az egyértelmű, még ha az összehasonlítás igazságtalan is.
Hiszen nem várhatjuk el, hogy a magyar filmtörténet egyik legnagyobb remekművével vetélkedjen egy új alkotás 2026-ban. Pedig a történelmi meghatározottságok és célok meglepően egyeznek Fábri Zoltán 1956-os Körhintája és a Magyar menyegző körül, a témájukról és a vidéki környezetről nem is beszélve. A Körhinta is korának „kurzusfilmje” volt, amely a téeszesítést kellett volna, hogy propagálja – csakhogy ez a szándék eltörpül Pataki Mari és Bíró Máté elsöprő erejű szerelmének ábrázolása mellett, illetve történetelemként szervesen belesimul a drámába, hiszen a két fiatal szerelmének legfőbb akadályozója Mari kulák vőlegénye, az őt nekiígérő apja és a kibogozhatatlan birtokviszonyok.
A Körhintát szétfeszíti a dráma és a szenvedély, valódi tétje van, legendás táncjelenete pedig tanítani való. Máig utánozhatatlan erővel mutatja be, milyen az, amikor két fiatal minden józan megfontolás ellenére egymást választja, amellyel mellesleg megfelelnek a korszak ideológiájának, de ez ezen a ponton már senkit nem érdekel.
Fábri Zoltán eléri, hogy belépni a téeszbe punk gesztusnak tűnjön, Káel Csaba viszont nem éri el, hogy a néptáncolás, a népi kultúra és a szerelemből házasodás punk legyen, hiszen tulajdonképpen semmi nem áll ezek útjába.
Sok más mellett Péter rockzenész karrierje és néptáncos érdeklődése is csak látszatellentétet képez a Magyar menyegzőben – a film elején András számon kéri, hogy miért nem választ már a kettő között, majd néhány jelenettel később már azt látjuk, hogy amúgy András is ugyanúgy ropja Erdélyben, mint mindenki más.
Ennek ellenére a Magyar menyegzőnek vannak erényei. Ha a dráma hiányzik is belőle, minden konfliktusa könnyen elsimul, jelentőségét veszti vagy nincs igazi tétje, romantika kétségtelenül van benne. A fiatalok, főleg a férfikar, így Kovács Tamás, Kövesi Zsombor és Rohonyi Barnabás vonzóak, karizmatikusak, energikusak. A film rövid, jó tempójú, szépek a jelmezek és a díszletek. A táncjelenetek plánozása kicsit fantáziátlan, a párhuzamos montázs mint eszköz is kimerül egy idő után, a gyors vágásoktól pedig néha pont a lényeget nem látjuk, de kétségtelenül látványosak a 11 év szünet után újra operatőri szerepben feltűnő Lajos Tamás képei, igényes a megvalósítás, még ha a giccshatáron többször át is billenünk. Tehát
a Magyar menyegző andalító, mesés, romantikus semmiségként működik. Csakhogy ez valakiknek az élete volt egykor.
Ahogy Petőfi Sándor vagy Semmelweis Ignác sem egy szabadon felhasználható brand kellene, hogy legyen, úgy az erdélyiek is megérdemelnék, hogy komolyan vegyék őket, és ne rommá esztétizálva, a két világháború között dívó, az 1940-es második bécsi döntés után még intenzívebbé váló Erdély-romantika stílusában nyúljunk hozzájuk 2025/26-ban. A Magyar menyegző nem sokban különbözik az 1930-as, 40-es évek vonatkozó magyar filmjeitől, sőt, bizonyos szempontból még náluk is jobban retrográd, hiszen a világháborús közeg és a kétségbeesett irredentizmus érthetővé teszi, hogy a korszakban „idilli, romlatlan világként, már-már földi Paradicsomként értelmezték Erdélyt, vagy minimum egzotizálták ezt a világot” (Pápai Zsolt: Fény és árnyék, 262.).
A Magyar menyegzőhöz hasonlóan Kalotaszegen játszódó, 1943-ban készült Kalotaszegi madonna például gyönyörű képeken mutatja a hegyeket-völgyeket, szakadékokat, miközben Sárdy János a rózsalevélről áriázik, a film elején pedig a hősnő arról mesél, hogy szívesen fürdőzik meztelenül a vízesés alatt, miközben meglesi őt egy mókus. Később azonban a Kalotaszegi madonnának lesz tétje, hiszen egy félreértés és szerencsétlen eset miatt szerelmi háromszög alakul ki, amelynek az utolsó pillanatig kétséges a kimenetele. Mellesleg a szereplők már 40 évvel a Magyar menyegzőben bemutatott időszak előtt is modernebbül élnek, mint Katiék. A Magyar menyegző olyan, mint egy bármiféle külső ellenpontot nélkülöző néprajzi gyorstalpaló vagy turisztikai műsor, amelyből megismerjük a helyi szokásokat, úgymint a vendég nem dolgozik, a nők és a férfiak külön ülnek a templomban és az esküvő itt fontos esemény (!).
A Magyar menyegző a hamis nosztalgiából táplálkozik,
sőt, szándékosan elmossa az időjelölőket, hogy olyan legyen, mintha nem is 45 éve, hanem ma játszódna. Vagy bármikor az elmúlt száz évben. Azaz belesimul a kortárs emlékezetpolitika azon törekvéseibe, hogy az idő nem telik, hanem valamiféle örökös történelmi békeidőben létezünk, amit persze fenyegetnek innen-onnan, de nekünk ez így jó. Ami régi, azt vissza kell hozni, ami új, azt ki kell zárni (lásd a Budai Vár rekonstrukciója). Mi is lehetne ennek jobb szimbóluma, mint Erdély, ez az érintetlen, tiszta zárvány, ahol mindenki akrobatikusan néptáncol, és élnek még a régi (?) értékek, mint a becsület, a tisztesség; kiapadhatatlan a vendégszeretet és a pálinka.
A Magyar menyegzőbe döbbenetesen kevés szivárog be a 70-es, 80-as évek valóságából, egyébként nem csak Erdélyben, hanem Budapesten sem. Péter és András hátrahagyják a koszlott Budapestet és a rockzenét, és megérkeznek a szent bölcsőbe, ahol – minden jó. Lelepleződik néhány titok, akad néhány jelentéktelen kellemetlenség, de tulajdonképpen végig minden jó. (A korszak valódi magyar-erdélyi kapcsolatairól szól a Válasz Offline 5., Nemzet a hátizsákban – Titkos erdélyi segítőakciók a Kádár-rendszerben című friss száma.)
Félreértés ne essék, a Magyar menyegző kerüli a legbántóbb közhelyeket,
nem kellemetlen, hibátlanul felmutatja a népi kultúra értékeit. Csak az a jószándékú, de álszent anyaországi patronizálás árad belőle, amely érinthetetlennek mutatja be a külhoni magyarságot. Ebből a filmből nem fogjuk megismerni az örömeiket, bánataikat, hétköznapjaikat, hanem egy jelmezbált látunk (ami némileg indokolt, hiszen az esküvő egy hagyományos esemény – mégsem véletlen, hogy a forgatókönyv kizárólag az erdélyi élet ezen szeletét ragadta ki). Az erdélyi szereplőknek nincs igazán személyisége, a menyasszonyról és a vőlegényről semmit nem tudunk meg, a szülőkről annyit, hogy szeretik szívni egymás vérét, Katiról pedig azt, hogy valami miatt dühös a világra és érdekli a csillagászat. A Magyar menyegző rezervátumként tekint Erdélyre, amelynek skanzenházakban élő lakóival hímes tojásként kell bánnunk. Nem tiszteli meg őket azzal, hogy nem idealizálja, hanem egyenrangú félként, természetes módon kezeli őket.
Arra pedig igencsak nyakatekert magyarázatot ad, hogy ha ilyen szép és jó itt, akkor Kati miért akar eljönni innen.
Káel Csaba első mozifilmje a 2002-es Bánk bán című operafilm volt, amelyhez az a szimbolikus esemény kötődik, hogy premierjén a Simó-osztály rendezői, köztük Hajdu Szabolcs, Pálfi György és Török Ferenc röplapokat szórva tiltakoztak az Urániában. Húsz évvel később az említett rendezők már csak underground vagy külföldi produkciókat rendezhetnek, Káel Csaba viszont a Magyar menyegző képében a Nemzeti Filmintézet támogatása nélkül, de a MOL támogatásával, filmügyi kormánybiztosként elkészíthette második mozifilmjét. A Magyar menyegző jóval épkézlábabb film, mint sok hasonló romantikus, szórakoztató kísérlet a kortárs állami filmgyártásból: nem olyan enervált, mint a Hogyan tudnék élni nélküled?, nem olyan abszurd, mint Az almafa virága, nem olyan didaktikus, mint az Együtt kezdtük. Hiszen csak azt állítja, hogy házasodjunk meg és ne disszidáljunk, csak Budapestig, továbbá éljen a táncházmozgalom.
Hamissága viszont egyre inkább átüt az andalító képein és a mézédes romantikán: ez egy meghökkentően korszerűtlen film, meg sem próbál modernnek tűnni. Semmivel sem hozza közelebb a nézőhöz sem a néptáncot, sem az erdélyi magyarságot. Mindkettőt csak távolról, üveg mögül csodálhatjuk, mint a múlt borostyánba zárt emlékeit. Ne szóljunk hozzájuk, ne próbáljuk ki, amit csinálnak, mert a végén még kiderül, hogy nem is olyan megközelíthetetlenek, mint hittük.
A Magyar menyegző január 22-től látható a mozikban.
Gyöngyösi Lilla
