Híjnye, be furmányos vidék ez a Kalotaszeg! Példának okáért kétféle népek lakják, a fiatalok, akik reggeltől estig nótára zendítenek és táncra perdülnek, alkalmanként megmagyarázhatatlanul, meg az öregek, akiknek egyetlen és egyetemleges elfoglaltsága a padon, tornácon ücsörögve derűs tekintettel szemlélődés. Gondolnám mindezt, ha nagykamaszként nem éppen Kalotaszeg lett volna a második szülőföldem, és most csak úgy behuppannék a Káel Csaba által rendezett Magyar menyegző című mozira, amely alkotói önmeghatározása szerint táncfilm. No, de szó nincsen véletlenről, táncfilm és Kalotaszeg, itt a helyem, ha másra nem, egy kis nosztalgiázásra mindenképpen jó lesz – zümmög a fülembe a NER-ben fogant filmek tapasztalatai okán tán érthető prekonceptív kételkedés. Hát nem nagyon, de ne tappantsunk a végére. Toppanjunk az elejére.
A történet egyszerű: 1980-at írunk, András és Péter Budapestről Erdélybe indul, hogy két ikonfestményt hazacsempészve megszerezhessék a zenekaruk sikeréhez elengedhetetlennek vélt Fender álomgitárt. Az akkoriban valóban nem egyszerű Romániába utazás fedősztorija András unokatestévérének lakodalma, ámde közben kiderül, hogy Péternek névházasságot muszáj kötnie a menyasszony nővérével mindenféle, némi Rómeó és Júlia-jellegű okokból, illetve zsarolásilag. További sztorirészletek itten nem érdekesek, ugye folk- és táncmozi, ezekért a vonatkozó képi, zenei és táncos részletekben merítkeznék.
Kalotaszeg gyönyörű, mindjárt be is kapcsolja a nosztalgiát, pláne, amikor az első ottani jelenetben átviszik a menyasszony nyoszolyóját, és felismerem az utcát, a házakat, hisz annyit bandukoltam ott magam is. Oszt ennyi, már a nosztalgiának, mert rögvest felüti fejét a képi igénytelenség, a beépített tetőterű ház, a korszerű, gyaníthatóan EU-s energetikai programra pályázott műanyag nyílászárós homlokzat – micsoda küzdelmes meló lett volna két portával odább forgatni, vagy kicsinyt utómunkázni, no de hát jólvanezígy, NER-filmek NER-célközönsége nem bíbelődik efféle antiautentikus morzsákkal, ők lélekből tekintik meg az alkotást. Belefér az éjszakai jelenet hátterében villódzó nagyváros is. Románia akkoriban erről volt híres… A zene viszont hibátlan, mert hogy a fenébe ne, kalotaszegi népzene. Imádom, mert imádni való. A jó mozikban remek a hangtechnika, ütemet reszel a brácsa, aládörmög a bőgő, azt hiszem, jobban hangzik, mint ha élőben hallanánk.
A tánc meg tánc. A néptánc meg néptánc. A kalotaszegi meg kalotaszegi. A legényes a legférfiasabb, a csárdás pedig a legemelkedettebb, legmívesebb mozdulatsor-örökségünk. Tomboló tesztoszteron és polgári elegancia hungarikum keveréke. És akkor…
És akkor a film készítői összeraknak ebből a vérbő magyar alapanyagból egy roppant kellemetlen, kényszeredett, kiábrándítóan steril végterméket. Teneked filmnézőnek úgy kell elhinned a kalotaszegi menyegzőt az előzményekkel és utózmányokkal egyetemben, hogy a mindig nagyon elegáns fiatalemberek mindig nagyon ropják, a konfliktusokat is tánccal intézik, úgy egyáltalában ez a kommunikációs kifejeződésük, máskülönben is úgy élik a lakodalmat, mintha egy közepesen érdekes színpadi koreográfiát adnának elő.
De ha már menyegző! Megfordultam egyen-kettőn, még abban a szerencsében is részesültem, hogy a sátorépítéstől a bontásig meghívottja voltam a háromnapos vigadalomnak, és szinte minden, de minden nem úgy volt, ahogy a filmben van. Az erdélyi falu népe ilyenkor jön-megy, sürgölődik az alkalom körül, s a lakodalomban igen, ott nagyon is, de nem elegánsak és nem élre vasaltak, és nem tetőtől talpig népviseletesek (tornacipő, farmer, póló, bujka, kalap, mert hétköznap), hanem, ahogy éppen az adott nap kiadta, fiatalok, öregek birkaszaros gumicsizmában, sáros bakancsban, melótól olajkoszos overallban, fésületlen ki- s betérnek egy-egy pálinkára jókívánságot mondani, odasegíteni, ha épp szükségeltetik, a háziak pedig megkoccintják őket, váltanak velük kedves szavakat, köszönik az ifjú pár iránti jó szándékot, aztán a jeles dátumon mindenki nótázik és táncol, de magától és magának, és még véletlenül sem sorba, trapézba, diagonálba és kórusba rendeződve, hanem ahogy ezeréves ösztönből jön, őszintén.
Ez hiányzik a Magyar menyegzőből leginkább, az őszinteség. Kapunk helyette profin megkoreografált, turistásan színes falvédősorozatot ide nekünk, kis-magyarországi magyaroknak cifrán tálalva.
Magyar menyegző. Rendezte: Káel Csaba
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2026/06. számában jelent meg január 30-án.
Dévényi István
