Amikor Bognár Szilviát hallgatom, mindig elcsodálkozom, hogy lehet egy hang egyszerre ilyen finoman rezgő, mégis kristálycsengésű, hol erőteljesen kiszakadó, hol alig mozduló, mint a lepkeszárny rebbenése. Amikor címet keresnék az interjúnak, a rend és a tűz szavak jutnak eszembe, ahogy elgondolkodva és rendíthetetlen nyugalommal beszél, de a szeme parázslik, mint a fotózási kellékként bedobott piros rózsás kendő. De meggondolom magam: nem szereti az önkifejezés szót, inkább közvetítőként fogja fel a hivatását. De azért a népdal mégiscsak akkor kel életre, amikor valaki beleénekli az életét, saját magát. Ahogy ő is.
Már több együttesben is énekeltél, amikor a népdaléneklésen túl elkezdett érdekelni a paraszti kultúra, aztán a Népművészet Ifjú Mestere cím is a tiéd volt, mire úgy döntöttél, hogy néprajz szakra jelentkezel. Miért volt ez akkor fontos?
A népdalokat valójában akkor lehet igazán megismerni, ha az ember ismeri azt a hagyományos kultúrát, amelyben ezek az énekek éltek és évszázadokon át újjászülettek. Az volt a motivációm, hogy összetettségében lássam azt a kulturális közeget, életmódot, amelynek a hagyományos népzene alkotóeleme volt.
Mit tudunk a saját életünkbe átemelni abból, amit így megismerünk a múltból?
Én is szoktam ezen gondolkozni, mert nagy különbség, hogy mindez a régiek mindennapjainak része volt. Minden szokáshoz társultak dalok. A mulatságokon a népdal, a népzene, a tánc volt a szórakozás, és ez volt az önkifejezés eszköze is. Ha valaki a kezébe veszi Berecz András Bú hozza, kedv hordozza című kötetét, minden egyes interjúban azzal fog szembesülni, hogy mennyire fontos volt, hogy az emberek a dalokat saját élethelyzetükre vonatkoztatva énekelhették ki. Ma már egészen másképp élünk a kulturális javakkal. Ha valakinek bánata van, megnéz egy filmet, kiválaszt valamilyen ahhoz illő zenét a Spotifyról, elolvas egy verset vagy regényt.
Mintha ennek a határtalanul színes kultúrának mégsem volna olyan megtartó ereje, nem tud mindenki kapcsolódni hozzá.
Nyilván régen is más szinteken kapcsolódtak hozzá az egyes emberek, valaki csak megtanulta és elismételgette, valaki továbbvitte, de visszanézve valóban úgy érezhetjük, hogy akkor volt egy eleven szövet, amely a társadalmi kommunikáció részét képezte. Mindenki tudta, hogy egy keserves kinek a nótája. Az első ilyen élményemet sosem felejtem el.
Egy táncháztalálkozón Maneszes Láli néni Magyarszovátról énekelt egy egyébként sokak által nagyon szeretett nótát, a Csillagtalan setét éjjelt.
Mi csak élveztük a gyönyörűségét, de ott fél percen belül az összes szováti asszony pityogott, mert tudták, hogy mi van mögötte Láli néni életében.
Számunkra ma a zene valóban nem olyan eleven anyag, nem anyanyelv, amelyet használunk és élünk, hanem mindenki választ magának megfelelőt a kulturális javakból, és azzal töltekezik.
Így nyilván kevésbé is értjük meg egymást, mert a magunk építette kulturális buborékba jobban be vagyunk zárkózva.
Nyilván az életkorból is fakad, de nem szeretnék már olyan mértékben részt venni a közösségi médiában, ahogy azt egy mai előadótól elvárja a világ. Rosszulesik a lelkemnek a kötelező naponkénti posztolás és hírgyártás. Szükségem van a tényleges emberi kapcsolatokra, találkozásokra, beszélgetésekre. S volna igényem olyan kapcsolódásokra is, amelyek csak egy kisebb, zártabb közösségben jöhetnek létre. Ez nem azt jelenti, hogy a falusi létnek ne lettek volna nagyon nehezen viselhető velejárói. Semmilyen utópisztikus gondolatom nincsen erről.
Ugyanakkor azt nagy ajándéknak tartom, ha például egy közösség olyan szinten képes elmerülni a népzenében, a néptáncban, a népi kultúrában, hogy az a szórakozási formájukká válik. Vagy ha megtaláljuk azt a dúdolót, játékot, amelyikkel a kicsi gyermekeinket elringatjuk, felvidítjuk, megvigasztaljuk. Ugyanígy azt is, ha valaki a saját kertjében megtermeszthet valamit.
Az organikus együtt létezés a közösséggel, a természettel, amelynek a részei vagyunk, fontos alapélmény. Közben meg azt is tudjuk, hogy mindez az egykori paraszti kultúrának a gazdasági, anyagi kényszere is volt. Beleértve a mindennapi életet és a családmodellt is. Ez pedig már nagyon messze van tőlünk. Ezt a dalolás terén is megtapasztalom: ma már nagyon-nagyon kevés dal van, amit én például egy lakodalomban el tudok énekelni.
Ennek a cikknek a folytatása a Képmás magazin legfrissebb, 2026. márciusi számában olvasható.
Szám Kati
